zammioculcas

ott állt a robosztus kiskomódon, a szoba déli ablaka alatt.
tizenhárom éve, de valamiért csak tízszer átültetve,
földet cserélve alatta. cserépdézsából kinyúló,
fényes levelű ágakkal az elhalt tönkszárak körül.
erdői és hirdetői az életben maradásnak,
a te életed megmaradásának.

itt van ez a nyár, redőnyözött és hűvösben tartott
nappalijával, gondosan óvott túlélő növényével,
de szétszedni a gócos gyökérzetet, kivágni
a káros, sejteket emésztő szöveteket
még senkinek nem volt elég bátorsága.

a szike megcsúszott a melleden, egész a hónalj-
árokig vágott a főorvos. ha a nyirokmirigyekbe
szóródik a rák, nincs visszaút.

műtéted után feketeföldet szórtam
a zammio alá, hogy a kaspóban
friss tápanyaghoz jusson a fiatal növény.
amikor magadhoz tértél a kórtermi ágyon,
azt kérdezted kábultan, levágták-e?
hogy levették- e a melled.
de csak látszólag sekélyesebb a kérdés,
mint a mariana- vagy a hónaljárok
legsötétebb veszedelmei.

túlfutott a szike, úgy tíz centivel.
tegnap sebészi pontossággal vettem ki a dézsából
a túlélő virágodat, mestem a túlfejlett,
gócos hálózatot és tereket emésztő csonkokat.
szétültettem az egészséges ágakat
a hozzájuk tartozó közvetlen
gyökérzetettel nyolc, külön kaspóba.

megrémültél a látványtól, hogy elaprózódsz,
hogy ez a kertészetinek nehezen nevezhető
életmisztérium gyengíthet a szétszóratással.

önmagadra látsz most, a nyolc felöl elindult,
de az ég felé tartó makulátlan egységben.
másfél melled tápláló, életben tartó anyag,
gyermeket, férfilétem éltető táperőd,
családként fogja egybe déli ablakunk alatt
azt a ragyogó virágligetet.

megérkezni

azt hittük sokáig, hogy maga
a lelkiismeret, de kiderült róla,
hogy elferdített tények.
a közös életünket kibeszéltük
és nagy pofon volt tőle, hogy
a mindenünk csak személyes érdek.

a valamit felkerestük újra, hogy mesélje
el, kik is vagyunk. nyögött a valami és intett,
hogy a lámpánál jóra és balra van az út.

de egyikünk sem volt tisztán jó vagy tisztán
bal. zöldnél a forgalomban állva maradtunk.
dudáltak és káromkodtak, akiknek céljaik
voltak és úgy képzelték, tudják, merre viszi
a dolguk. néhányan örültek a dugóban,
hogy itt egy készen kapott haladék és nincsen,
aki ezt számon kérje rajtuk. mi pedig kiszálltunk
az autóból, mert tudtuk, hogy megérkeztünk,
ha nem is dél, de a valamihez kései ebédre.

a munkáról valami

(levél a túlpartról)

én azt a rovatot viszem, amelyik nem létezik.
annál az irodalmi lapnál, amelyik az én szavamtól
visszhangzik egy kocsma húgyszagú mosdójában.
cipelem a felelősséget és visszakérdezek bárkitől,
aki nem az én lapommal törli ki naponta elméjét.
különben ível a pálya, szép a kilátás az árnyékos völgyre,
nekem integet a tömeg ujjongva, és nő a példányszám,
az olvasottságom az egeket veri. gyarapszik
az táborom, akár egy pár napos kismacskaalom.

nézem a népemet, benneteket, haladókat: ha kistálkába
tejet öntök elétek, bekajáljátok azt is! hát miért nyúzassam
el veletek a csecsem, legvégül nektek is meg kell tanulnotok
egeret fogni.

levél

(Kántor Péternek)

ne haragudj, hogy annyit hallgattam,
jött ez az álom, mint valami karma,
amiből itt találtam magam bokáig kitakarva.
hajnal van, persze, ott már megbeszéltünk
mindent, hogy a hosszú hétvégén befejeztem
a könyved, valahol itt van az ágy alatt a földön,
belefirkáltam, írtam bele pár verset,
tudom, hogy nem haragszol, hagytál
benne pár üres oldalt erre. szótlan voltam,
igen, nagy volt itt a baj, és nagyobb a rémület:
az öcsém, akivel végül is nem találkoztál,
harmincöt éves, két kicsi gyerek,
szóval szép családi sztori. tipikus nyárelő,
zöldülő fákkal, menetrend szerinti fiatal férfi,
menetrend szerint diagnosztizált hererákkal.

klassz, hogy itt voltál, ne haragudj nagyon,
se mail, se sms. ebben az álomban elpanaszoltam
néhány bajom. most meg kakukk szól, az eresz alatti
gerlepár is ébren, eddig meg napokig csak a halálos csend.
fene se tudja, hogy ez a sok történés így együtt mit jelent,
de száz szónak is egy a vége, tegnap kikerült a fiúnak
a bal heréje. fél lett az egész lent, egyik napról a másikra
elpusztult a macskánk vagy csak világgá sántikált,
ki tud kiigazodni ezen az egészen? már csak
a terápiákat kell átvészelni valahogy, tudod,
„a gond csak az, hogy ahány orvosság, annyi
méreg.” persze nem sírunk, pedig tényleg,
„csalni is volnának érvek” de ilyenekről inkább hallgatunk.
szóval vannak ezek a rémisztő szavak, de nem a túl kemény,
nem a bal here, inkább a rák, a daganat. jó-jó a képekkel
vigyázok, csak jókat őrizgetek rólad, s a családról, ahol mesét
olvasol fel nekik az ebédlőasztalnál, abból a könyvből, amit az úton
ide, debrecenben vettél. ahol esküvőre készültek az állatok,
de nem vigyáztak páran és oda lett a szabadság, oda a nyári
program.” tudnak valamit ezek a lappok” – tudnak.
Befizettünk egy hetes szabadságra, most meg oda a nyári program.
jöhet a kemoterápia, meg a nap- helyett a célzott gammasugár.

de a macskánk még holnap megkerülhet, az indulat jóindulattá
nemesülhet, a családok egészben, boldogan heverésznek
tengerparton holnap. beszéljünk másról inkább,
remélem megkóstoltad azt a szatmári szilvát, amit adtam
és jó lenne összefutni, utazom fel talán már májusban.
különben jól vagyunk, minden rendben, nő a vetett fű,
legel a nyúl, én meg szédelgek itt egy felnőtt, érett
férfi szerepben.

kávét cukorral

legelőbb azt a hármat néztem,
kik letipegtek a teraszról,
majd eszembe jutott, aki
amcsiba disszidált és itt
hagyott mindent kalandból.

kávét ittam és ásványvizet,
április végi szél söpört.
a teraszon két férfi egyszerre
intett, hogy fizet, pedig még
alig ittak a sörükből.

virágok szirma a szomszéd
kertből behavazta a délutánt,
arra az amcsi nőre láttam,
ki húsos volt és meggyízű,
de nevetve mondta, hogy utál.

azóta persze eltelt húsz év,
a kávét egy cukorral iszom.
míg nőket lesek a teraszról,
ez is úgy jön, talán a korral,
pereg a meggy–, a nőszirom.

különben őszül bent a táj is,
erre még nem láthatnak ők.
gesztenye között meggy virágzik,
tárcám keresem, s a zakóm,
de nem értik itt még a készülőt.

délután, félkettő lehet, mert
alig van még árnyékom. inget
igazítok, lényeget. arra az amcsi
két halomra hordja a szél a vágyam,
itt lent az a három, mostmár mindegy…

végül is amcsi tök messze van,
itt meg, mire tipeg ez a három?
örülhetnék a vannak is, hogy
tűz a nap, s élhetek kicsit,
mielőtt még végleg elkiabálom.

gyűjtemény

volt egy képeslapgyűjteményem,
azokról a bikinis csajokról, a kilencvenes
években, akiknek mára egész biztosan
lepergett fenekükről a tengerhomok.

kitolt dombok az ég felé, pálmafás délelők,
árnyéktalan élmény, nyári tenger, félrecsúszott
kísérlet volt kitalálni, hogy melyik csípő,
boltos medence, milyen lelki alkattal tud

csak beteljesülni igazán. látogatók, finnyás kóstolgatók
vagyunk mi csak ezen a partvidéken. a homok
megszárad, lepereg akár a képsor.
két titok van: a megőrzés és a befogadás.

arany doxa

még ma is egy igazi modell, díva.
ránézel: arany idők. ragyog, te is
ragyogsz tőle. pedig már hetven éves,
gondoltad volna róla? hogy csodálták
egykor a nők, és ma is még hogy,
a férfiak. sohasem volt csak valakié,
max. megjelent egy-egy férfi karján,
itt-ott, néhányan magukénak látták.
az idő vele számít, nem telik, nem fogy.
tőle való. tőle fut körbe, ahogy
engedi, s ahogy te belátni hagyod.

aztán mégiscsak itt van ez az elmúlás
dolog. nem beszéltek róla, nem húzzátok
egymást vele. de, egyre többet késik,
majd megáll. hallgat. körbenéztél:
számlap, rovátkák ráncai, eltelt mutatók.
forgatod, látszólag semmi változás
–itt még csak annyit értesz az egészből:
eliszkolt ragyogásod. elnyűtt, málladozó
bőrszíjadat visszacsatolod a bal csuklódra.
ránézel, leesik: ő a díva.
rettegsz, elhagyod, percre pontosan.

medervölgy

az ellenpéldák tüneményében lubickolt.
ahogy egyre beljebb haladt a mellkasig
érő folyóba. féltávon megállt, magyarország
folyómeder-fenkeinek legmagasabb dombján,
talpélnyi vízben. a parton bokáig lábukat
áztató álmélkodók gyönyörködtetésére.
majd, mikor elunta a messiás szerepét,
középről kifelé, sodrással srégen szemben
indult el a lassú folyamban, majd eltűnt.
a bámészkodók tudták, hogy a példa
erősíti a hitüket, de elferdíti a szabályt,
ezért az apró halakat kezdték el figyelni,
a vízen járásról senkinek sem szóltak.

de napokig lejártak még a partra. titkon
vízre tették a talpukat, majd bokáig
süllyedtek. másfél hét múlva, az esettől
nem messze, egy stég alatt, sikamlós
vizihullát találtak, a szeme nyitva volt,
mint az álmodóké, a medervölgyből
érkező halvérűekéhez hasonlóan.

zsákmányállat

hatalmas kígyóval álmodtam
az éjjel, csontokat ropogtató
szorításairól. felnőtt férfiakat
elnyelő, vonagló zsáktestéről.
lehányt, újra húzott harisnya,
combok szorongatása, esetlen
jóllakottság.

amit már nem etetsz tovább,
más prédát keres magának.
az élet él és nem nosztalgiázik
azon, hogy mennyire volt
édes éppen a te húsod. kurva-
életnek is mondhatnánk,
de inkább maradjunk az élet
egyszerűségénél: légy hálás,
te bármelyik legfinomabb préda!

az ebédről

velőrózsát akart rendelni, de „sült agyat”
kért. családdal jött, két kicsi gyerekkel, férjjel,
nagyapával. olyan hangerővel fecsegett,
hogy az egész étterem elcsendesedett.
szidta a nőket, vágyta a férfiakat.

álmatlankodik, meséli az apjának, meg hogy
oda a fiatalsága, feszes teste, szóval egyetlen
varázsereje. kocsonyás húsok ízéről beszél,
február eleje van. kicsi gyereke az apját kéri,
ő vigye ki wc-re, mert „anya nem szereti
a büdöset”.

de ki szereti a fecsegést, finnyáskodást,
gyászbeszédeket, szóval a napi kötelező,
közhelyes szart?

„sült agyat”, tévedéseket, viszont lehet szeretni,
akárcsak az úrkocsonyát, beszakadt körmöt,
csak lenne valaki, aki így szőröstől-bőröstől felzabálná.