ha leiszod magad, már erős hittel tudsz
gyűlölni engem. munkanapokon sírsz,
hogy nem bírod tovább nélkülem.
az ünnepek válogatott kegyetlenségek,
mondod. hatalmas ciklusok hullámozzák
be az életünket. hiába minden ön- és
énpusztítás, magzati állapotban lebegsz.
feszes burok a szerelem. köldökzsinórod
ez a sor, tegnapi mondat, karácsonyi
sültek melege. napok óta magyarázom,
hogy nem tudsz elveszni bennem,
de ne bántson, hogy csakis eltévedve
szerethetlek téged igazán. bolyongj, szólongass,
kérdezősködj utánam, tőlem és bármikor.
válaszolgatok vissza a szárnyas tüdőkkel.
csattognak feléd szívbarlangok billentyűi.
hitegetlek vérkörökkel, zárt rendszerekkel
tartalak melegen, tisztán, örök tavaszomban.
nincsenek szent ügyek kívülem,
nincsenek ürügyek, programok, udvarlók.
magad vagy rügyezni bennem. nevessenek
az egynyári szerelmesek. vessenek meg
anyák, tekintélyes apák és bús fivérek.
tökéletlen azonosságunkból csakis úgy
menekülsz, ha engedlek örökre eltévedni.

apámnak semmi köze a praktikumok világához.
ám a mindennapi környezete praktikus, ezért
ő is megtanult néhány alapfogást. nem sajnálta rá
a drága idejét. szerencsére mindent tud, amire
szüksége van, ezért az ilyen dolgokat továbbra
is pocsékul csinálja. az én apám úgy tud bánni
pénzzel, szóval, ahogyan a kicsi gyerek szokott.
nem szórja, herdálja. érzésből teszi eléd:
„a seggét kinyalom az unokámnak, ha megszületik!”
rajongva hallgatom, amikor vallani vagy
bölcselkedni kezd. persze soha nem tudom,
mi mit jelent nála. néha évekbe kerül,
mire sikerül felérnem az elképzeléseit.
konkrétan fogja. igen, így kell értenem.

az igazán szép nők láthatatlanok.
ülök a kávézó sarkában. áttetszik.
száll felém a teám teste, gőze.
mentaillatát inhalálom, átírja
arcvonalaimat. újrafogalmaz. elereszt.
kutatom. cserbe fulladnak illat-
emlékeim. most kellene pontosabban gondolni rá.
erősebben idézni vissza. tartani meg, ültetni
egy kicsit az arcgödreimen, járomdombom
tetején. beszéltetni szeszélyekről, otthonosabb
tájakról. bevallani, amit még tőlem se merne
végiggondolni. kínálgatni édes süteménnyel.
maradjon, ha kérem, szájam szélén egy kicsit.
legyen engedékeny. látható és hétköznapi.
legyen félelmetesen bizalmas, csendesen vágyakozó.
láthassák velem suttogni pincérek,
vendégek. gőzspirálok, őszi ködök ereszkednek,
vegyülnek, foszlanak vissza tárgyakká, kellékekké,
délutánokká. látványt szül, felold az illat.
a huzat emlékeket veszít. ragaszkodom még
a csukott ablakokhoz. nem jár kávézókba.
nem látogat-- rendszertelenül sem.
nem szürcsöl, ha meleg a kávé, süteményt kóstol
szegycsontomról a hiánya. teagőz örvénylik.
hosszan várom. beleszédülök.

az egyik barátom --tegnap mesélte--szombatról vasárnapra
őszült kétmaroknyit. nincs mese, komolyan kell venni
a hétvégéket. éppen harmincnégy vagyok. azzal vigasztaltam,
hogy három hónappal ezelőtt én is találtam borzos hajamban
egy ősz szálat. azóta megpróbálom magamat igazán komolyan venni.
az előbb odaálltam a tükörhöz, --semmi rémület-- de basszus,
elveszítettem azt az egyet is.

***

nincsenek görögdinnyék a hónom alatt. mióta nem edzem a testem,
már nem kovácsolom magamat bemutatkozásnál. tisztábban csendülnek
sóhajok fülemre, halántékomra. fénylik pár kürtszó, vonatfütty,
téli dér, hajnali padok deszkáin a tenyérnyom. ameddig az izmok
összetartanak csontokat, önérzetet-- a nyár ízeiről nem szólhat
csakis a testem. trikómba csorog felszívódni a cukros dinnyelé.
eltart magától a tél. fehér sóhaj. körtebefőtt.
zihált ventilláció a vékony árnyékom. felkar semmit sem üzen
a lélekről negyven centis kerület felett. befagyott patakokra
vágyom. csontig sorvaszt minden szellemi felfedezés.

¬¬ ***

izmaim másodnapjai nem tartanak lázban többé.
lazulnak-feszülnek még ugyan, de semmi öncél,
se túlzás vagy testi diadal. fájdalmasan őszinte mára
az ölem, a szám. mégsem kevesebb, homályosabb,
mint húsz éves testek ruganyossága, bőrök, ajkak illata,
tapintott, kiforrásban lévő idegek utcái, huzatos,
elektromos alagutak fénylő pályái.
már csak a remegésemmel, gyöngyöző verejtékkel,
testillattal vallok, vádolok, kutatlak tovább, fel,
magamból.

újabban nem veszem fel a telefont.
törött gombok vannak a zsebemben.
hívogathatsz, nem lehet belőle gond,
egyszer majd, véletlen, nem engem.

eldöntöttem: ma mindent csak mesélek.
ha számon kérnél: végighallgatom.
nincs vallomás bennem, de bármit meg-
ígérek, nem lesz betartani alkalom.

újabban vissza-visszahívogatlak.
eljátszom, hogy éppen szaggat a vonal.
átadlak csendemnek, süket gondolatnak,
s elveszítelek, hogy legyen semmi baj.

átváltoztam a szomorúságoddá.
a testedre csak ritkán gondolok.
belekezdenék, ha hagynád,
eldicsekednék, hogy éppen jól vagyok.
dúdolj bele a vallomásaimba,
de ne kérdezd, tetszik-e még a csípőd
vagy a szád. úgy szoktam, amikor
fürdeni kezdesz, benyitok hozzád--
melledig ér az est, a testi vallomás.
ami fáj bennem, azt elhanyagolom.
kár, hogy a testeddel tudsz
csak igazán szeretni.
beletörődünk szilánkos éjszakákba,
magamból újra összehordalak.
hogy álmainkat jóvá,
mindent jóvátehessünk: ránk oltja
tompa fényét a félkaréjú nap.

ameddig engedted, elhallgattam előled is a
cigányságomat. nagydobosi balogh nagyapám,
az átkozódó, örök csibész, máig túl nagy káromlásokkal
szakasztaná az eget, a rontást rájuk. ettől már csak
alig feltűnőbb, hogy bőre színe, arcvonásai, fekete,
mély és vad szemei még inkább gyanúba keverik
a falu színe-java előtt, s a faluvégi szegénysoron.

sokáig nem értettem, nem tudtam mit kezdeni
ennyi indulattal. szégyenkeztem miatta. de nem lehet
elkerülni a vérköröket, búvópatakként felcsap, sodor
a sötét áram. gesztusaim távolságot szülnek, magányom
az indulatok megértését. kikerülhetetlen a sorsszerű,
heves élethez, gyorsuló öregedéshez, ricsajos halálhoz
való lázas ragaszkodás. nem sikerült elhalványítanom,
amit mindig is titkoltak és titkolnak előlem,
sőt maguk elől is a cigányul szerető anyám
és húga(i).
(a halottaknak kijár a tisztelet, az „i”,
--bármivel is takargatják magukat--)

¬***

amikor szerelmes vagyok, a lányos szülők kiutálnak
az otthonukból, mentenék lányukat, értékeiket
előlem, reménytelen, telhetetlen szerelmemtől.
rendre el is buknak, rendre beleszégyenültek
a mérhetetlen nagy szívembe.

***

három öcsém van, véresen komoly, hogy az enyémek,
ők mégsem lettek cigányok, nem annak születtek.
irigykedem rájuk emiatt. Szőkék, vagy majdnem azok,
és kékszeműek. szépek, erősek, és amit tudnak,
azt nekem már hamis lenne tőlük vagy másoktól
eltanulnom, érvényre juttatnom. „magyar” testvéreim
kiparancsolják – tudják hogyan kell követelni –,
szolgává tenni az anyai szeretetet. úrnak lenni dicsőség.
minden anya, család meghajol e parancsnak, ott toporognak
a gyerekek sikerei, bukásai körül egy életen át, akár
egy bábaasszony a régi háznál, szüléskor. oda vannak
követelve. a szeretet szolgáltatás, nem szuverén jog,
vagy sajátos megnyilatkozása ösztöni lényegüknek.
ebbe nőttek bele. az anyám engem még bátran mert
szeretni. szabálytalanul, zsarnokin és mindenestül.

***

testvéreimnek hatalmuk van cigányösztönű anyjuk
felett. amit kimondanak, varázsütésre szentesül.
anyám elmagyarult’ általuk. nem nézi többé
személyes veszteségeit. nálam még rettegett,
tőlem féltette a világi tudást, mint démoni erőt.
hitte, ha belekerülök abba az ész-törvénybe,
elveszít, végérvényesen. Kegyetlen, bátor szeretete
csakis magának akart, birtokának engem.
hitte, hogy az iskola végleges és örök távolodást
hoz. minden erőfeszítésem, minden igyekezetem,
beilleszkedésem kiszakadás is egyben a mi
lázálmos, kétszemélyes ősközösségünkből.
kiszakadás a teljes önfeladásból, önátadásból,
végtelenítettnek remélt birtokviszonyunkból.

***

ne gondold, hogy a mellkasunkban ugyanaz
az egyszerű, ésszerű izompumpa diktálja csak a vért.
de mégis, akad szívszabály, ami visszafordíthat bárkit
a rideg elme tekervényei felől. engem kitüntetett
a távolságával anyám. úgy ragaszkodik, hogy
elfordul tőlem. úgy követel, hogy eldobni mer.
ha egyszer én is ilyen bátor leszek, és nem
kések el, felmegyek hozzá látogatóba.

egy ideje felismerlek a mozdulataimban,
beleborzongok egy-egy tipikus kéztartásba,
karemelésbe. olyankor óvatosan simítok
hajamba, a kusza, kibogozhatatlan
tincsek közé. úgy teszek, mint aki saját
tükrében otthonosan él, nem tévedhet el.
sírgödrök feketednek a mellkasomban,
eső- és földszagúak a legmélyebb álmaim.
többet értek belőled, így mintha vallanál.
elém ömlik arcod nappali fényzuhataga,
karod, lábad helyes, szabálytalan rendje
újrabont, mint rosszul gombolt ingeket szokás.

vulkánkitörés a balkamrámban.
lángolsz, értetlen szerelemmel. a pitvarok
ütemeket tévesztenek, az ütemek új ritmust
dadognak, visszafelé kering a láva.
ereket perzsel tekintetem. futsz szapora
földutakon. ömlik a lábam előre. elkerül, akibe
beleszeretnék. meghallom, akibe hűlni kezd a szívem.

hagyom a bort, engedem levegőhöz jutni.
mégis, csak te vagy a legelső korty az
elfojtott hónapok után. amire figyelsz
valahogy kilöttyen előlünk. a szám érintése,
csersavakba halkul, pezseg a fehér csontokon.
eltompult vágyakozásom forgat még, avat
újabb poklokat bennem. köréd szisszentek
csendesebb téli hónapot. emlékbeli tájakat
festek a falakra, nyugtalan orgonaillattal.
izzaszt a lámpafény. ígéretnek jó még
a palackokból kirántott nedves dugók szele.
ki találna ránk, itt a lüktető agyam elhajlott
tekervényei között?
kiégetett belőlünk minden gyalogutat
a húsba fúródott repeszek sistergése.
friss vizekbe csobbanni, csak magadat
kivérezve lehet. metszem, csak
vágom az elnyúló édeskés cseppeket.
hagyom a homlokod levegőhöz jutni,
hagyom ízünket belemúlni a szilánkos
emlékekbe. igényelj magad mellé,
ahogyan a holtakat sem illene sosem.

reggelre a tükörből rám ömlik az űr.
keresem, hogy az éjjel mit üzent az úr.
nem üzent az ma se semmit, úgy aludtam el,
ahogy konyhaasztalon savanyodik a tej.

nagyüres kenyeremre rászáradt a zaj.
lágyuló szívem meg, kenhetőbb, mint tavaly.
ne követelőzzön csenddel, mikor nem szeret:
tejbe- vajba fürösszön vagy fojtson engemet.