szénaláng

a húszonöt éve meghalt dédnagyanyám
csűrjének szénaszagát, ahová csöpi
kutyája nyaranta kölykezett, ma
azt a szagot éreztem a bicikliút
mentén.

falvak szénaszagát, rég lefogott,
ki nem nyílt szemhéjak emlékét,
aztán mégis a nyers föld íze
jutott eszembe a kezdeti örömöm
után közvetlenül.

körforgalom

mikor abban a forgalomban haladtuk, biztos emlékszel még,
kértem, ne költs ajándékokra, ha eljön az ünnepünk.
hiba volt ez, gyávaság részemről, hogy az okát nem akartam
bevallani, pedig tudtam, hogy akkorra köztünk,
már mindennek vége lesz.

és eljött mégiscsak az a mi napunk, hosszú hallgatás után
kerestél: „ez a te ünneped”--, mondtad.
és hogy fáj még, bár maradtál volna
egész életen keresztül.

„bármelyik halálod szebb nálam.” --mondtad.

és lehet, hogy tényleg úgy van, én mégsem találtam
szebb halálnemet magamnak tőled.
ne bántson, hogy nem adtam tovább a vérem:
sem közös gyerek, sem szipolyozó ragaszkodás.

visz a forgalom, kacagunk azon,
hogy az ünnep nekünk végül is mindig ugyanaz a nap,
ma fent, ma lent, de nézd csak: minden körbe ért megint.

kitaposott szőnyeg

ahogy a szüleid hagynak el, s még nem érted,
mit jelent felnőtt ésszel itt maradni árván.
de a halál és közötted már senki nincsen többé
pajzsnak, bizalomnak, csalfa egérútnak.

hagyatékodból elajándékozod a rád
maradt szekrénysort. lemondasz arról
a fontosnak hitt afrikai kunyhóról
és fehérgólyákat ábrázoló festményről
egy távoli rokon javára. de hazacipeled
azt a régi szőnyeget, amit már akkor sem
becsültél sokra, mikor apád megrészegülten
tántorgott vele haza, miután cigaretta-
parázzsal kiégette az elözvegyült nagynénje.

és valahogy neked ez lett a legfontosabb
menedék, erre az előre kitaposott maradék
másfél vagy talán két évtizedre.
most mégis arra az önfeledt rajongásra
gondolsz, meg anyádra, ahogy fejcsóválva
ugyan, de együtt terítik le a nagyobbik
szobában ezt az alig használt, de átlukadt
kézicsomózású, seszínű szőnyeget.

magasabb inger

nem a közönyösség kezdett növekedni,
nem valami felnőtt rutin vagy rég elunt élet
hozta el ezt a beláthatatlan távolságot közénk.
mégcsak nem is a napi munka, gazdasági

érdek vagy bármi karrierkényszer. a depressziódat
úgy szoktam leküzdeni, hogy kétségbe ejtelek
néhánynapos hiánnyal. a hiány magasabb
inger az unalomnál.

elsőbbségük van a magasabb ingereknek.
ez a szabály. amíg betartasz valakinek, addig
garantáltan létezel. unalmas, új szabályokra

máig nem futotta. azzal vigasztalom magam,
hogy nemcsak a közönyt írja felül a fájdalom,
de a fájdalmakat is az egymásra csodálkozás.

végre egy nő

Végre egy nő, akinek a halálában
abszolút vétlen vagyok.
mert eltelt néhány év és végül is,
te hagytál faképnél engem. van még
bőr a képeden ujjal mutogatni vissza?
a halálból nem szokás a vissza.
az más kérdés, hogy én tudom,
s te végleg tudtat: ami hátra van,
garantáltan szar lesz. mert addig
rendben, hogy szabadulni öröm,
és ha muszáj, minden áldott este úgy
játszhatsz szívekkel, mint felelőtlen bakfis.

vénülj meg máshol!- így sóhajtoztam
utánad, és beláttad, hogy van az a bánat,
mi festékkel, családdal sem orvosolható.

nem kuncsorogtál, súlyos volt a bukás,
meghalni sem nagyobb árulás, mint
maradni részletemnek.

üzentek szüleid: nem vagy.
kellett volna veled halni vagy hagyni
téged (hülyén,) magam mellett,
boldogan. nem tanítok átélni utánad
senkit. meghaltál, ezt a sztorit
folytatom, nélküled.

mátészalkai tükröződésben

ma, ahogy belesek a törött üvegszilánkok és elrozsdállt vasrácsok között, még látom az előcsarnok falfestményeit, leszakadva a nagy barna, szétfeszített függönyt a hatalmas párnázott ajtók előtt. az előcsarnok romlatlan szagát hozza a kiáramló léghuzat, pubertás önmagamat idézve vissza, de már a valamikori lét emlékének nyomasztó biztonságát nincs idő rekonstruálni. a moziterem lankás pvc -aljzata és a vörösen párnázott, mégis kényelmetlen székeinek zsibbasztó emlékei magukkal sodornak. kivilágított lépcsősor, szálló por csillogása a vetítőfényben, mert ami igazán fontos volt, mégis, állóképként bennem megmaradt.
légkondicionálókról még csak nem is hallottunk akkoriban, tíz éves korom körül, mikor nyári délutánokon bemásztunk a leláncolt kapun át a mozi udvarára. a nyitott vetítőterem lefüggönyözött oldalajtóinál bekucorodva, valahogy úgy, ahogy szombat esténként szüleim szobájánál, ha résnyire nyitva maradt az ajtó, a folyosó szőnyegéről néztem a későesti filmeket. úgy ültünk ott, pénztelen, koszos kiskölykök, sorban. a zseblámpás teremőröknek, akár az igazán komoly igazgatóknak, szívük volt hozzánk, csak ritkán zavartak vagy zártak ki bennünket, ha tikkasztó hőség volt a moziteremben, vagy mikor felbosszantották őket a jegyellenőrzés közbeni tolakodásban. hamar megtanultuk a keserű, meggyötört felügyelők emberségességét és dühös tehetetlenségeit is, ha rajtunk vezették le káromkodva indulataikat. család volt ez is. tudtuk, mennyit engedhetünk meg magunknak, mikor ülhetünk fel a fizető, üresen maradt, párnás székekre, és mikor kell megtűrtként a földön kucorognunk egész előadás alatt. önkényüké és önzetlenségüké voltunk, apáink, anyáink, kulturális fejlődésünk felügyelői voltak ők. persze mi erre a felelősségükre nem gondoltunk még akkor, csak érdekeltek bennünket a színes fotókon, plakátokon hirdetett mozifilmek, a még hatalmasabb mozivásznak, filmcsillagjaikkal. például tony curtis szülei éppen itt, a kossuthon, a mozi utcájában laktak, pár házzal lentebb. amikor hazajött, szülei sírját meglátogatni, ott sündörögtünk körülötte, máig megvan a fecni, amit nekem dedikált.
számunkra valami egészen új világ akkor kezdődött, mikor a haverom részeges anyját felvették dolgozni a moziba. akkoriban, már pattanásos kiskamaszok voltunk. vágyakkal, csajozásokkal, szerelmi, testi élményekkel, ott bent, a mozi biztonságos sötétjében is, de már nem a földön ülve, hanem az ügyelő- és bársonyszékekben, kigombolt nadrággal vagy szoknyák alatt tartott tenyérrel lestük hol a mozi-előadást, hol a lányok átszellemüléseit. mert valamin még nekünk, elszabadult, utcanevelt kis csavargóknak is nevelkednünk kellett, még ha túl korán kezdett testiségben tapasztalódtunk is.
a jegypénztárosoknak, akár a vérpiásoknak, külön angyalaik vannak, ezt már akkoriban is nagyon jól tudtam. popcorn-t árultattak fiaikkal az előcsarnokban. külön bejáratú vállalkozást, bérleti díjak és adószámok nélkül virágoztathattak ilyesfajta jövedelemkiegészítőket. új életet kezdve minden délután, új halálokba fulladva minden késő este. kevert, kommersz szeszek és delíriumok után mindig nehezek a koradélutánok. mi pedig bennfentesként tudtuk az összes titkot, nemcsak a bruce lee vagy a mozikban akkoriban gyakran előforduló pornó-filmekből vagy más, ma már kultikusnak nevezett hollywood-i szuperprodukciókból. de a másnaposságok kezelési trükkjeiről, vagy a pattogatott kukorica elkészítésének módjáról is, aminek héja úgy szorult a fogaink közé, ahogy belénk ívódtak filmjeink legkedveltebb hőseinek mondatai. mintha a szellemi felemelkedés ezen az egyetlen, de éppen ezért sokak által látogatott kisvárosi moziban történhetett volna meg. utólag persze be kellett látnunk, hogy a mi személyes megváltásunk valóban itt kezdődött, ezen a kultikus helyen. ha lányokat hívtunk el, akkor már egy héttel előre lefoglaltattuk a jegyeket, amit csak akkor kellett kifizetni, ha ténylegesen teltház volt, különben stikában elintézve a huszonhármas sor, hetes, nyolcas széke volt a miénk. a legtutibb helyekről néztük az előadást. cserébe persze minden szombat és vasárnap délelőtt eljártunk a jegypénztáros nő fiával kitakarítani a vetítőtermet. a sok szotyihéj úgy állt hegyekben egy-egy szék előtt, ahogyan madárfészkek alatt gyűlik az ürülék. „…és nem szarunk a fészekbe, kisfiam!” mondogatta spiccesen a haverom anyja, mikor ilyen bizalmi feladatokat adott ki nekünk. összesepertük, amit kellett, öröm volt ez is, és ha ketten voltunk, tényleg nem került több időbe egy- két órás munkánál. természetes volt, hogy kussoltunk, tudtuk, milyen kivételes és megbecsült helyzetben vagyunk mi itt, a mozi szolgálatában.

eltelt néhány felhőtlen kamasz-év, aztán az anyja hirtelen megbetegedett, de mint kiderült, egy régi, örökletes betegsége volt: hemofilia, úgy emlékszem. aztán, vérzékeny életének nagyvonalú nemtörődömsége vagy éppen hogy tudatos önfeladása vitte el: belső vérzés. ezt mondták az orvosok. a fia árván maradt, és a mozi, bár más okok miatt, de rövidesen végleg bezárt. ennek már több mint húsz éve. eközben mind a ketten felnőttünk, más-más országok fiainak valljuk magunkat, de ha mégis összefutunk világaink határán, már nem emlegetjük egykori közösségünket. sem a lányokat, sem a mozit, sem a nagy mondatokat, amiket évekig használtunk egy-egy filmből kiragadva. csak néhány élettényről váltunk szót, például, hogy melyik büntetésért, milyen élmény vagy bűn jár ki mostanában, vagy mi az a feladat, ami az eddigi élet hosszán elkísért. tárgyilagos őszinteséggel, de talán mégis a győzelmek nyugalmával vallunk ezeken a ritka találkozásokon egymásnak.
és most újra, itt az őszi utcán, bokáig érő platánlevelek között, múltam után leselkedve, a törött üvegek tükröződésében fedezve fel magamat, arra eszmélek, hogy rajtam kívül mára alig ismerek ennél a kulcsra zárt mozinál elhagyatottabb helyet.

Szilágyi Péter: Átutazóban

érettségi

piperkőc nagyapám közel ötvenéves volt,
mikor megszülettem. akkoriban járta estin
a gimnáziumot. azt mondta mama később,
kiskamasz korunkban, hogy „nagyapátok
vasak között a harapófogó”.

egy üveg konyakkal rontott a nevelőibe,
hogy koccintsanak vele tanárai első unokája
érkezésére, nagyapaságára. olyan kivételes
dolog ez, magyarázta a fiatal tanárembereknek,
mint mikor szüzességét bízza rád szerelmed.

mi pedig fiúcskák, utódok, apró szögei nagyapám
sorsának, úgy ragyogtunk, mint ritka műveltsége
mosdatlan kis falujában. akkor még nem értettük,
hogy mit is jelenthet, ebben a korrodáló kézmosó-
lavórnyi létben – melybe esténként szorongtunk
nyaranta –, harapófogónak lenni.

olyan jólesően folyt a beszéd, konyak, ahogy
lyukasórákban szokott sutyiban régi, esti iskolák
sötétedésekor vagy érettségi banketteken.
mert érettnek kell lenni győzelemre, családra,
kárhozatra.

és mosni hátukat a pancsoló unokáknak,
kilukadt lavórok, szivárgó szerelmek
után áztatva konyhakövet, majd nagy kacagva
kikapni a kis lurkókat, mint szöggel a képet,
fölázott vályogház omlékony falából, mielőtt
még az ő mosdóvizük is végleg elhűlne.

negyventől kétlépésnyire

mindig is óvtam, tisztán akartam tartani
emlékét annak, aki voltál. és ki hitte, hogy
belenézhetek egyszer minden lámpafénybe,
hogy még te is elmosódhatsz, elsárgulhatsz
bennem. hogy úgy törlök vissza sorsokat,
fogalmazlak át elemibb világokká, legszentebb
ügyeinket sem kímélve, mint ahogy anyját hagyja el
fiatal férfi, ahogy apját üti meg az igazságok
legostobább indulatával, vagy szerelmét csalja
vad tehetségtelenséggel.

néha eszembe jutsz még itt, negyventől
kétlépésnyire, hetente alig párszor idézlek
már magaménak, és nem azonosítalak többé
rejtélyes lelki nyavalyáimmal. kávézókba járok.
érteni kezdtem az őszülők élettöréseit, titkukét,
melyben művészien finommá nemesülnek
mindannyian. egyre gálánsabb borravalót adok
kávék után, nagyokat köszönök előre ostoba
pökhendieknek és mikor senki nincs itt a figyelő
tekintetek közül, erre a játékba feledkezett
kisgyerekre mosolygok önfeledten.

a szerelem hatalmáról

megszöktettem azt a lányt otthonról, ugyan csak néhány órára,
de minden szombat éjjel kilógott értem. olyankor törvényen kívül
léteztünk, abban a néhány lopott órában. tinik voltunk, ő reményteli
karrier, fényes élet, én óriási bukások előtt álltam, félelmetes jóslatok
jeges tengerében. számomra erre a néhány órára összpontosult, szűkült
melegedett, tiszta partokká, soha nem tapasztalt esszenciák otthonává
a világ. itt, az élet legelején dől el, mibe halsz majd bele.
hogy a bukás melyik sikere emel a legmagasabb győzelmek
fájdalmas eszméletébe.
az ő reményteli élete legelején, melyről csak megszégyenülten,
lemaradni lett volna jogom, már nem oldódhattam tovább
súlytalan érzéketlenségekben.
halkan nyitottam ki a pillangóablakot, de eltökélt mozdulattal.

szülei szigorúan fogták, nagy célokkal, komoly életre nevelték
a lányt, így persze tőlem is próbálták eltéríteni hol finoman,
hol erőszakosan, de belátó, jogos aggodalmakkal.

az ablakon adta ki cipőjét, kabátját az a lány. átkozott helyek
a földszinti panellakások. álmatlan szomszédok kereszttüzében,
nyugtalan szülők villanyoltogatásai, szerelmes apák szorongásai
között szöktünk új világok felé. nem féltem lopni őt, feloldozni
nyelvvizsgák, kitüntetések vasfegyelméből és ő sem rettegett
gyorsuló pusztulásomból kicsábítani engem.

lila, hosszú árnyékú telek borzongattak. az apja megölt volna
mindkettőnket, ha kiderül, elárulta őt. mégis méricskélnem kellett
magamhoz dühét, belátható gyilkos indulatait. ha megüti szerelmesemet,
életünkre tör, lesz-e elég erőm, csak annyit ütni vissza, amennyitől
nem vérzik át, szivárogó szerelemünk. tudok-e nem halálos sebet mérni,
ha világunkra támad. ott van az a mozdulat,
a megmásíthatatlan felelősségé, hogy bárki megtörténhet,
hogy visszapofozhatatlanul bármi elpusztulhat.

úgy vettem le az ablakpárkányról szerelmemet,
mint egy fészekből kiesett kismadarat.
tudtam, hogy innen már nincs visszaút. nem lehet senki másé,
én döntök életről- halálról, úgy tehetem tönkre, ahogyan szülei
a legmerészebb álmaikban sem dédelgethettek volna belőle jobb minisztert,
igazgatót, tekintélyes, boldog családanyát.