hajlamaidból természet lett,
a tájban mára csak én vagyok.
évszakainkba hó se kellett,
ragyogunk, akár a csillagok.

hagyj oda bújni, mar csak az este
többé senki se bánthat,
érted hibáztam, csak közeledbe,
ott van az otthonom nálad.

reggeleinkre kéne áldás,
templomok nélküli harangszó.
törékeny mennybolt, angyal rángás,
szép vagy így, amikor haragszol.

hagyj oda bújni, mar csak az este
többé senki se bánthat,
érted hibáztam, csak közeledbe,
ott van az otthonom nálad.

nem azért meztelenkedik
előtted, hogy hátat fordíts neki!
nem árul zsákbamacskát
és bevásárolni sem szeretne veled!
vendégségbe jött hozzád,
némán járd körbe kedvét! nem árt,
ha tudod, prédája most te vagy!

nappalidon keresztül fölényesen vonul.
nagymacska, nyugtalan, nem alkuszik
veled. lesből figyel, nem tudhatod,
mikor támad kedve. előzékeny legyél,
meleg, vérbeli házi gazella!

„dunát lehetne velem rekeszteni!”
de nem hiszel a művégtag készítőnek,

amikor egy kocsmában meséli
élete nagy törését, elszakadásait.

hosszúlépést rendel, konyakkal,
viccesnek tartod, de nem röhögöd el magad.

majd ott folytatja, hogy fusiba jár a kliensekhez,
évente cserélgeti alattuk a műgyanta lábat.

ő nem tud megállni a sajátján, mióta elvált.
iszik, az anyjával él, gyermektartást fizet.

a műgyanta testbarát anyag. könnyű
és jól illeszkedik a kar- és lábcsonkokhoz.

de ki gondolná, hogy mikor formába
önti a forró anyagot a mester, bőrrel

érintkezve vagy csak belélegezve is
a gőzét, halálos méreg. az elhanyagolt,

cukros melósok alól fogy el a láb legelőbb,
azt mondja, majd csak aztán kezdenek

el vakulni, ahogy fusiba igazgatod
a lépés hosszát, borús délutánokon.

a deszkákat, költőládákat fűrésszel vágod össze, száraz galambszar, madártoll fehérlik a szuvas elemeken. komoly és nagy tenyészet maradványai ezek a deszkák, vázai galambházak huzattalan barakkjainak. intimitást adó fakkok, polcok rendszerei voltak ezek, javarészt röpképtelen díszmadarak, gondtalan fészeklakók meleg otthonai. mégis van úgy, hogy elszakadni kell onnan, ha felnőtté válni, kirepülni időben nem sikerült másképp. feltalálni a legsajátabb világot, felkeresni a nincs szabályokat, a legbiztosabb van mértékeket. mert nincs igazabb lét, mint képességekhez mérten kirekesztetté válni, mint repülni tanuló, repülni tudó fiókák szoktak eltávolodni, szabályok szabálytalan rendje szerint.
a jó vérvonalat, akármilyen nemes is, csak úgy, érdemtelenül kapja az ember, örökli, sokáig semmit nem tud róla, hozza a génekben, örökíti tovább, mert ott van a mozdulataiban, a párválasztás ösztönében is előre programozva minden lépés, döntés egymás után. és szavadba sem kerül, megköszönni sincs kinek, mire eszmélsz, hogy mennyi vagy súlyoddal, terheddel, szabadságoddal, már meghalnak előled az ősök, mielőtt utánuk szólhatnál, kirepülnek az életedből. és keserű vigasz, hogy ők sem tudták megköszönni öregjeiknek, mert nekik sem volt sokkal több sütnivalójuk mindezek még időben való belátására, mert ez is az örökséged, léted kiművelt drámája. de azért kissrác korodban kézen fognak nagyapáid, elvisznek komoly kiállításokra, díjnyertes magyar begyeseik közzé és sok tucat idegen, nemes, és ha odanyúlsz, ujjadat csipdeső díszgalamb ketrecéhez. mert látnod kell, érezned, hogy mi a különbség, hogy mitől válik kivételessé világ, miként válsz te is eggyé azzal, ami a te fajtád éltető tenyészete, miként leszel irányítója, teremtője, álmodója annak a csodalétnek, amit a galambjaid adnak, ami téged valódi önmagaddá tesz. de te itt még csak nézel ámulattal, látod, hogy ott a lábán a gyűrű, a név, a te neved is, meg a városodé, utcádé. és még nem érted, hogy a büszkeség az, ami épp elönt, de érzed, jó helyen, jó fészek melegében nevelgetnek, avatgatnak be öregjeid, hogy saját galambjaidra, kivételes és meghatóan személyes valóságodra találj. nehogy bent ragadj a megkotlósodott, megzápult szabályok és konvenciók reménytelen bűzébe, bénító, testet, lelket nyomorító terpeszkedéseibe.
nagyapáid elvadító szeretetére gondolsz, mert tudod, hogy szeretetből, irányított belátással hoztak erre a különös díszmadár-kiállításra. de téged sohasem a kiállítottságok érdekeltek, sem csupán a nyers testi lét, még csak a személyesség sem, hanem a minden élőlénnyel való belső összetartozás emléke és tudattalan közössége, szárnyak surrogása, turbékolások, elszakadások, visszatalálások ritmusos egyetemessége. a fajgalambok önfeledt, de korlátolt röpképességei, a hiba, az elfecsérelt, beteljesült életük, tapasztalatuk szárnyaló magasságai izgattak, a nemesen egyszerű odaadásuk, szeretetük röpülési pályái, belső létük beláthatatlansága. és tudják, egy valaki madarának lenni nagyobb emelkedettség, égbolt, nagyobb szabadság, mint mindenki senkijeként törni szárnyat, pusztulni névtelen országutakon.
kedd délután van, eső készül, de te félbe nem hagynál munkát, emlékezést, napi odaadást, ritka eszméletet hangtalan szívszabályaidra. halott nagyapákkal igazságaik is elszállnak, mint kéményből füst a kormos éjjeleken, ha rosszul figyelsz, és csak ezek a gyöngyházak maradnak itt, foglalataik szerelmes, rubintos életüknek. mert a világ nem több, mint amit belevarázsolni tudsz szeretteidbe, amivel hiszékenységben tarthatod tiéidet, amitől magad is remélhetsz még éjszakára kulcsra zárt, égbe nyitott, cseréptelen galambhazát, galambbizalmat, szelíd meleget, és ha kell csípős, szárnyakkal is odacsapó erőt, ha bárki sérteni próbálná józanabb ésszel, ébresztgetné élhetetlen és megnyomorított igazságokkal, szabálynak hazudott szeretettelenséggel. te meg búzát szórsz, vizet öntesz, titkosan ujjongsz a felfújt magyar begyes galambjaid láttán, párok és nagyapák legyőzhetetlen költőládáinak öngyulladó radiátormelegében.

van egy természeti képességem:
úgy húzok el az elhidegült tájakról,
mint ősszel a vadliba. úgy hagyok
faképnél nőket, ahogy megőszül,

megkeseredik bennük az életvágy.
és hiába ígérnek tavaszt, hiába
duzzadnak rügyek, fakadnak
lombok. értem már ne virágozzon

semmi rettenet. ülök tikkasztó
nyarak partvidékén, lábamat
lassú folyókba lógatom.

magamat parttalannak látom
névtelen örvények, meleg
és méregzöld szédületében.

vannak akik megbántódnak miatta,
mások észre sem veszik, ha nem
jelensz meg kedvesük temetésén.
pedig megbecsülésedet,
ilyen gesztusokkal mutathatnád
legkifejezőbben. minden a protokoll.

úgy tudni, neked is jól esik majd,
ha eljönnek mások, mikor elhalnak
mellőled. de valójában neked
már régen semmi nem esik jól,
amit előre tudnod kellene.

fülem, szívem és mérgem
maradt erre a világra.
lábam helyett, csak térdem,
nyomorom fényes pompája.

amit még hallok az véges,
súlytalansága a vannak.
fecsegésed túl beszédes,
hallgatásod nyitott ablak.

Tizenöt méteres nyárfák voltak, odvakkal, fészkekkel, kérges, vad barázdákkal, vörös- és feketehangya-telepekkel. Telefonon hívtak a vízügytől, hogy három napon belül vágjuk ki mindet. Ott álltak a kert végében, pár lépésnyire a határmezsgyétől, a strand kabinsora mögött. Felújítják a fürdőt és veszélyessé váltak a fáink, azt mondták. Nagyapám öröksége, nagyapám nyarának itt felejtett árnyékai, gyerekkorunk rejtelmes, átjárhatatlan dzsungele. A fák belsejében kartonfészket építenek a fahangyák, szétrágott fa morzsalékából, majd nyálukkal ragasztják össze, ahogy azt a fészek megkívánja. Kötőanyagokból, őseink nedveiből eredünk mindannyian, ragaszkodásunk pedig a család intézményének kötelékéből való. Az igazán komoly, nagycsaládok életében nem elegendő egyetlen fészek, egyetlen fa, egyetlen égig érő, szélringató otthon sem. Mert ott vannak azok a szomszédos fák is, meleg mellékfészkek a család lombozatába, gyökérzetébe fonódva, titokzatos, láthatatlan ölelkezésben, ragaszkodva, akár a fagyöngyök, örök áldozatiságban és érthetetlen egyensúlyokban.
Nyolc éves voltam, mikor nagyapám bemutatta nekem a munkahelyét, legnyilvánosabb titkait, csalános bozótjait az élet sikamlós útvesztőinek. Szatmár étterem, Utasellátó, akkoriban fogalom volt, mindenki megfordult ott, aki számított, meg aki nem annyira, azok is. Így hát én mindenkit és mindent ismertem: a bisztró könnyű nővendégeit, rosszarcú vasutasokat, jól fésült cigányzenészeket, magyar nóták keserűségét, borravalók önfeledtségét, hitelt, hó eleji elszámolást, üzemi raktárak csöndjét, pincértanoncok titkos légyottjait ebédeltetések utáni lopott szünetekben, azt, hogy a sör hasznot habzó áru, a göngyölegek, délelőtti kártyaasztalok, öltözők szagát, igazgatói irodák kanapéját, egyszóval tényleg mindent. A főszakácsasszony nem volt túl vonzó, hatalmas farára, irdatlan csöcseire emlékszem, de a kisegítők és pincérek között volt néhány másféle női szépség is. Kortól, beosztástól, testalkattól függetlenül rajongtak az öregért, nagyapám pedig a cicázásért rajongott, bármennyire is volt komoly, pénzhez is értő szakember, a munkát hittel, fegyelemmel viselő férfi. Én pedig nagyapám ifjúságáért rajongok még így, halála után is négy hónappal. „E föld befogad, mint a persely”. Most meg itt van ez a reggeli telefon: irtsam ki, ha nem is gyökerestől, de a tájból, kertje határvidékéből szabálytalan, örökké tavasz természetét.
A láncfűrész, az enyém legalábbis, kényes jószág. Ha nagy nehezen beindul, alig tudom leállítani. Nincs alapjárata hidegen, utógyújtása van, nincsenek köztes megoldások, bőg, mint szamár a benzingőzben vagy egyszerűen csak lefullad, ha nem túráztatom a motort. Hidegen folyton a szívatás van, minden meló eleje ezzel telik. Pedig takarítom a karburátort, gyertyát cserélek megadott üzemóra szerint, láncot rendszeresen éleztetni viszem, ahogy nyúlni kezd, spannolom, lelke van, én pedig régről spannja vagyok a szerszámomnak. Mégis, néha azon kapom magam, hogy szolgája csak, hasznot, vágyakat beteljesítő eszköze, saját, elgépesített életemnek. Mert stihlfűrészelni, bírni a tájjal, anyaggal, környezettel, felhőket megtartó lombkoronákkal is, ha kell: megtévesztő hatalom.
Vegyes tüzelésű kazánban a kiszáradt nyárfa hamar ellobban, kalóriaértéke, akárcsak a kartonpapíré, otthontalanok egykori, súlytalanná vált otthona, emléke, hamuja. Hűlt helye marad a régvolt, virágzó, dicsőséges koronáknak. A hamu lúgosítja a talajt, nagyapám hamuja például a ránk hagyott földet termékenyíti. Egy úriember nemcsak elegánsan hallgat, él vagy hal meg, még az utolsó havat elsepri a járdáról, majd hátrahajtja fejét a konyha karos ládáján. „Műalkotás az élet”–, így mondogatta. Láthatatlan gondoskodással, ahogyan az erdő egyként vesz fel tápanyagot, majd gondoskodik az egyről. Valahogy így vannak a családok, az utána érkezők is, kiválasztva, hangyatelepek katonái, munkásai, karcsú, szárnyas hímjei. Így jövünk mindannyian, nagyapám után, hangyaszorgalommal, mágikus fegyelemmel erdőségeket átható, iszonytatóan zöld, örök természetébe.

percekig álltam előtte.
előbb odaköszönt, majd
ránézett a naptárára.
szökőnap. meg sem történt
találkozás a miénk. még néhány
koncentrált lélegzetvétel,
valami könnyű, súlytalan
viccelődés a többiekkel. elegáns
a világ, erre gondolok. majd
keresgélek a tárcámban,
nincs apróm, nagyvonal van.
nagy megbecsültség. nagy
bukások utáni ürességek.
egyszer kölcsön adtam neki
egy jelentős bizalmat. vagy,
hogy is volt? nem, azt vissza már
nem lehet csinálni többé.

a hatvanas évek óragyártói rádiummal
festették a karórák egyes modelljeinek
számlapját. állítólag ezerkétszáz évig
világítanak ezek a radioaktív számlapok,
ami nemcsak praktikus, de igazán
látványos a sötétben.

mert szépen is, nemcsak jól kell
mutatni évszázadokon keresztül időt,
presztízst, múlhatatlanságot.
és nemcsak reggelente, életeken
át ébresztget, halasztgat egy ilyen
divatos járómű. a rákkeltő anyagok,

akár a nők vagy igaz művészetek: felforgatják
az ember életét, sürgetnek, nyugtatnak
végső belátásainkra. időben vagyunk:
ezeregyszázötven év biztonságával magunk
előtt. azok az asszonyok pedig, a hatvanas
években folyton csak az ecsetvéget nyálazták,

így hallottam egy régi órásmestertől,
ahogy számlapokra rádiummal festettek
jeleket, mutatókat. pontos munkához
hibátlan óramű, nedves, finom ecset
és biztos kéz kell, ezt minden érett asszony
tudta akkoriban. a rádium íze akár a sugárzó

emlékezet, mert voltak az én számon is
végzetes csókok, mondja, villanyoztak engem is
gondos női nyelvek. még akkor is, ha egyszer
minden lejár és nem lesz, aki újra felhúzná
ezeket a régi, elegáns, de mégis meddővé
vált, gyorséletű járószerkezeteket.