akit sosem várnak

ez az világ, nem az én szabályom,
mégsem kérem rajtatok ma számon.
a szabadság véreskezű hóhér,
nem ülök babéron, hasznon, lóvén.
az, hogy tenyeremből gazok esznek,
csontos kezem jó lesz fegyelemnek.
nincs többé már haza, remény, jóság,
mindent felzabált a vak valóság.
utcazenészt nincs, ki befogadna,
combom közt, ezt kongja üres kanna.
szánd meg e szép koldust szerelemmel,
hitet bízni rám, isten már nem mer.
pánik, ha új rohamokban támad,
boldog lesz az, akit sose várnak.

téli folyó

a vágynak nincsen arca és
a vágynak nincsen teste.
a vágynak nincsen illata,
de érzed minden este.

nem nyughatsz, mert a vágy ravasz,
mire eléred, eltűnt.
hírtelen, gyilkos, mély folyó,
elmossa féltett lelkünk.

a vágy hűtlen, gonosz csaló,
beszakít, vékony jégbe.
de mégse féltsd, az életed,
mert nem húzlak ki, én se.

vonatos vers, haza

szeptemberi délutánon
hová visz e sínpár?
rozsda pereg a nyomunkban,
jönnék gyalog inkább.
botlanak a ritmusai,
legyint csak a bakter,
aki itt él, tényleg mai?
nem csak árnyék, nap kell!
huzat tépi a hajamat,
zokognak a tájak.
életem kisiklik, hogyha
téged ma se látlak.
nyírmihálydi, gelse, jaj de
messze meg a csókod.
nem üti az időt dante,
főhőse csak hortyog.
eldöcög az ifjúságom,
s mikor őszbe érek,
vár- e még rám a virágom
vagy elhagyott végleg?

ha lehetnék

ha lehetnék valakié
nem mondanék soha nemet.
nemcsak tűrném, hogy simogat,
rajongnám, ahogy szeret.

ha valakim lenne egyszer,
dicsekednék fűnek-fának.
nem lennék adós a szexszel,
hogyha engem hazavárnak.

büszkén járnám be a falut,
szemtelenkedhetne mással
a sok suhanc, piruljon csak,
mikor jövök a babámmal.

lesz aki majd a tenyerén
egészen fel, mennybe emel.
jó nevelt nem leszek, szerény,
minden vágyamért megfelel.

készülődés

arra lettem figyelmes, hogy részletesen újramagyarázza
a mosógép, kávéfőző, itthoni készülékek működését.
és ne igyam a fagyos vizet. legyenek titkaim, néhány legalább.
hűvös legyek, mint ásványvizek természetes ciszternái
vagy mint a búvópatakok. sérthetetlen és látszólag minden
önmagán túlmutatóval szemben érdektelen.
a gyermekünket a legjobb belátásom szerint és szellemileg
úgy vezéreljem, hogy áldásként ismerje csak a létezést.
az élet, általam figyelmen kívül hagyott szokásait,
biztonsági működését, komolyan tartsam eztán szem előtt.

ekkor még, látszólag, nem ijedtem meg komolyan,
de azért késszúrásként idézte vissza azokat az időket,
mikor a betegsége után−, még a kemoterápiás kezelés
és a sugár alatt kezdett el velem. beavat a háztartásunk,
életünk, számomra láthatatlan, de minimum járhatatlannak
tűnő gyakorlatába, titkokat bízva rám:
„a mosogatógépbe itt kell a sót adagolni.”
tengervíz mossa az ember lábát ilyen jóleső gondossággal.
lassan, de alapos következetességgel készítget fel valami
testen túlnyúló fájdalomra. búcsúzkodik.
szelíd hullámokban: ma ez legalább a hatodik ilyen különös mondata.
tudja, hogy bele fogok rokkanni. a fájdalmakat, akár a mondatait,
halálos nyugalommal, fenyegetés nélkül készíti, vezeti elő:

„ne tarts szeretőket, de majd olyan nőt válassz,
aki tud téged nemcsak túlszeretni, de igazán jól szeretni túl.”

„ a virágokat, pláne, amit a rákom után, gyógyulásomra
vettél nekem, a túlélőt (zammia culcas¬¬), akkor is locsold,
ha úgy érzed, minden hiábavaló, ha úgy tűnik,
épp a mindennek van vége, amikor már nem vagyok itt.”

én mindmáig úgy tudtam, hogy soha nem hagyna el, senkiért.
önmagáért pláne nem. arca boldog szomorúság, ölelése
egyre anyaibb, egyre távolibb, egyre homályosabban,
egyre, egyre engedékenyebb.

szívfolt

súlyos csöndednek, sajnos, nincsen íze,
fájdalmaidat mégis vállalom.
titkainknak meg szennye nincs, se híre,
s egy szívfolt itt maradt az ágyamon.

tágas lakás morajlik mellkasodban,
ha kopogtatnék, nyiss ajtót nekem.
magányom szelíd, de mégis, nézd, ott van,
hol vér tódul fel minden pénteken.

a szív vacog, az idő zsibbadt felkar,
úgy rajongunk, akár a sok tini.
hogy beláthasd, még egy darabig eltart,
mert búcsút nem lehet már inteni.

eget kívánnak a szárnyaid: tedd meg!
amit adhattam, több mint szép hiba.
nem kellett volna húsomból sem enned,
bűn tépdes, nincs már isten, sem ima.

a babám

a babám úgy imádkozik értem,
nevemet ki sosem mondja, miért nem?
rejtegeti , hogy csak isten értse,
amíg ő, ha kell, mar, mint a vércse.

a tubicám ékes tollú páva,
mégsem ezért nem járunk el bálba.
félelmei szerelemben szűnnek,
neki csak én vagyok igaz ünnep.

az én mátkám tudja, hogy az ördög,
nem szállt meg, csak éppen belém költött.
repedeznek gallyaim, a bordák,
szívem eszik az ördögfiókák.

remetelakás

túl nagy hittel ragaszkodtam,
eloldozlak, szép melltartó.
homokon a csat sem koppan,
nincsen semmi maradandó.

nem lehetek égő napod,
tengered sem, kusza hínár.
horvát szél, szalmakalapod,
elvitt a víz, még a hídnál.

nincs már aki visszahozna,
hiába tudok jól úszni.
a tengeren ringatózva,
hagylak ma még fulladozni.

a legfinomabb ízlés

szeretni azokat volt könnyű, kik nagy hanggal mertek
leadni rendeléseket. bűneiket másokkal gyóntatták,
ördögöt űztek a legszentebb részegségből is. bolond
verseket, még bolondabb imákat súgtak a virágos
leányok fülébe. sírtak, mikor az ifjak szabadságért,
vének békéért szónokoltak. felkavarták a hosszúkávét.
kristálycukrot szórtak szét füstös asztaltársaságban,
a poharakat nem szégyellték földhöz csapni, amikor
azt megkövetelte a lehető, legfinomabb ízlés.

meditáció

azt a vágyat be kén látni,
amivel jobb csínján bánni.
ami majd pokolra vezet,
megcsókolni, azt a kezet.

nem kutatni aranyrögöt,
kiröhögni az ördögöt.
sikert bámulni, mint farkast,
elhagyni a szót, hogy hallhasd,

miként nevetnek ki mások:
„bolond, költő-messiások!”
mantrázni, egy régi imát,
szentté tenni azt, aki bánt.

szentté válni. szemtelenné:
kifecsegni, mit szeretnél.
begubózni hűs szobába,
elfényleni, mint egy láma.