a belvízről

a szüleimet, akár a nyári szántóföldeket, már régen késő lenne összeboronálni.
pedig én még emlékszem, ahogyan együtt fürödtünk, hárman. az igazán nagy,
mindent átáztató vizek előtt. anya, apa és én. nem bántam, hogy nincs hová
leülnöm a szokolay utcai panellakásban, abba a szűkös fürdőkádba. nekem
mégis az maradt kapaszkodóm a felnőttségre. az a szorongás, az a reménykedés,
hogy tényleg szeretik egymást, hogy ez elég lesz, kitart, amíg csak élünk.
az a nagy hab pedig eltakar minden titkot, nemcsak előlem, de előlük is,
kegyesen és szeretettelin, ha baj van , ha mégis muszáj néhány titkot rejtegetniük
egymás elől. titkaik alig érdekeltek, vagy ha mégis, csak annyit akartam tudni róluk,
hogy rejtegetnivalóikat játékkal tudjam segíteni, odatolva eléjük a fürdőhabot.

ma már letagadhatnák az egészet, mondhatnák nevetve: képzelődés, gyermeteg
konfabulálás, fecsegő butáskodás, amit őrizgetek máig, makacsul . négyéves korból
alig maradhat meg valami a realitásoknak. a tények kilyukadnak, mint az elrozsdált,
panelfürdőkádak. műanyag sarokkádakban lubickolni közelről sem tűnik olyan
szégyenletesnek, mint szivárgó kegyelemben lebegni egy életen keresztül.
nem szeretem a színes, műanyag sarokkádakat. csak a dugót kell kihúzni, bámulni
a tölcsért, észre sem venni, hogy mi mosta le rólunk azt a régi összetartozást.

a józanságról

vannak városok, melyekben lehetetlenség
eltévedni. vélt jódolgomban’ reménykedtem,
talán mégis sikerülhet. a jódolog’,
akár egy elkoszlott, beszakadt várostérkép.

magamhoz méregetem a kisvárosokat.
a józan helyeken mindenki elkeseredett.
a hídon túl valami park vár egy kisebb tóval.
a térkép szakadásából pedig bokáig csap fel
a helyi vízesés .

köszöntő

nem tanultam soha meg az anyáknapi verseket.
elég volt csak annyit tudnom, belé kik szerelmesek.
nem bántam, ha bolondítják, üzengetnek, mikor én
vagyok neki csak a fontos, mit számít, más hogy bohém.
hétévesen nem ciki, de bombacsaj az én anyám,
s ki gondolhatta még akkor, hány szerelmi nyavalyán
esünk át majd, mind a ketten, s a régi seb, hogy megmarad.
szikék, vágyak, rossz szeretők, szívünk tüzes daganat.
megtanulnám már a leckét. hogy is van? még ismerős:
„öltözzetek új ruhába…”, anyám velem viselős!
bűnös terhét, új titokként dúdolja majd el nekem,
legyen úgy, majd megköszöntöm, ha már nem fűz érdekem.

biciklilakat

képtelen vagyok megérteni, amit hozzám beszélnek,
folyton egy személyesebb üzenet vonja el a figyelmemet.
az üzenetek olyanok, akár a számzáras biciklilakatok.
számtalan bilincset kell kódolnom, ha érteni szeretném,
elkötni az épp sztoriba, magyarázkodásba, kíváncsiskodásba
láncolt üzeneteket. felpattanok egy-egy szóhibára, sóhajra,
félbeszakadt, újragondolt mondatra. tekerek néhány kört
a bizonytalanság vadregényes parkjában. olyankor szégyenkezve
adnak helyet az arra botorkálók. pedig nincs mit szégyellni
a kilátástalanságban. azt hiszem, ilyenkor lenne érdemes fölkiáltani,
valami olyasmit hogy: kapjátok el, viszik a bringámat!

mint egy kobold

megjavítottam néhány belvilágot,
külsőre nem volt semmi feltűnő.
de tudtam, tágas, új világban járok,
s tekintetem ment fel pár szenvedőt.

követtem, hogyan nyúlnak el a szárnyak,
hogy szakad pucér lábtól a talaj.
nem árultam el fiúnak, se lánynak,
nem szerelem az, amit hitt tavaly.

és színre szín jött, istenem, de sápadt
lett annyi minden, ami fontos volt.
míg dadogott a száj, égett a szájpad
és úgy rajongtam, mint egy kis kobold.

de jobb, ha tudod, nem hagyott el senki,
és bárhogy is, sosem csalt át magán.
ki hű, az magát másban megteremti,
és nem sértett, jól szeret, úgy vagány.

ami szárnyal

eltűntél, az éjszakák szörnyen strapásak.
álomba merültem, minden munka várhat.
fölkeltem legvégül, úgy lett könnyű minden,
hogy száradni hagytam izzadt hálóingem.
arra gondoltam, erényed csak új hobbi,
istenfélelemből összefércelt holmi.
sötétlik az utca, nyitva hagyott ablak,
átjár a vén aszfalt kátyúbűz salakja.
kerülgetve zúg el néhány teherautó,
jól tudom, nem a bűz, ami ilyen fojtó.
megidézlek néhány hajnali imával,
nem az emlékezet, bűnünk, ami szárnyal.

körömfekete

a tulajdonviszonyokkal úgy állok,
mint más a részegséggel: kialszom
magamból őket: krumplit a földből,
tíz körömmel tékozlom el az árát.

távoli, falra hányt borsó, kiszuperált
szervi életek vallomásaira hagyatkozom.
gyomor, máj, belek labirintusaiból

megjósolható bármelyik magánéleti
rettenet. kiismerhetetlen jogi viszonya-
inkat felfüggesztem a legelső imára.

magasabb inger

nem a közönyösség kezdett növekedni,
nem valami felnőtt rutin vagy rég elunt élet
hozta el ezt a beláthatatlan távolságot közénk.
mégcsak nem is a napi munka, gazdasági

érdek vagy bármi karrierkényszer. a depressziódat
úgy szoktam leküzdeni, hogy kétségbe ejtelek
néhánynapos hiánnyal. a hiány magasabb
inger az unalomnál, a befordult állapotaidtól is.

mert elsőbbsége van a magasabb ingereknek.
ez a szabály. amíg betartasz valakinek, addig
garantáltan létezel. uncsi, de új szabályokra

máig nem futotta. azzal vigasztalom magam,
hogy: nemcsak a közönyt írja felül a fájdalom,
de a fájdalmakat is az egymásra csodálkozás.

bibliai tájra

legelőbb csak azt mondani: megtetszett a térde.
ott folytatni: képzelje csak, évek óta várom.
nincs az a kincs, mit helyettem bárki más felélne,
nincs az a térd, amit szét ne vetne a hiányom.

elbeszélni lassan, hogy mi legyen nekünk fontos,
imák helyett fehér fátylak mossanak tisztára.
jól ismerem azt a ködöt, amit terít, pont most.
ne vetkőzzön, ereszkedjen bibliai tájra.

anyád kacsáját

anyád kacsáját én eszem
karácsony negyed napján.
fertőtlenít az értelem,
részegre, mért tagadnám?

haza, ha jönnél, jól tudom,
lenne pár józan kérdés.
bántó már nem, de angyalom,
hűségem: személyes sértés.

imákra kulcsolt két kezdet,
kacsa, hogy meleg a nyár.
elhúztak évek, érkezhet
kitartóbb palimadár.