hajnal háromkor végül is
jéghideg verítékkel
ébreszt, csak aztán érkezik
dörögve, zúgva, jéggel.

álmaimért nem harcolok,
sarokba kucorogva
névtelen veszteségeim
győzelmeivé lopja.

1.
felül az ágyon, szól, hogy éhes,
katétere alig feszül.
leves után jöhet a krémes,
sós nyálra édes így kerül.

nem bánja, hogyha ég a cukra,
s éget a tüdődaganat.
még egy utolsó kámaszutra,
cigije jó emlék marad.

sárga fogai közt csikordul,
káromkodása új ima.
felhígult vére agyba tódul,
szökik a nyugdíj ultiba.

cinkelt lapjaid mind kivárja,
haverok között ő az ász.
szeret, de lehet, szánja-bánja,
dicséretekkel így aláz.

mert megvendégelt téged egyszer,
ágya tetves volt, és szaros.
lelked fertőzte volna vére,
míg agyat, reményt maga mos.

egy éjszakára kisegített,
azóta tartozol neki.
Bár sokan hívnak, ő a híved,
szíved ha kell, bezsebeli.

2.

rossz napjaidat ő kísérti,
és felforgatja gyomrodat.
gyenge vagy, hidd el, ő megérti,
támogat, veled így rohad.

kevertet sörrel, hogyha szomjas,
véred már túl híg őneki,
eszméit lágyan, bármi ordas,
szelíd őzekké vedeli.

szava egy dombosabb vidékre,
blúzodba kancsít bal szeme.
hiába huzigálod félve,
semmit sem tehetsz ellene.

megront, s ő szabja meg az árad,
bár hűségével hiteget.
a csőcselék majd sorban állhat,
felélhetik a testedet.

számodra nem lesz egy se férfi,
csak kerge, bagzó állatok.
közönyös életed kivédi,
teázhat néha nálatok.

különben úgy van, minden új nap,
ahogy kényelmes, jó neked.
az évek telnek, egyre múlnak,
szeretni senkit sem lehet.

3.

ha elhív néha szállodákba,
a cech, mint mindig, rád marad.
rád nem hat, hirdeted, a sármja,
te független vagy, és szabad.

miközben sírsz, ha átnéz rajtad,
és csapkodsz, mikor nem keres,
de ugrasz, hogyha szól: „ –te szajha!”
helyette kuncsorogsz: „szeress!”

függőben, mint egy kristálycsillár,
ragyogsz, bár nem te vagy a nap.
vaskampón lógsz, reményed sincs már,
beton az égbolt, vaskalap.

leolt, amikor sok vagy éppen,
szakítja áram-, vérköröd.
bár úgy könyörögsz neki térden,
mint kurvákhoz, de ő röhög.

vendége voltál egyszer, ő meg
úgy tűnt, lehet az áldozat,
és tartozol a vendéglőnek:
vár rád az olcsó kárhozat.

anyám mutatott egy fotót rólad,
az orrom alá nyomta telefonján
a képed. néztem és nem tudtam,
kié ez a puffadt arc, elfeketült
fogak, ki ez a matt részeg?

együtt voltunk gyerekek
a nagyszülőknél. tíz évesen
elkötöttünk egy lovat,
szőrén ültük a gebét
és dinnyét loptunk, bejártuk
a határt. „u” szeges csúzlival
pucérháton lőttük a szomszéd
cigányfiút, csak mert fröcsögve
beszélt. és a falusi utca
srácaitól, a nagyoktól,
ha menekülnünk kellett,
mezítláb a tarlón,
városiaknak, nekünk,
nem volt ellenfelünk.

vérzett a talpunk, majd
a seb beszáradt. gyíkokat fogtunk
a mezőn és kint fürödtünk
az udvaron egy bádogkádban.
veremből gyűjtött pucércsigákkal
ijesztgettük a postás incikét.

most meg keresztbe állt szemekkel,
kopaszon vigyorogsz itt.
évek óta nem tudni rólad semmit.
elvettél valami léha csajt,
a gyerekedet azóta sem láttad.
emlékszel?- én fogtam a fejed,
tíz évesen, mikor a sósborszesz után
az egész ebédet kihánytad.

tetováló-szalonod lett, meg
modern falfreskókat csináltál
bűzlő kocsmáknak. olyan sztorikat
nyomtál, hogy senki fel nem
ismerhetett belőlük többé.

egyszer még írtál chaten,
féltékenyen, a piás
csajod miatt. neked jó volt
minden vele, én meg kétszer
ha láttam a csajt, te hülye!
azt sem tudtam, mi volt
a keresztneve.

azóta csend, eltelt vagy
öt év megint. irigykedtél,
hogy én vagyok a nagy, pedig
lehettél volna mindannyiunktól
híresebb? boldogabb?
persze, lehet, hogy az vagy,
ahogy itt vigyorogsz. kár, hogy túl korán
halt meg az anyád. szeretnivaló,
és hízelgő voltál, nem úgy mint én,
és hogy tudtad megváltani a világot,
jó lenne beszélnünk még egyszer,
de ott, még a sorsunk legelején.

tulajdonképpen egy folyóparton
napozó nudista akartam lenni
világéletemben. egy kizárólag
női övezetben, becsben lenni,
mint japánkakas a tyúkudvaron.
nagysodrású háttérrel: irigykedő,
lapátoló kenusokkal a gyors folyón.
limonádét szürcsölve, megigazítva
a napszemüveget, győztes
hadvezérként nézni keresztül a tájon.
egyébként unni az egészet.
és sistergő meztelen seggek közt
hessegetni el a császárok örökösen
dongó, nagy kétségbeesettségeit.

kezelve birtok, ápolt és eltakarható
tenyérnyi földrészem. saját napsütéssel,
éghajlattal ezen a legatyásodott,
de bevetett, melegszelű égövön.

húsvétra nyulat, tudod, a gyerek miatt.
tombol a neveletlen, túl korai nyár.

azóta nézegetem ezt az itt rekedt
feltámadási, nagybozontú házi
jószágot. már júniusi eső verdesi
az alkalmi otthont adó, műanyag
babaházikót, de nincs szív túladni
ezen az oroszlánfejű, nagy fülű
kis ínyencen. néha szabadon engedem,
olyankor övé az udvar, ő úgy tudja
az egész világ. berohangálja a gyepet,
berohangálja az élet rejtett zugait,
örökzöld bozótosokba ki-kiteljesedni.

elkezdett mozogni pár csempe, felpúposodott,
majd keresztbetört a teraszon. úgy tettem,
ahogy egész tavasszal, nyáron,
mint aki nem vette észre, hogy elvált.
túlléptem rajta, akár egy lejárt szavatosságú
kapcsolaton. persze tudtam, hogy az ősz,
tél, mindent eláztat, szétfeszít a jég.

két út van, a pusztulás józan megélése
és az élet öntudatlan áttördelése.
az elsőbe beleborzongni,
a másikat egyben látni akartam.
mert egyszer ennek is vége lesz,
akár egy új otthon felépítésének.

ő a gyilkos, már vagy ezer éve,
de nem lő többé, csak disznóra,
nyúlra, őzre. azt mondja,
fejlövéskor ha tűzbe rogy a vad,
majdnem elélvez, de nem érti,
ez hogy lehet egészen ő sem.

aztán jön valami különös dolog:
gyilkolás után eltelik egy-két óra
és elindul a saját orra vérre.
papucsban belerúg egy éles kőbe,
kenyérvágó késsel az ujjába kap,
bárhogy is, de ömlik a vér belőle.

két éve diagnosztizáltak nála
vastagbélrákot. hetekig alul-felül
csak vért okádott. de már
jól van, negyed annyit sem öl,
s ha igen, jobb leszületést kíván
a vadnak.

mikor jó széljárással ül a lesen
és célkeresztbe bámul a kapitális
szarvas, úgy engedi el ravaszról
az ujját, mintha épp lőne,
köznapi trófea,
saját életére tartva.

„Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe”
Ady Endre

egy rozsdaboglyát, százéves ringlispílt
üzemeltetettél az amúgy is lepusztult
nyaralóövezetben. korhadozó faházak,
szétázott, elnyúlt fények áradatában
köröztünk kopott fülű szamarak, törött lábú
műanyag lovak gerincén. émelyítő
gépkezelőbódé köré hordta a menetszél
a közeli spár használt műanyagszatyrait.

te meg kopaszra nyírt fejjel,
odvas, kirohadt fogakkal vigyorogtál
a sok félkegyelműn. füveztél, piáltál,
de az alkoholt nem éreztük rajtad,
szánalmat sem, bár mire is szántál
volna minket, mint aprópénzen
eltartatni magad.

egy tetkó díszítette a vállad:
„fél-emberek, fél-nemzetecskék”
–villantottad ide józanésszel.
kétezer tizenhárom, esetleg ezerkilencszáz-
tízes évek eleje lehetett. stíroltad a fiatalos
anyukákat, zörgetted az aprót, akár a gépzsírszagú
szél a nejlonzacskókat. szalonnát katonáztál,
míg forgott a gép. intettél, hogy „mehet tovább,
mehet még egy kör!” s győztesen kétpofára gyűrted
a hagymás, szalonnás zsemlekatonát.

Papírdobozokat hoztam le a padlásról, még az előző tulaj gyerekeinek tankönyvei, játékai kerültek elő belőlük, és egy gondos csomagban ott voltak azok a kreppapírdíszek is, amik az esküvőnket díszítették tizenpár évvel ezelőtt a gimi tornatermében. Úgy gondoltuk akkor, hogy az öcsémék lakodalmába jó lehet még, ne kelljen annyi időt elpocsékolni ilyesmivel, de hamar rájöttünk, hogy az életünk kellékei nem díszíthetik mások életének egyetlen jelenetét sem. Hivatkozási alapnak persze elmehet, szamárvezetőnek is jó néhány díszcsík, de a hártyavékony lampionglóriákat felesleges bárki feje fölé is belógatni.
Alig vagyunk babonásak, a konvenciókat, ahol lehet, elkerüljük, ami fontos volt a mi szüleinknek, az másként lett fontos nekünk, saját ritmusunk, habitusunk, ízlésünk, belátásunk szerint. A testvérek meg, a saját zakójukba akarnak belenőni, saját csajokkal, saját kitörési pontokkal: cigaretta, zenetanulás, színészet, fotózás, versenysport.
Eltelik négy-öt év és mások az esküvői divatok, ceremóniavezetések, díszítések, köretek, technológiai lehetőségek. Kicsit ódivatúnak is tűnhetünk már, ha visszanéznénk a VHS- kazettát– ha volna még lejátszó hozzá…
Valahogy az első csaj jutott eszembe, mármint az az első, akit először vittem haza egy szalagavató bálról, anyámhoz, még tizenöt évesen. Az első alkalom mindent szentségesít, átszakadás a felnőttségbe, akárcsak a házasság. Ki tudja mi lett azzal a lánnyal mára, mindketten tudtuk, hogy ez nem a szerelem. Én a szégyenletes tapasztalatlanságon akartam túllenni végre, ő valamiféle szentséget szeretett volna megélni a kamasz testeinken keresztül.
Ihletett ember az, aki belefeledkezik, aki a maga dolgához igazítja a napi világ gyakorlatát. Az emlékek pedig arra valók, hogy rávetüljenek a jelen valóság tereire. Azt mondta az a lány, hogy szerelmes. Gombnyomásra. Belém. A tér, mert már odatágult, megvolt benne a lelkiéletre, lehettem volna én az a fasz, aki ezt a teret majd mindörökké betölti. De hiába ügyeskedik, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. Nincs mit sajnálgatni, leválik rólunk az alkalmi matéria, elszabadulnak az arcizmok, akár mellek a kapcsok nyitása után, leesik az ember álla, ahogyan elkezdődik az önállóság, tehetetlenségi erők hatására váratlanul kibomlik az élet. Felelőssége van az adott szónak: ma este itt, holnap már sehol sem együtt.
Lecsengtek a nagy ígéretek, esküvők, százfős lakodalmak, itt maradtunk talpig hűségben. Tapasztalatokkal tele a padlás, ígéretekkel a finnyáskodva megkezdett legújabb év is. Főleg a kötelező feladatokról szól itt a minden. Őszülnek vagy kopaszodnak az öcskösök, fitneszeznek a család asszonyai. Régi ismerősök, ha bejelölnek a fészbukon, alig foghatok már régi státuszokat mai önmagamra. Részletekből idézgetem vissza magam, csalóka valószínűségek, akár a legelső komolyan vett, de eltévesztett szerelmeim.
A gyerekem padlásra dobozolt dupló legói között botorkálok. A kupás cserepek alatti verébfészkek, előszült vadvirágok szárai peregnek hajamba, nyakamba, ha felmegyek a poros padlásra. Világítást már vagy tizenöt éve nem vagyok képes megcsináltatni, de fél-vaklálva is tudom: otthon vagyok, hazai pálya. Ha félrehúzok néhány cserepet, télvégi avarok kesernyés füstje mardos, belátható a táj egy szelete, szomszéd kertek domborzata, hömpölygő felhői a koramárciusnak.

kitöltöttük a garanciajegyet, azóta panaszkodom,
hogy rosszul megy az élet és nincs, aki felmelegítse.
kávézóban a pincérnek, buszon az utasoknak adok
tanácsokat nőügyekben. napra-nap, lejárt szavatosság,
huzatos a lakás és az iskolai irattárból leselejtezett
tanítási naplókkal fűtöm a házat. kispórolt szerelmi fészek.
őszi füst, régi terv, hogy leszigeteljük a padlásteret.
de még elillan a hő, te pedig este hétig dolgozol.
szellemként járom be az üres házat, dobok a tűzre
még két negyedikes iskolai naplót. a hetvenhatos évjárat,
most igazán lobogó generáció. jó diák, rossz tanár,
minden dokumentáció a múlhatatlan enyészeté.