(levél a túlpartról)

én azt a rovatot viszem, amelyik nem létezik.
annál az irodalmi lapnál, amelyik az én szavamtól
visszhangzik egy kocsma húgyszagú mosdójában.
cipelem a felelősséget és visszakérdezek bárkitől,
aki nem az én lapommal törli ki naponta elméjét.
különben ível a pálya, szép a kilátás az árnyékos völgyre,
nekem integet a tömeg ujjongva, és nő a példányszám,
az olvasottságom az egeket veri. gyarapszik
az táborom, akár egy pár napos kismacskaalom.

nézem a népemet, benneteket, haladókat: ha kistálkába
tejet öntök elétek, bekajáljátok azt is! hát miért nyúzassam
el veletek a csecsem, legvégül nektek is meg kell tanulnotok
egeret fogni.

(Kántor Péternek)

ne haragudj, hogy annyit hallgattam,
jött ez az álom, mint valami karma,
amiből itt találtam magam bokáig kitakarva.
hajnal van, persze, ott már megbeszéltünk
mindent, hogy a hosszú hétvégén befejeztem
a könyved, valahol itt van az ágy alatt a földön,
belefirkáltam, írtam bele pár verset,
tudom, hogy nem haragszol, hagytál
benne pár üres oldalt erre. szótlan voltam,
igen, nagy volt itt a baj, és nagyobb a rémület:
az öcsém, akivel végül is nem találkoztál,
harmincöt éves, két kicsi gyerek,
szóval szép családi sztori. tipikus nyárelő,
zöldülő fákkal, menetrend szerinti fiatal férfi,
menetrend szerint diagnosztizált hererákkal.

klassz, hogy itt voltál, ne haragudj nagyon,
se mail, se sms. ebben az álomban elpanaszoltam
néhány bajom. most meg kakukk szól, az eresz alatti
gerlepár is ébren, eddig meg napokig csak a halálos csend.
fene se tudja, hogy ez a sok történés így együtt mit jelent,
de száz szónak is egy a vége, tegnap kikerült a fiúnak
a bal heréje. fél lett az egész lent, egyik napról a másikra
elpusztult a macskánk vagy csak világgá sántikált,
ki tud kiigazodni ezen az egészen? már csak
a terápiákat kell átvészelni valahogy, tudod,
„a gond csak az, hogy ahány orvosság, annyi
méreg.” persze nem sírunk, pedig tényleg,
„csalni is volnának érvek” de ilyenekről inkább hallgatunk.
szóval vannak ezek a rémisztő szavak, de nem a túl kemény,
nem a bal here, inkább a rák, a daganat. jó-jó a képekkel
vigyázok, csak jókat őrizgetek rólad, s a családról, ahol mesét
olvasol fel nekik az ebédlőasztalnál, abból a könyvből, amit az úton
ide, debrecenben vettél. ahol esküvőre készültek az állatok,
de nem vigyáztak páran és oda lett a szabadság, oda a nyári
program.” tudnak valamit ezek a lappok” – tudnak.
Befizettünk egy hetes szabadságra, most meg oda a nyári program.
jöhet a kemoterápia, meg a nap- helyett a célzott gammasugár.

de a macskánk még holnap megkerülhet, az indulat jóindulattá
nemesülhet, a családok egészben, boldogan heverésznek
tengerparton holnap. beszéljünk másról inkább,
remélem megkóstoltad azt a szatmári szilvát, amit adtam
és jó lenne összefutni, utazom fel talán már májusban.
különben jól vagyunk, minden rendben, nő a vetett fű,
legel a nyúl, én meg szédelgek itt egy felnőtt, érett
férfi szerepben.

legelőbb azt a hármat néztem,
kik letipegtek a teraszról,
majd eszembe jutott, aki
amcsiba disszidált és itt
hagyott mindent kalandból.

kávét ittam és ásványvizet,
április végi szél söpört.
a teraszon két férfi egyszerre
intett, hogy fizet, pedig még
alig ittak a sörükből.

virágok szirma a szomszéd
kertből behavazta a délutánt,
arra az amcsi nőre láttam,
ki húsos volt és meggyízű,
de nevetve mondta, hogy utál.

azóta persze eltelt húsz év,
a kávét egy cukorral iszom.
míg nőket lesek a teraszról,
ez is úgy jön, talán a korral,
pereg a meggy–, a nőszirom.

különben őszül bent a táj is,
erre még nem láthatnak ők.
gesztenye között meggy virágzik,
tárcám keresem, s a zakóm,
de nem értik itt még a készülőt.

délután, félkettő lehet, mert
alig van még árnyékom. inget
igazítok, lényeget. arra az amcsi
két halomra hordja a szél a vágyam,
itt lent az a három, mostmár mindegy…

végül is amcsi tök messze van,
itt meg, mire tipeg ez a három?
örülhetnék a vannak is, hogy
tűz a nap, s élhetek kicsit,
mielőtt még végleg elkiabálom.

volt egy képeslapgyűjteményem,
azokról a bikinis csajokról, a kilencvenes
években, akiknek mára egész biztosan
lepergett fenekükről a tengerhomok.

kitolt dombok az ég felé, pálmafás délelők,
árnyéktalan élmény, nyári tenger, félrecsúszott
kísérlet volt kitalálni, hogy melyik csípő,
boltos medence, milyen lelki alkattal tud

csak beteljesülni igazán. látogatók, finnyás kóstolgatók
vagyunk mi csak ezen a partvidéken. a homok
megszárad, lepereg akár a képsor.
két titok van: a megőrzés és a befogadás.

még ma is egy igazi modell, díva.
ránézel: arany idők. ragyog, te is
ragyogsz tőle. pedig már hetven éves,
gondoltad volna róla? hogy csodálták
egykor a nők, és ma is még hogy,
a férfiak. sohasem volt csak valakié,
max. megjelent egy-egy férfi karján,
itt-ott, néhányan magukénak látták.
az idő vele számít, nem telik, nem fogy.
tőle való. tőle fut körbe, ahogy
engedi, s ahogy te belátni hagyod.

aztán mégiscsak itt van ez az elmúlás
dolog. nem beszéltek róla, nem húzzátok
egymást vele. de, egyre többet késik,
majd megáll. hallgat. körbenéztél:
számlap, rovátkák ráncai, eltelt mutatók.
forgatod, látszólag semmi változás
–itt még csak annyit értesz az egészből:
eliszkolt ragyogásod. elnyűtt, málladozó
bőrszíjadat visszacsatolod a bal csuklódra.
ránézel, leesik: ő a díva.
rettegsz, elhagyod, percre pontosan.

az ellenpéldák tüneményében lubickolt.
ahogy egyre beljebb haladt a mellkasig
érő folyóba. féltávon megállt, magyarország
folyómeder-fenkeinek legmagasabb dombján,
talpélnyi vízben. a parton bokáig lábukat
áztató álmélkodók gyönyörködtetésére.
majd, mikor elunta a messiás szerepét,
középről kifelé, sodrással srégen szemben
indult el a lassú folyamban, majd eltűnt.
a bámészkodók tudták, hogy a példa
erősíti a hitüket, de elferdíti a szabályt,
ezért az apró halakat kezdték el figyelni,
a vízen járásról senkinek sem szóltak.

de napokig lejártak még a partra. titkon
vízre tették a talpukat, majd bokáig
süllyedtek. másfél hét múlva, az esettől
nem messze, egy stég alatt, sikamlós
vizihullát találtak, a szeme nyitva volt,
mint az álmodóké, a medervölgyből
érkező halvérűekéhez hasonlóan.

hatalmas kígyóval álmodtam
az éjjel, csontokat ropogtató
szorításairól. felnőtt férfiakat
elnyelő, vonagló zsáktestéről.
lehányt, újra húzott harisnya,
combok szorongatása, esetlen
jóllakottság.

amit már nem etetsz tovább,
más prédát keres magának.
az élet él és nem nosztalgiázik
azon, hogy mennyire volt
édes éppen a te húsod. kurva-
életnek is mondhatnánk,
de inkább maradjunk az élet
egyszerűségénél: légy hálás,
te bármelyik legfinomabb préda!

velőrózsát akart rendelni, de „sült agyat”
kért. családdal jött, két kicsi gyerekkel, férjjel,
nagyapával. olyan hangerővel fecsegett,
hogy az egész étterem elcsendesedett.
szidta a nőket, vágyta a férfiakat.

álmatlankodik, meséli az apjának, meg hogy
oda a fiatalsága, feszes teste, szóval egyetlen
varázsereje. kocsonyás húsok ízéről beszél,
február eleje van. kicsi gyereke az apját kéri,
ő vigye ki wc-re, mert „anya nem szereti
a büdöset”.

de ki szereti a fecsegést, finnyáskodást,
gyászbeszédeket, szóval a napi kötelező,
közhelyes szart?

„sült agyat”, tévedéseket, viszont lehet szeretni,
akárcsak az úrkocsonyát, beszakadt körmöt,
csak lenne valaki, aki így szőröstől-bőröstől felzabálná.

szeretteimet kivittem a gangra,
még egészen reggel volt odakint.
laposan jött a fény a mintás járólapra,
különben nyár vagy inkább kora ősz
lehetett. szerettük a reggelt, fokhagymás
pirítóst ettünk, teát ittunk egy csészéből
a gyerekkel.
és azt figyeltük, hogyan szálldos a pára, gőz
vonult a tájon, s hogy milyen üzenetekkel.
kacagtunk, mert végül is túl a halálon,
vagyis itt van ez a haladék, ez a vasárnap reggeli
ünnep. a fecskék már elhúztak, csak a drótok
maradtak, infúziók, a műtétek, terápiák
emlékei, nyűgnek? feloldozásnak? lényeg az,
hogy a gyerek, körbetakarva pléddel, meg
ne fázzon, figyeltük, mert hosszan magyarázott,
hogy a veréb is madár és szeretni kell mindet!
bólogatunk, de hogy nincs zokni a lábán, mondod,
elég nagy felelőtlenség részemről, szerinted!
és a madarakról ment tovább a beszéd,
hogy a baglyunkkal mi lehet, amit tavasszal
neveltünk. megtanult- e vadászni, van e gangja,
családja, takaróba csavarta-e fiókáit az apja,
meg a zokni, ugye. aztán hallgatunk, aztán
megint tavasz vagy kora ősz, laposan az a fény
jön, a mintás járólapra.

az öreg fószerek szalmakalapban,
kvarcórával a karjukon és nem veszik
le a kockás térdnadrágot, de bokáig
állnak a tengerben. karba tett kézzel
néznek a fiatal monokinikre, fürkészve a jövőt.
mellek, repülők, életek lebegő ereszkedését.
ragyogó nyári napjaink iszkolását, nyurguló
árnyékait a napernyőknek.

az öreg fószerek kvarcórával a karjukon
percre pontosan látják, melyik kartempóban
fullad ki majd az ifjúság, melyikben a házastársi
hűség. hol szakadnak vagy térnek vissza a kötelékek
megtartó zsibbadásába a viharvertek. ismerik
a kamaszok viharos, kötelező útját. vaskosra
nevelt törzs, árnyas lombozat gyümölcseinek
leválását, amihez többé már nem szólhatnak
ők sem. a munka elvégeztetett, az enyém
már az övé, a bárkié, az önmagáé.

csak állnak bokáig egy kockás térdnadrágban
és kvarcórájukra pillantanak, fényesen aszódnak
a napban. és mérik a napvédő kenőcsök felszívódásának
idejét. lesik az ifjú húsok ruganyosságát, izmok feszülését,
eközben ők múlhatatlanul csak ragyognak, meg ragyognak.