lelkigyakorlat

először csak a kabátot, sálat.
rendelni teát vagy inkább egy feketét.
nézni szét a termen, cukros áthatással,
ahogy kanalat forgatnál forró, sűrű sebben.
bárki ha felismer, nem fordulni vissza,
sosem volt arcokra köszöngetni, mégis.
ráncolni az ingen, ha jól vasaltnak tűnnél,
érteni, hogy többé nem jön semmi könnyen.
és vetkőztetni tovább: szavaidat gondra,
lázad is, ha volna, cserélni nagyobbra.
semmit el nem szólni, vigyázni a sóhajt,
s felköhögni bátran, ami beteggé furdalt.

elvonókúra

nem döntöttem el, hogy mi maradjon utánuk,
amikor szeretteim véglegesen kilopják magukat
belőlem. még vissza-visszatérve hagyogatnak el,
majd bújnak ismét az ágyamba némán, takargatva
hátam, s titkaikat. épphogy megérzem, mikor be-
csapnak, lebegtetik még rafinált szavaikat, ügyes
tapintattal, addig tudom: biztonságban vagyok.
dehogy akarok én a ridegedő lakatlanságomba látni.
a legravaszabbakba és a hízelgőkbe kapaszkodom.
mérhetetlen a hitem bennük, ameddig csak engedik
vagy ameddig még puhán ugyan, de mindez
kierőszakolható. nem kötök az orrukra semmit.
joguk van belebukni titkaikba. hagyom. vagyis,
inkább engedem nekik. dicsekvés, hogy kipiszkáltam
a lelket függési viszonyaimból, vagy, hogy kiidegelték
azok, akik gyermekségre tanítottak korábban.
elvonókúra a saját belátásom. terápia: önképzés.
majdnem elhittem, hogy többé semmi sem tud már fájni,
hogy elbírok minden árulást, el minden közönyt, rosszalló
susmust, el a feleselő tökmagjankókat is. fütyörészek
a létezés megalázóan kisszerű, tiszta pillanataiban.
hálás vagyok az árulóimnak, acsarkodóimnak:
magamig cipeltek, saját magam elé. ennél messzebbre,
hidd el, téged sem vihetlek.

erózió

vészjeleket küldözget a feleségem. korábban leveleket írt,
ma már egyszerűen az arcomba vágja, ha rohadtul mélyre kerültünk.
az évtizedesen hosszú kapcsolatokban végletesen tűnnek át
az eróziós folyamatok. megkerülhetetlen eloldódás. anyagveszteségekről,
minőségi romlásról szólhatnak csak a kötődések.
nem becsülöm alá és nem értékelem túl a legmélyebb kiborulásait.
utazom átmosott krízisünkben. figyelem a sodrás természetét, bajunk hőfokát.
magamat, csak annyira vonom ki belőle, amennyire a lélegzetvételhez
feltétlen kötelező, amennyire mentenem muszáj őt és menteni
ígéretünk rosszbani vállalásait.
még nem árulom el neki, hogy magamért már nagyon régen nem,
hogy magamat hagynám gesztus nélkül véglegesen elmerülni.
becsülöm az élethez, boldogsághoz való elemi ragaszkodását.
ha kiderülne, hogy a nemlétben is létezik valami működés,
talán új lehetőségként értelmezné, új aspektusban a halált.
ennek felfedezését, ameddig lehet, megvonom, rejtegetem előle.
hevesen hullámzó depressziómat, mint sziklás part a tengert, tördelem.
amiért élni érdemes, újabban csak arról nyilatkozom.
hivatkozok a tárgyiasult életünkre, felmutatok néhány emléket, eredményt.
ígérem, hogy nyaralni csakis óceánhoz viszem, eladjuk az elutált házunkat,
egy otthonabb otthont keresünk. újabb ígéretekkel, naposabb szobákkal,
udvarral, lehetőségekkel. halogatom a feltétlen sivatagosodást.
próbálom tartani, megtartani magam mellett, ameddig engedi, ameddig
van bennünk még bármi reménykedés, kötőanyag. de már hiába a régi
nagy szerelem emléke, volt vágyaimra többé nem hivatkozhatok.
nem vagyok azonos a régvolt emócióimmal, sem a gyakorlati,
józanabbik eszemmel. öngyilkos hajlamaim, problémamegoldó
szándékaim nincsenek, ellenben elveszítettem pár személyes
érdeket, realitásnak maradt személytelennek ható működésem.
„újra kell szerveznünk az életünket”- mondja.
én úgy tudnám ezt értelmezni: kezdjünk egy másik játékba.
együtt. úgy tudnám most elképzelni, hogy lesöpörjük a sakktáblát.
kártyázni kezdünk: fürkésző szemekkel egymást, pókerarccal
pedig mások rémületét lessük.
mondd csak, nem kezdhetnénk mindent a leges-legvégéről?

véletlen hiba

nem akartam én szerelmeskedni, sem nyögdécselni
idegen szavakkal. a dadogás színtiszta testiség,
járatott nyelvek vezérelt mechanizmusa.
jól nevelt vagy, amit írok, félreolvasod,
én izgatott, mert úgy hiszed, félreéltem
valami fontos megélnivalót.

kimentelek kényelmetlenségeidből: hallgatok.
odavetett némasággal keresek véletlen hibákat,
elszólásokat, járatlan gesztusokat a kamaszos zavarodra.
ha elfogultságaimra hagyatkozom, folyton rád találok.

ne kezdj vallomásokba, amit direkt mondanál,
az átsüt istenfélelmen, bűnbánaton, önbelátáson.
ne gyónj és gyorsan felejts! hízelgéssel bármikor
próbálkozhatsz, könyörögni is mindig van kihez.
unatkozz mértékkel, a telefont is-- ne félj--
most kikapcsolhatod.

hagyaték

megpróbáltam magamban elfojtani a hangjukat,
azt reméltem, hogy így mindenkinek
könnyebb lesz, aztán véglegesen és maradéktalanul
kiejteni őket a fejemből. jó terv. apró tejfogak:
nagyapám kiköpött titkait nekem kell cipelnem.
képen töröl a felismerés, hogy hiába
veszítem el, visszajár, fölbukik ismét
az egykori, az összes szerelme. megbabonázott,
elcsábult, régi asszonyok súgnak a fülemre
gondoskodást, fenyegetést, lakáscímeket.

a nők, míg hús van a csonton, visszajárnak
a szerelemre. hosszan hallgatom
érvelésüket, meggyőző technikáikat.
nem csak a rajongásért, a hitekért,
nem csak marni, követelni. vissza.
járnak belém nyugodni, ragyogni, emlékezni.
remélni nagyapám szavait, beteljesedni
elmulasztott éjszakáikat. meghalni is, végre,
hogy legyen miért.

suta szabály csak az idők rendjének
betartása. ha néha áthajolok rajtuk,
önfeledt hajnalaikba, erősen csíp
a lokálok füstje.

záraikat, lassú megértésüket zörgetem.
fúrom át magamat zárbetéteken,
lakathosszal, vaskos titkaikkal
többet időzöm, térdelve előttük,
mint ahogyan illendő lenne. meglepődnöm
többé már senkin sem érdemes.
kiélvezhető vagyok a régmúlt szeretőkért.
kincseiket kacatokká rejtem, hogy fiaim is
érintetlenül találhassanak rájuk.

mokkacukor

halmozódnak adósságaim.
sírdogálsz ugyan, de
évek óta nem fojtogatnak terápiák.
előzékeny vagyok a havi számlákkal,
hivatalos ügyekkel. úgy élünk, mintha
nem türelmi időben lennénk, mintha
nem egy titkos kegyelemben.
mímeljük a kezdők életét.

barátiam kiveszőben. gyorsan
mérgez a napirend, akár a sorsszerű rák.
irigyelhető a magány, a szegénység is,
nagyon. aki mélyről jön, mélyen figyel.
mélyebben ért.

téged nézlek, kutatlak
napi dolgaimban. a feladatok
jól terelik a figyelmet, remek
pásztorkutyák--, szétmegy
a fejem, úgy csahol a hűség.
reggelizésekről, ebédelésekről
nem feledkezem meg. betartok
minden elvárásnak, ha sértik
a szabályainkat.

erős önkontroll.

kinti zuhanyzásaimra emlékszem,
nagyapám kertjére,
hóesésben. nagy mínuszokra.
bennem az maradt meg, az a csend.
csodálatot hoz, aki visszajön még onnan.
a daganat hege, akár egy melltű, beragyogja
a fürdőkádas, meleg vizes estéinket.
felfokoz a gőz, ha legyintesz a halálra.
nagydíj, havi járadék, hogy örülni van még ok.

bekapcsol kávéfőző, bojler. fürdőhab,
víz süti a lábszáramat. átmelegszik, átél,
ami még van. hátra. előre. elkavarodom.
innen már, hidd el, minden csak mokkacukor.

szuvasodás

tölgyesek tavaszán rád hasonlítok.
hasadozik az agytörzsem. konok vagy,
igazi fafej. míg bosszankodok miattad,
addig te intarziás asztallappá, faragott
lábakká nyarasodsz.
többes számod széles oszlopokban
gyökerezik, fölveri a leveles rigók
fekete hangját. azokban
az évszakokban vájtfüllel, füttyszóra

kell kitapogatnom téged.
nem hibázhatok a választással,
szuvas, porlékony szekrénnyé
fajulnál, néhány óra alatt.
hiába jönnének fakopáncsok,
láncfűrészek,

orkános viharok szakmai leleménnyel
megmenteni, kinyerni magunkat
belőled.
labirintusokat éltetsz, társz fel az égbe.
kétségbeejtően hosszú odvaidba
vágyom.
ki tudja már, hogy kinek is vagy a
teste,
törzse nyugalma.
bámulod a napom peremét, csillárom
sugarát a polcok illesztékei között.
susogva átderengsz mennyezeten,
neszektől reccsennek rostjaid.

fa felé fordulok, nagyot sóhajtasz,
én meg kezdhetem elölröl, belerágni
magam rügyező tenyeredbe.

február

dübörög egy kislány bentről, nem akar megszületni.
nagyot rúg apja hasfalán, húsából kezd el enni.
utolsó éjszakánk zubog, kívülem semmi terve,
hiába bármi józan érv, leszek örök szerelme.

lám készülődik az isten, gyermekkora neki sincs.
útközben néha megtorpan. tovább indul: hite kincs.
elesik, s öntudatlanul, sebeit eltakarja,
sírni, hiába van kinek, felriad minden zajra.

a konyhakövön térdepel, megfőzte már a szívem.
verseket súg hajnal körül, ki jegyzi le, ha én nem?
magára hagyott kisgyerek, keserű a zsenije:
kegyetlenségét hagyja rám, mert végképp nincs senkije.

átvirraszt hosszú éjszakát, forgatják régi álmok,
galambok elé szór sebet, minden győzelmet rám fog.
bevárja, amíg elalszom, szótlan akár egy árva,
rajtam tanulja ki magát egy ritmusos halálra.

menza

borzadj el, amíg lehet. pontos terv szerint.
csábítsd délután, aki vissza sose jönne.
forró levesedben fuldokló légy kering.
ellep a gyorshalál, mielőtt kiköpne.

hústükör csobban ismeretlen arccal.
sültszag. gyorsétterem: nincs főúr, net, se pincér.
sárgálljon az abrosz, kezdjünk tiszta lappal.
ne kérj másik menüt, reklamálni sincs miért.

téli kép

és rendje van a varjak reggelének,
ritmusa téli nyárfák ágain.
karácsony díszei bennem megértek:
nem ismerem fel nyári vágyaim.

sótlan az út, nincs ami képen ejtsen,
unom a károgó díszgömböket.
piros masniként fojt a jószerencse,
parktenger a bokámig öblöget.

kapaszkodnék,mélyre húznak az ágak,
ki gémberült, az úgyis szárnyra kap.
ha tényleg hívsz, én ott leszek ma nálad,
szitáljunk új szerelmet néhanap.