meditáció

azt a vágyat be kén látni,
amivel jobb csínján bánni.
ami majd pokolra vezet,
megcsókolni, azt a kezet.

nem kutatni aranyrögöt,
kiröhögni az ördögöt.
sikert bámulni, mint farkast,
elhagyni a szót, hogy hallhasd,

miként nevetnek ki mások:
„bolond, költő-messiások!”
mantrázni, egy régi imát,
szentté tenni azt, aki bánt.

szentté válni. szemtelenné:
kifecsegni, mit szeretnél.
begubózni hűs szobába,
elfényleni, mint egy láma.

maradjunk ennyiben

újabban, mert eljár velünk a templomba,
ritka ünnepekkor- az is valami.
békül, vagy csak hallgat, sohasem goromba,
néhány sztorit tőle, azért hallani.

meséli, huzatos marhavagonokba,
úgy tuszkolták őket be az oroszok.
s a felbolydult pesten, még csak nem is lopva,
volt megszökni néhány könnyű alkalom.

kalandból, brahiból, bajtársiasságból
együtt maradtak a fiatal bakák.
háromnapi út csak az a fogolytábor,
ahonnan visszjegyet már senki se vált.

annak a fogságnak nem lesz soha vége,
hiába zúg harang, ünnepi mise.
régi gyötrelmeknek új a leleménye,
s „nincs, aki megváltson, nemcsak most, sosem”.

nótázás

nem vettem én soha nevedet a számra,
maradj hű mostoha, gondtalan dalárda.
büszke leszek, bátor, épp amivé tettél,
ne mentegetőzz, mert sohasem szerettél.
kegyes ország, sztrádán, utad visz hazáig,
megsem te vagy a haza, hanem az a másik.
mert az én mindenem víg esztendőt igért,
megbünhődtem esküd alatt jópár nagy szenvedélyt.
jobb, ha most elalszol vagy maradj mégis ébren,
nézd, ahogy kopik le rólam annyi magyar szégyen.
és ha nem haragszol- elbírja a trópus,
visszhangozzuk együtt,amit rég elkúrt e kórus.

a jólakottságról

úgy kezdtünk bele, izgatottan, mégis könnyű lélekkel.
nem a tétje, a vágya volt erős az első találkozásnak.
se szabályok, se félelmek. egymást akartuk, ép testrészeket,
személyes illatokat, végtagokat, amivel ölelni, vigasztalódni,
gyógyulni lehet. némi reményt kerestünk, terv nélkül, egymásban.

hajléktalanok voltunk: koldusok a beteljesülésben,
analfabéták az igazi átélésekhez. az az öt kiló,
amit akkoriban fogytam, nem vont el több életenergiát
a befogadni tudásomból, mint amit feltétlenül el kellett
veszítenem.

jóllakottan üres, reménytelenül ostoba az ember.
termékenyek voltunk és kiérdemelten könnyűek. most,
mikor újra baj van a testsúlyunkkal: fölszedtünk néhány
kilót, leadtunk pár igazi átélést, elkezdtünk félni egymástól

a belvízről

a szüleimet, akár a nyári szántóföldeket, már régen késő lenne összeboronálni.
pedig én még emlékszem, ahogyan együtt fürödtünk, hárman. az igazán nagy,
mindent átáztató vizek előtt. anya, apa és én. nem bántam, hogy nincs hová
leülnöm a szokolay utcai panellakásban, abba a szűkös fürdőkádba. nekem
mégis az maradt kapaszkodóm a felnőttségre. az a szorongás, az a reménykedés,
hogy tényleg szeretik egymást, hogy ez elég lesz, kitart, amíg csak élünk.
az a nagy hab pedig eltakar minden titkot, nemcsak előlem, de előlük is,
kegyesen és szeretettelin, ha baj van , ha mégis muszáj néhány titkot rejtegetniük
egymás elől. titkaik alig érdekeltek, vagy ha mégis, csak annyit akartam tudni róluk,
hogy rejtegetnivalóikat játékkal tudjam segíteni, odatolva eléjük a fürdőhabot.

ma már letagadhatnák az egészet, mondhatnák nevetve: képzelődés, gyermeteg
konfabulálás, fecsegő butáskodás, amit őrizgetek máig, makacsul . négyéves korból
alig maradhat meg valami a realitásoknak. a tények kilyukadnak, mint az elrozsdált,
panelfürdőkádak. műanyag sarokkádakban lubickolni közelről sem tűnik olyan
szégyenletesnek, mint szivárgó kegyelemben lebegni egy életen keresztül.
nem szeretem a színes, műanyag sarokkádakat. csak a dugót kell kihúzni, bámulni
a tölcsért, észre sem venni, hogy mi mosta le rólunk azt a régi összetartozást.

a józanságról

vannak városok, melyekben lehetetlenség
eltévedni. vélt jódolgomban’ reménykedtem,
talán mégis sikerülhet. a jódolog’,
akár egy elkoszlott, beszakadt várostérkép.

magamhoz méregetem a kisvárosokat.
a józan helyeken mindenki elkeseredett.
a hídon túl valami park vár egy kisebb tóval.
a térkép szakadásából pedig bokáig csap fel
a helyi vízesés .

köszöntő

nem tanultam soha meg az anyáknapi verseket.
elég volt csak annyit tudnom, belé kik szerelmesek.
nem bántam, ha bolondítják, üzengetnek, mikor én
vagyok neki csak a fontos, mit számít, más hogy bohém.
hétévesen nem ciki, de bombacsaj az én anyám,
s ki gondolhatta még akkor, hány szerelmi nyavalyán
esünk át majd, mind a ketten, s a régi seb, hogy megmarad.
szikék, vágyak, rossz szeretők, szívünk tüzes daganat.
megtanulnám már a leckét. hogy is van? még ismerős:
„öltözzetek új ruhába…”, anyám velem viselős!
bűnös terhét, új titokként dúdolja majd el nekem,
legyen úgy, majd megköszöntöm, ha már nem fűz érdekem.

biciklilakat

képtelen vagyok megérteni, amit hozzám beszélnek,
folyton egy személyesebb üzenet vonja el a figyelmemet.
az üzenetek olyanok, akár a számzáras biciklilakatok.
számtalan bilincset kell kódolnom, ha érteni szeretném,
elkötni az épp sztoriba, magyarázkodásba, kíváncsiskodásba
láncolt üzeneteket. felpattanok egy-egy szóhibára, sóhajra,
félbeszakadt, újragondolt mondatra. tekerek néhány kört
a bizonytalanság vadregényes parkjában. olyankor szégyenkezve
adnak helyet az arra botorkálók. pedig nincs mit szégyellni
a kilátástalanságban. azt hiszem, ilyenkor lenne érdemes fölkiáltani,
valami olyasmit hogy: kapjátok el, viszik a bringámat!

mint egy kobold

megjavítottam néhány belvilágot,
külsőre nem volt semmi feltűnő.
de tudtam, tágas, új világban járok,
s tekintetem ment fel pár szenvedőt.

követtem, hogyan nyúlnak el a szárnyak,
hogy szakad pucér lábtól a talaj.
nem árultam el fiúnak, se lánynak,
nem szerelem az, amit hitt tavaly.

és színre szín jött, istenem, de sápadt
lett annyi minden, ami fontos volt.
míg dadogott a száj, égett a szájpad
és úgy rajongtam, mint egy kis kobold.

de jobb, ha tudod, nem hagyott el senki,
és bárhogy is, sosem csalt át magán.
ki hű, az magát másban megteremti,
és nem sértett, jól szeret, úgy vagány.

ami szárnyal

eltűntél, az éjszakák szörnyen strapásak.
álomba merültem, minden munka várhat.
fölkeltem legvégül, úgy lett könnyű minden,
hogy száradni hagytam izzadt hálóingem.
arra gondoltam, erényed csak új hobbi,
istenfélelemből összefércelt holmi.
sötétlik az utca, nyitva hagyott ablak,
átjár a vén aszfalt kátyúbűz salakja.
kerülgetve zúg el néhány teherautó,
jól tudom, nem a bűz, ami ilyen fojtó.
megidézlek néhány hajnali imával,
nem az emlékezet, bűnünk, ami szárnyal.