Ha életet adó erőnek nevezed az életerőt, még a villamoson is pofán röhögnek, de ha összekevered a friss buszbérletedet a múlt havival, abból bírság és legalább akkora nagy égés lesz– mondja a buszmegállóban egy szabadnapos sofőr. Napok óta forgatod fejedben ennek a mondatnak az értelmét, mint valami hatalmas kormánykereket, de csak tegnap estére sejtettél meg belőle valamit, ahogy a magánrendelésen, az urológia folyosóján vártál sorodra. Időpontra érkeztél ugyan, de már egy órája nézted a beteg és szégyenkező arcokat, az eddig számodra ismeretlen, de menetrend szerintinek mutatkozó parkoló pályán. Mintha előtted kellene szégyelljék, mert pontosan tudhatnád, hogy kinek melyik bűnéből fakadóan gyulladt be petefészke, aranyere, kapott húgyúti fertőzést, vagy szenved inkontinenciától.
Kiérdemelt büntetéssel folyosóznak itt a rettegő halandók. A poklot, ha valóban a keresztényegyház találta ki, vagy még korábban valamelyik rendfenntartó hatóság, hát nagy leleménnyel foganatosította. Mert ugyan a lélekismeretnek külön immunrendszere van, amiért nagyon meg kell tornáztatni a legfinomabb szövetű matériát is. De a lelkiismeretnek nevezett, második természetednek, ha furdal és felkészületlenül ellenállsz, zsigereket roncsoló bűntudat-lavinákat indít el benned, védtelenné tesz, mint facsemetét a téli, havas hegyoldal.
Isten nem alpinista, túravezető, terheidet cipelő serpa, szabad akaratodból veszíthetsz, sodorhat el lavina vagy fagyhatsz halálra a legkisebb dombtetőn is. Esztelenül növeszt az ember saját testébe Himalája méretű daganatokat, gejzír forró gyulladásokat, ízületek degenerálódását. Elég egy meggondolatlan, viszonzatlan szerelmes üzenet, vagy egy kiművelt, gyűlöletes gesztus.
Négykeresztes a vizeleted, tőled hithűbb keresztény kevés ülhet itt a váróban. Mégis émelyegsz, akár egy távolsági buszon, napok óta öklendezel, hánynod kellene, hogy nincs menekvés a testi kényszerek és fájdalmaid alól. Az életerőd keringő vörös folyama pang a végtagokban, biztosnak hitt életed pedig kigördül a lábad alól. Felfelé fordul a föld, és belátható időn belül lefordul csontról a hús, hanyatt vágódsz, és a világ igazolja önmagát rajtad keresztül, foszlat és oszlat, ha végállomásba érsz.
Az életet adó erő hordozója más, mint az életerő hardverje. Sárgásfehér a taposócsempe, piros a faliszőnyeg. Behív a főorvos és azt mondja, száz az egyhez, hogy daganat, de amiatt az egy miatt a százból, megcsináljuk most a teljes rákszűrést! Ez volt a megnyugtatásra szóló sztenderd orvosi tapintat, a jófejség, emberségesség és hálás lehetsz érte. Sztk alapon mondhatott volna három, tizenkét százalékot is, vagy elmarad a humán jelenlét, és vazelin nélkül tapintja ki a prosztatádat. Hogy mennyire szoktál lenni az egy az általánosban, azaz egy százalék, a javíthatatlan külön esete ennek az elátkozott társadalomnak?- erre gondolsz, mikor már a gyulladt heréidet tapogatja.
A prosztata nagyhatalom, eddig mintha nem is létezett volna, csak éltél bele a világba, nevettél, sírtál, mikor mit csiklandozott ki belőled az élet. Ahogy vér vegyül a spermádba, vágyaidtól, hangulataidtól is elrettent az életerő, és nincs az a szenvedély, önmagába feledkezett életöröm, ami átszínezhetné, vissza az életet adó erődet ondófehér múlhatatlanságba. Most a prosztata diktál, mennyit aludj, pihenj naponta. Hány hónapon át ne szeretkezz, ne végezz fizikai munkát, mit egyél, hogyan búcsúzz el végleg és naponta szeretteidtől. Hogyan szakítsd ki magadból szerelmeid szívét, hogyan a sajátodat a legszentebb mellkasokból is, de ne osztozkodj senkivel fájdalmakon. A férfibetegség: katonadolog. Mert kikezelnek és megy tovább az élet, csak a szégyen marad, a bebiflázott, álmodból felkeltve is jól megtanult lecke. Befordulsz, mint buszöbölbe a latyakos sárga helyi járat, marad a megelégedésre váró napi munka, kis pénz, vigasztalására pedig a fix menetrenddel garantálható, jegykezelt, bérletbiztos, kisbetűs élet.

ida napja volt és húsvéthétfő, egy világjárvány közepén
kötözésre mentem üres folyosókon át sürgősségi
betegellátásra. karanténcsendben otthon tévézett
az ország. adminisztrációs nővérke szájmaszkkal,
gumikesztyűvel ült a nőgyógyászatról lecipelt
vasasztal mögött. rám volt írva, hogy ráérek, leültetett,
vártam az orvost. idára gondoltam, hogy már három
éve… fércelem magamban, magamat hozzá, mint álomban,
vagy itt, ünneptelen folyosón, varratszedésre várva.
olyan a kézfejem, akár egy húsvéti kötözött sonka.
kék zsineggel, három az ínban, négy öltés meg damilvégi
görcsökkel fogja össze a húst. zsibbadt végtagról,
halottról emléket…
jót vagy semmit nem kéne már vele megbeszélnem,
de valahogy elfelejtett kivérezni belőlem a nagyanyám.
folyékony szappannal fertőtlenít kék gumikesztyűben
a nővérke. váltunk pár szót a járvány olaszországi
terjedéséről, s hogy lesz-e érettségi, munkahely jövőre?
nekem még fáj a tetanusz helye, az elszakadás,
az összefércelés. minden gyulladás mögött
van valami felelőtlen szeszély. nagyanyám hallgat,
az ápolónő fertőtleníti a gumikesztyűt újra. körfűrész
hangjára gondolok, meg hogy virágot vinnék neki,
és a nyers sonkáját enném, ha még élne.

fiús apák meccsekre járnak, hordják a srácokat focizni vasárnap.
állnak az esőben és anyázzák a bírót, vagy nem anyázzák,
de kiabálnak nagyon. a fiús apák tanítják, hogy kell
kötényt adni, lábról levenni, kidolgozni pár ámulatba ejtést.
sok köténytől épül a státusz és bomlanak a fűzők.
„csak nyápic ne legyél kisfiam, a fű zöld, de ragadjanak a csajok,
légy a légypapírra, lábadhoz labda, legeltesd nyájadat,
ha széles már a pálya!”

lányos apák szemközti épületben kerülik a focit, tépett sérót,
nagy dumákat. lányos apák balettra járnak heti kétszer,
és művészetté emelnek minden mozdulatot. barbikról,
sellőkről szerelemről mesélnek és előrelátásról
meg, hogy a fiúk focizni járnak, és most tanulnak cselezni,
egérutakra lelni két spárga között.
a lányos apák szigorúak szerelemben és a fiús apákkal,
ha nőkről van szó egy kávézóban, strandon. lányos apáknak
udvarolnak a megfontolt, okos fiús apák. de a lányos apák
nehezen szelídülnek.

nem beszélünk, minden panasznak tűnhet.
pedig mondanám, hogy rettegni nem szabad,
meghalni bűn és a betegség, mint a szégyen,
piszkosul sokba kerülne.

jobb titkolni mindent. maradni. tűnni el,
akár egy nagyikon. csak ne vigasztalj, lever,
mint az antibiotikum. forrótea után
izzadás, értelmet a láz, elterel.

van mondat, völgy, amiben nem tévedünk el?
nézzünk szembe, légy ma te is bátor!
maréknyi idő, forró szotyi fújva, csendben kivárni…
szerettem volna tisztelettudón egy kicsit hegytetőre
állni. de most ennyire futotta: alaptábor.

megörököltük, vagyis a mama
halála után tíz évvel, most ki kell pakolni
a házat, mert a szülők eladják, duplatelekkel.
jófogáson hirdetem az első közös,
ott tárolt ágyunkat, számítógépasztalt,
meg egy fotelt, pedig szerettem,
de már nem fért el az új cuccaink között.

az unokák tisztogatták és fésülgették
rojtjait, annak a kézi csomózású
perzsaszőnyegnek, amire ha ránézek,
még mindig a gyerekkor görcsös
igyekezete, meg hogy én mindenhol,
csak vendég, megfelelni igyekeztem.
bennem az otthontalan nyolcvanas
évek közepe a legerősebb emlék.

perzsa manufaktúrák pontosan tudták,
hogy a geometriai minták szövése
sokkal egyszerűbb és gyorsabb,
mint a virág vagy más figurális
motívumoké. olcsóbb is,
folyóméter, ha pénzt dobnál ki érte.
sosem görcsöltem amiatt,
hogy szerethetnének jobban
vagy szeretnem szelídebben kéne azokat,
akiknek én mindig túl nyers,
de koravén, örök kibic, sosemgyereke voltam.

nekem ma sem tetszik az elefánttalp minta.
a lenyomatokkal mindig volt valami öröklött bajom,
sáros cipőben, tányér nélkül ettem a dohányzóasztalon.
nem léphetek kétszer ugyanabba, vagy érhetek
az őseim nyomába. egyszer sem hallgattam
végig apámat, vagy kinevettem.

az afrikai elefántok a legutolsó pocsolyát
is tudják, hogy merre. csempézett fürdő felé,
vezetnek a gul mintákkal.
hiába tisztíttattam a viseltes szőnyeget,
leterítve a szobában, mint trófea ragyog,
nyúzott leopárd bunda, hiába vegyszer,
árasztja tovább bennem a lemoshatatlan dögszagot.

amit félve jártunk be a falusi
kissrácokkal, ahol akasztott
kutyát láttunk és félelmetes baglyokat.
ahol telente keskeny ösvényről
aszfaltúton át csúsztunk, nejlonon
és nem volt, aki az autóforgalmat figyelje,
mert mindenki bizonyítani akart.

néhány megvénült, piássá lett csibész,
ha visszaköszön néha, de kisiklott
életével leintené bármikor régi,
nagy győzelmeinket.

magánkézre került a fenyves, egy utcabeli,
szorongó fiú jutott hozzá, szülei kárpótlási
igényén keresztül. kivágatta az erdőt, csonkok
merednek az égnek. a dombra vezető ösvény
még megvan, de kutyát nincs hová akasztani,
ha valaki éppen azért jönne. törzscsonkok,
gyökerek még érzik a baglyok karmait,
ágak szorítását, akasztott kutyák terhét.
képembe vág a fenyves gyantás emlékfelhője,
és borsókázik a hátam, mikor átviharzok őrült
tempóban az alig használt, porlepte aszfaltúton.

gyalázatomat még bírom,
kidőlt platán egy nyáresten.
ahány győzelem, annyi rom,
vihar utáni úttesten.

száz gyűrű, néma szemtanú,
mennyi bűn és megalkuvás.
hány bőrigázott randevú,
hány kaptárt dongó méh, darázs.

testnedveimet csurgatom,
ernyőzi néhány friss gomba.
támaszkodom pár lombkaron,
az ájult, fülledt városra.

hogy mennyi kincs és rettenet:
favágók, fészkek, év rohan.
közönyös voltam, mint veled,
mint akinek más dolga van.

igyekvő, hogyha erre jársz,
ne gyalázkodj, hogy más a cél.
törzsem helyett a mélybe láss,
ha nem tördel vihar, se szél.

táltos madár minden bagoly,
kendermagos kakas.
combjaiddal át úgy karolj,
mint szívedet a kas!

tükörbe nézz, de égre láss,
hártyavékony a bőr.
bezárt mennybolt, csak rossz ábránd,
hogy szerelem gyötör.

szűzről lehull az indulat,
és megmarad a félsz.
nevezd nevén elnyűtt urad,
ha útjából kitérsz!

és hogyha szöksz, lábujjhegyen,
ne fordulj meg soha,
azt használd fel majd ellene,
hogy voltál otthona!

hajnal háromkor végül is
jéghideg verítékkel
ébreszt, csak aztán érkezik
dörögve, zúgva, jéggel.

álmaimért nem harcolok,
sarokba kucorogva
névtelen veszteségeim
győzelmeivé lopja.

1.
felül az ágyon, szól, hogy éhes,
katétere alig feszül.
leves után jöhet a krémes,
sós nyálra édes így kerül.

nem bánja, hogyha ég a cukra,
s éget a tüdődaganat.
még egy utolsó kámaszutra,
cigije jó emlék marad.

sárga fogai közt csikordul,
káromkodása új ima.
felhígult vére agyba tódul,
szökik a nyugdíj ultiba.

cinkelt lapjaid mind kivárja,
haverok között ő az ász.
szeret, de lehet, szánja-bánja,
dicséretekkel így aláz.

mert megvendégelt téged egyszer,
ágya tetves volt, és szaros.
lelked fertőzte volna vére,
míg agyat, reményt maga mos.

egy éjszakára kisegített,
azóta tartozol neki.
Bár sokan hívnak, ő a híved,
szíved ha kell, bezsebeli.

2.

rossz napjaidat ő kísérti,
és felforgatja gyomrodat.
gyenge vagy, hidd el, ő megérti,
támogat, veled így rohad.

kevertet sörrel, hogyha szomjas,
véred már túl híg őneki,
eszméit lágyan, bármi ordas,
szelíd őzekké vedeli.

szava egy dombosabb vidékre,
blúzodba kancsít bal szeme.
hiába huzigálod félve,
semmit sem tehetsz ellene.

megront, s ő szabja meg az árad,
bár hűségével hiteget.
a csőcselék majd sorban állhat,
felélhetik a testedet.

számodra nem lesz egy se férfi,
csak kerge, bagzó állatok.
közönyös életed kivédi,
teázhat néha nálatok.

különben úgy van, minden új nap,
ahogy kényelmes, jó neked.
az évek telnek, egyre múlnak,
szeretni senkit sem lehet.

3.

ha elhív néha szállodákba,
a cech, mint mindig, rád marad.
rád nem hat, hirdeted, a sármja,
te független vagy, és szabad.

miközben sírsz, ha átnéz rajtad,
és csapkodsz, mikor nem keres,
de ugrasz, hogyha szól: „ –te szajha!”
helyette kuncsorogsz: „szeress!”

függőben, mint egy kristálycsillár,
ragyogsz, bár nem te vagy a nap.
vaskampón lógsz, reményed sincs már,
beton az égbolt, vaskalap.

leolt, amikor sok vagy éppen,
szakítja áram-, vérköröd.
bár úgy könyörögsz neki térden,
mint kurvákhoz, de ő röhög.

vendége voltál egyszer, ő meg
úgy tűnt, lehet az áldozat,
és tartozol a vendéglőnek:
vár rád az olcsó kárhozat.