szabad elfelejteni

már csak a szerelmeimre emlékszem.
akik azon kívül esnek, végleg kiestek.
ha eszembe juttatod, még fel tudom
idézni az ösztönös és igazán jó szeretőket.

de az illatukból már biztosan semmi nem
maradt meg bennem. mégis szólongatnak,
például azzal hogy: „veled álmodtam megint”.
remegni tudnék még értük, velük együtt, ha kell.

akiknek a szívütemét is rég elfelejtettem,
azokat mind csak jobbá akartam tenni,
jobb életre, jobb szeretetre simítani őket.

az ajándékokat meg, ugye.
az ajándékot nem számításból adja
az ember. azt bátran szabad. szabad elfelejteni.

defibrilláció

hanyatt vágódott a folyosón.
zihálni kezdett, a szeme rebegett.
néhányan körbeállták, mert incsel-
kedni kell a halállal. szemébe nézni

mások rebegő szemén keresztül.
a tömegpszichózis mindenkit beavat.
igazi hőség lesz odalent. bárcsak
későn érkeznének a mentősök--, erre

gondolsz. amit elképzelni
bírsz, feltétlenül teljesül. vigyázni
kell a gondolatokkal, kerülőutakon

érkeznek vissza hozzád. beteljesülve.
amikor semmi nem jut már eszedbe,
akkor üt be az igazi lórúgás.

egyetlennek

egyetlennek kellene lennem,
hogy tudjak még igazán rajongani
érted. nincs gond a nagyvonalú-
sággal, de súlytalanná emelkednek

az ilyen típusú viszonyaim. egyetlen
ablak legyek a világra, életre, istenre.
akik tömbházak villogó rengetegén
keresztül leselkednek, azokra

nincs hitem, kóbor reményem se többé.
sötét függönyöket húzok a szemük elé,
hogy ne féljenek rálátni lezajlott titkaimra.

maghasadás

amivel igazán mélyen megbánthatnálak
kevés gondolatot igényel tőlem.
dicsekedhetnék azzal is, hogy
a homlokom ráncaival hullámokat

indítok benned. csapdossák, tördelik
az egód homokos partját. serceg
önkényemtől a szemöldököd. leperegnek
vágyaim a majdnem teljesen meztelen öledbe.

így tetszel. ilyen viharosan, zokogón
és hatalmas indulatokkal. atomerőművek
munkálnak ilyenkor benned.

én meg reaktorként, láncreakciókat indítok,
jól jöhet még nyakláncnak, csecsebecsének.
de végül mindig én engedek: maghasadok’ érted.

működés

közénk álltak, akik nincsenek közöttünk.
hónapok óta ülök a kisszobán. állott levegő-
ben nézed, ahogy foszlik, foszlik le rólam
a magány. aki mereng, nagy huzatot remél,

ócska tervet újabb működéshez. légyszárny
se rezzen, lassan fonnyad a futónövény. elfásult
inda kérgesedik a polcon. könyvjelzőnek is vacak
törtetés. zuhogó tükrök,

mázgás belső tájaink. hetek óta ígéred,
megsemmisíted a nem levést: átülteted,
áttörlöd, kimentesz túlzásaimból.

téged az erjedések, engem a felszakadások
tartanak életben. új táptalaj kéne. fekete,
zsíros, amin beérik a cigánymeggy vére.

téli sport

nyakig ültünk a válságodban, termál ez is, hatvan fokos
lázzal és könyörtelen személyességgel. gyerekkorunk óta
elég, ha csak mellkasig merülsz a strand vizébe,
máris kétségbeesetten kapkodsz levegő után.
ma mindkettőnk szívét rafináltabb, kénes veszedelmek
szorongatják. gőzölgünk fehérlő, téli ég alatt, elcsorog
minden érzület ráncos, kiázott ujjaink közül. megmaradt
néhány kisfiús gesztus, rajongás. ritkuló hajunk hullámtörése,
összeröhögéseink. ha volna még erőnk néhány férfias kartempóra,
magunkhoz közel többé már senkit sem engednénk. sodródjon
koszorúerek, kamrák, vízfolyamok között, ki még élni is
belőlünk kortyolna. fulladozzanak csak vénák elunt köreiben
a hitevesztettek. akit magára hagysz, öngyilkosságba menekül,
beszakad téli nagy folyók jege alá. most azt mondod megint,
válni akarsz . szakítani, be, nőd alatt, a februári jeget.
csákányos munka minden áttörés, módszeres vízre futás.
többé senkibe bele nem esni, de várni a friss lékek csapdáinál
türelmesen, a gyanútlan erre korcsolyázót.

szeretteidtől csak érzékletesen

amikor elpusztult a kutyám, még
semmit nem tudtam a lelki fertőzésekről.
mára kitanultam a nemlét minden rákfenéjét,
mellékhatását, idegállapotát. úgy hurcolom
magamban a kórt, akár egy lappangó gyulladást
a véráramban. eleinte ragaszkodtam
nagyvonalú felelőtlenségemhez, elhanyagoltam
minden lelki sterilitást, elővigyázatosságot.
halott kutyák, feketeföld után soha nem elég
a kézmosás vagy a gyors ima. köröm alá,
az elme mintázatos barázdái közé úgy ássa
be magát düh, tehetetlenség és a fájdalom,
hogy nem marhatja ki onnan sem körömkefe,
sem pedig a hosszú, néma gyász. vannak
események, szeretett lények, akiket csak
felejtéssel vagy antibiotikumokkal irthatsz
ki magadból. akár a gombák, vírusok,
baktériumok, megülnek némán a sejtjeid között.
néha herpesz: bosszantóan kellemetlen,
máskor végzetes betegségek emésztik fel
az életedet. lappanganak akár évekig,
majd lassan felélnek. emlékezetedbe oltják
a romlandóságot, halált, rámutatva az épp
most bomladozó, foszladozó önmagadra.
két szárnyra nyílt udvarkapuk szabadságérzetével,
angyali jelenésekkel bódítottam magam.
virított le rólam a felejtés mámora, a tudatos
döntés, akár egy állami kitüntetés: bárányhimlő,
ragályos gyerekkori nyavalya. de valahogy
máig kivakarhatatlan belőlem a kutyám szelleme.
kinőhetetlen melldísz. sokáig kapargattam a sebet,
hogy mégiscsak elfedjem valami aktivitással: kerti munka,
hosszú séták, vastag téli pulóver, nyári pigmentáció.
leszárítani magamról, lepergetni, egy egész életre
elveszíteni végre vonyító nyomorát, égető viszketését
a felelősségnek, bűntudatnak, hullamerev emlékeimnek.
legyen felmentő ereje a baleseti halálnak. elvadítani
akartam magamtól, kiéheztetni, belső utazásaim közben
ottfelejteni egy büfékocsiban, az asztal lábához kötve.
mint lelki poggyászt elereszteni, kivágni a vonatablakon.
a messzire dobott csirkecsontokat követően könyörtelenül
elhagyni a kiszemelt és bevégzett helyszínt.

lelkigyakorlat

először csak a kabátot, sálat.
rendelni teát vagy inkább egy feketét.
nézni szét a termen, cukros áthatással,
ahogy kanalat forgatnál forró, sűrű sebben.
bárki ha felismer, nem fordulni vissza,
sosem volt arcokra köszöngetni, mégis.
ráncolni az ingen, ha jól vasaltnak tűnnél,
érteni, hogy többé nem jön semmi könnyen.
és vetkőztetni tovább: szavaidat gondra,
lázad is, ha volna, cserélni nagyobbra.
semmit el nem szólni, vigyázni a sóhajt,
s felköhögni bátran, ami beteggé furdalt.

elvonókúra

nem döntöttem el, hogy mi maradjon utánuk,
amikor szeretteim véglegesen kilopják magukat
belőlem. még vissza-visszatérve hagyogatnak el,
majd bújnak ismét az ágyamba némán, takargatva
hátam, s titkaikat. épphogy megérzem, mikor be-
csapnak, lebegtetik még rafinált szavaikat, ügyes
tapintattal, addig tudom: biztonságban vagyok.
dehogy akarok én a ridegedő lakatlanságomba látni.
a legravaszabbakba és a hízelgőkbe kapaszkodom.
mérhetetlen a hitem bennük, ameddig csak engedik
vagy ameddig még puhán ugyan, de mindez
kierőszakolható. nem kötök az orrukra semmit.
joguk van belebukni titkaikba. hagyom. vagyis,
inkább engedem nekik. dicsekvés, hogy kipiszkáltam
a lelket függési viszonyaimból, vagy, hogy kiidegelték
azok, akik gyermekségre tanítottak korábban.
elvonókúra a saját belátásom. terápia: önképzés.
majdnem elhittem, hogy többé semmi sem tud már fájni,
hogy elbírok minden árulást, el minden közönyt, rosszalló
susmust, el a feleselő tökmagjankókat is. fütyörészek
a létezés megalázóan kisszerű, tiszta pillanataiban.
hálás vagyok az árulóimnak, acsarkodóimnak:
magamig cipeltek, saját magam elé. ennél messzebbre,
hidd el, téged sem vihetlek.

erózió

vészjeleket küldözget a feleségem. korábban leveleket írt,
ma már egyszerűen az arcomba vágja, ha rohadtul mélyre kerültünk.
az évtizedesen hosszú kapcsolatokban végletesen tűnnek át
az eróziós folyamatok. megkerülhetetlen eloldódás. anyagveszteségekről,
minőségi romlásról szólhatnak csak a kötődések.
nem becsülöm alá és nem értékelem túl a legmélyebb kiborulásait.
utazom átmosott krízisünkben. figyelem a sodrás természetét, bajunk hőfokát.
magamat, csak annyira vonom ki belőle, amennyire a lélegzetvételhez
feltétlen kötelező, amennyire mentenem muszáj őt és menteni
ígéretünk rosszbani vállalásait.
még nem árulom el neki, hogy magamért már nagyon régen nem,
hogy magamat hagynám gesztus nélkül véglegesen elmerülni.
becsülöm az élethez, boldogsághoz való elemi ragaszkodását.
ha kiderülne, hogy a nemlétben is létezik valami működés,
talán új lehetőségként értelmezné, új aspektusban a halált.
ennek felfedezését, ameddig lehet, megvonom, rejtegetem előle.
hevesen hullámzó depressziómat, mint sziklás part a tengert, tördelem.
amiért élni érdemes, újabban csak arról nyilatkozom.
hivatkozok a tárgyiasult életünkre, felmutatok néhány emléket, eredményt.
ígérem, hogy nyaralni csakis óceánhoz viszem, eladjuk az elutált házunkat,
egy otthonabb otthont keresünk. újabb ígéretekkel, naposabb szobákkal,
udvarral, lehetőségekkel. halogatom a feltétlen sivatagosodást.
próbálom tartani, megtartani magam mellett, ameddig engedi, ameddig
van bennünk még bármi reménykedés, kötőanyag. de már hiába a régi
nagy szerelem emléke, volt vágyaimra többé nem hivatkozhatok.
nem vagyok azonos a régvolt emócióimmal, sem a gyakorlati,
józanabbik eszemmel. öngyilkos hajlamaim, problémamegoldó
szándékaim nincsenek, ellenben elveszítettem pár személyes
érdeket, realitásnak maradt személytelennek ható működésem.
„újra kell szerveznünk az életünket”- mondja.
én úgy tudnám ezt értelmezni: kezdjünk egy másik játékba.
együtt. úgy tudnám most elképzelni, hogy lesöpörjük a sakktáblát.
kártyázni kezdünk: fürkésző szemekkel egymást, pókerarccal
pedig mások rémületét lessük.
mondd csak, nem kezdhetnénk mindent a leges-legvégéről?