alkudozás helyett

megpróbáltalak elcserélni, valami
komoly gondosságra. azt hittem,
egy sál vagy kesztyű, ha átmenetileg is,
de kisegít a kényszerűségekből.

életben tartanak a lassú változások,
ciklusosan hullik pár régi hajlam. belülről
őszül a táj. sapkát húzok a szemedre,
nagyi kötött cuccait:

sima recept ki- befordított életemre.
legodaadóbb, legszeretőbb,
ki duzzogni tud rám vakon, reménnyel.

dehogy akarok én a hallgatás nyelvén
alkudozni veled. amikor nem figyelsz ide,
lyukas zsebembe csúsztatom a kezedet.

újrakezdés

hatalmas gödröt ástam neki a kertben.
a lúgos oldatot lassan öntöttem csak rá,
vissza ne csapjon. áztattam, egy jó napig.
csontos testéről rétegesen oldódott a hártyás bőr.
előbb csak megpattant, majd nyersen hámlott le,
tekeredett, mint napozás, égés után szokott
az elhalt hámréteg. hevesen reagált, fehéren
pezsgett a savós nátronban. mintha csak naptejben
fürdettem volna, csobogott, habzott az oldat.
fejőasszonyok vödrei zubogtak így, régi, pillés
délutánokon. már tíz perc is elég, hogy többé
ne tudj ráismerni, hiába éltél vele hosszú
évtizedeket. törölgetted, tapogattad, húzgáltad
fiókjait át háborúkon és békeidőkön. bezúdult
a vegyszer testnyílásain keresztül a zsigerek közé.
szújáratain és kirepülő lyukain át okádta vissza,
amit visszaöklendezni még lehetett. a szúvak egy életre
pusztultak ki az ódon ruhásszekrényből -- így mondják.
meg hogy ez a legjobb módszer az elgázosítás
mellett. fullasztó ködfelhője van a délutáni sírgödröknek.

lemostam vagy száz év mocskát, olajfestéket, pácot.
az orrnyálkahártya fárad el leghamarabb az összes
érzékszerv közül. olyan, akár egy kisóvodás, játék
közben. persze, amit már nem vagyok képes érzékelni,
visszaemlékezésből kell tudnom, hogy lassan öl meg,
mint minden hosszúra hagyott vagy elodázott feladat.

végül mégiscsak sikerült felújítani a száz éves bútort.
bent áll ma is a napos szobában. amikor a legnagyobb
csendben fülelek, néha meghallom, ahogy el-elpattan,
megszakad egy újabb rost a kiszáradt fatestben.

recept

úgy vagyok a vacsorákkal,
ahogy nagyapám a felejtéssel.
átbeszélem őket. sztorikat
sütök ki, köretnek, elterelésből.

a gyomor nagy éhségek idején
képes egyetlen köpésnyire csökken-
teni a savtermelést. komoly vegetációk
kor szikkadt emlékeit forgatja át,

rágja újra az ember. a túl-
éléshez, persze, kell még némi krumpli-
héj, hadifogoly tűz mellé kucorodás.

de én csak nagyapám oroszkrém
tortái körül forgok: egy sor test,
egy sor mész, egy sor test..

szabad elfelejteni

már csak a szerelmeimre emlékszem.
akik azon kívül esnek, végleg kiestek.
ha eszembe juttatod, még fel tudom
idézni az ösztönös és igazán jó szeretőket.

de az illatukból már biztosan semmi nem
maradt meg bennem. mégis szólongatnak,
például azzal hogy: „veled álmodtam megint”.
remegni tudnék még értük, velük együtt, ha kell.

akiknek a szívütemét is rég elfelejtettem,
azokat mind csak jobbá akartam tenni,
jobb életre, jobb szeretetre simítani őket.

az ajándékokat meg, ugye.
az ajándékot nem számításból adja
az ember. azt bátran szabad. szabad elfelejteni.

defibrilláció

hanyatt vágódott a folyosón.
zihálni kezdett, a szeme rebegett.
néhányan körbeállták, mert incsel-
kedni kell a halállal. szemébe nézni

mások rebegő szemén keresztül.
a tömegpszichózis mindenkit beavat.
igazi hőség lesz odalent. bárcsak
későn érkeznének a mentősök--, erre

gondolsz. amit elképzelni
bírsz, feltétlenül teljesül. vigyázni
kell a gondolatokkal, kerülőutakon

érkeznek vissza hozzád. beteljesülve.
amikor semmi nem jut már eszedbe,
akkor üt be az igazi lórúgás.

egyetlennek

egyetlennek kellene lennem,
hogy tudjak még igazán rajongani
érted. nincs gond a nagyvonalú-
sággal, de súlytalanná emelkednek

az ilyen típusú viszonyaim. egyetlen
ablak legyek a világra, életre, istenre.
akik tömbházak villogó rengetegén
keresztül leselkednek, azokra

nincs hitem, kóbor reményem se többé.
sötét függönyöket húzok a szemük elé,
hogy ne féljenek rálátni lezajlott titkaimra.

maghasadás

amivel igazán mélyen megbánthatnálak
kevés gondolatot igényel tőlem.
dicsekedhetnék azzal is, hogy
a homlokom ráncaival hullámokat

indítok benned. csapdossák, tördelik
az egód homokos partját. serceg
önkényemtől a szemöldököd. leperegnek
vágyaim a majdnem teljesen meztelen öledbe.

így tetszel. ilyen viharosan, zokogón
és hatalmas indulatokkal. atomerőművek
munkálnak ilyenkor benned.

én meg reaktorként, láncreakciókat indítok,
jól jöhet még nyakláncnak, csecsebecsének.
de végül mindig én engedek: maghasadok’ érted.

működés

közénk álltak, akik nincsenek közöttünk.
hónapok óta ülök a kisszobán. állott levegő-
ben nézed, ahogy foszlik, foszlik le rólam
a magány. aki mereng, nagy huzatot remél,

ócska tervet újabb működéshez. légyszárny
se rezzen, lassan fonnyad a futónövény. elfásult
inda kérgesedik a polcon. könyvjelzőnek is vacak
törtetés. zuhogó tükrök,

mázgás belső tájaink. hetek óta ígéred,
megsemmisíted a nem levést: átülteted,
áttörlöd, kimentesz túlzásaimból.

téged az erjedések, engem a felszakadások
tartanak életben. új táptalaj kéne. fekete,
zsíros, amin beérik a cigánymeggy vére.

téli sport

nyakig ültünk a válságodban, termál ez is, hatvan fokos
lázzal és könyörtelen személyességgel. gyerekkorunk óta
elég, ha csak mellkasig merülsz a strand vizébe,
máris kétségbeesetten kapkodsz levegő után.
ma mindkettőnk szívét rafináltabb, kénes veszedelmek
szorongatják. gőzölgünk fehérlő, téli ég alatt, elcsorog
minden érzület ráncos, kiázott ujjaink közül. megmaradt
néhány kisfiús gesztus, rajongás. ritkuló hajunk hullámtörése,
összeröhögéseink. ha volna még erőnk néhány férfias kartempóra,
magunkhoz közel többé már senkit sem engednénk. sodródjon
koszorúerek, kamrák, vízfolyamok között, ki még élni is
belőlünk kortyolna. fulladozzanak csak vénák elunt köreiben
a hitevesztettek. akit magára hagysz, öngyilkosságba menekül,
beszakad téli nagy folyók jege alá. most azt mondod megint,
válni akarsz . szakítani, be, nőd alatt, a februári jeget.
csákányos munka minden áttörés, módszeres vízre futás.
többé senkibe bele nem esni, de várni a friss lékek csapdáinál
türelmesen, a gyanútlan erre korcsolyázót.

szeretteidtől csak érzékletesen

amikor elpusztult a kutyám, még
semmit nem tudtam a lelki fertőzésekről.
mára kitanultam a nemlét minden rákfenéjét,
mellékhatását, idegállapotát. úgy hurcolom
magamban a kórt, akár egy lappangó gyulladást
a véráramban. eleinte ragaszkodtam
nagyvonalú felelőtlenségemhez, elhanyagoltam
minden lelki sterilitást, elővigyázatosságot.
halott kutyák, feketeföld után soha nem elég
a kézmosás vagy a gyors ima. köröm alá,
az elme mintázatos barázdái közé úgy ássa
be magát düh, tehetetlenség és a fájdalom,
hogy nem marhatja ki onnan sem körömkefe,
sem pedig a hosszú, néma gyász. vannak
események, szeretett lények, akiket csak
felejtéssel vagy antibiotikumokkal irthatsz
ki magadból. akár a gombák, vírusok,
baktériumok, megülnek némán a sejtjeid között.
néha herpesz: bosszantóan kellemetlen,
máskor végzetes betegségek emésztik fel
az életedet. lappanganak akár évekig,
majd lassan felélnek. emlékezetedbe oltják
a romlandóságot, halált, rámutatva az épp
most bomladozó, foszladozó önmagadra.
két szárnyra nyílt udvarkapuk szabadságérzetével,
angyali jelenésekkel bódítottam magam.
virított le rólam a felejtés mámora, a tudatos
döntés, akár egy állami kitüntetés: bárányhimlő,
ragályos gyerekkori nyavalya. de valahogy
máig kivakarhatatlan belőlem a kutyám szelleme.
kinőhetetlen melldísz. sokáig kapargattam a sebet,
hogy mégiscsak elfedjem valami aktivitással: kerti munka,
hosszú séták, vastag téli pulóver, nyári pigmentáció.
leszárítani magamról, lepergetni, egy egész életre
elveszíteni végre vonyító nyomorát, égető viszketését
a felelősségnek, bűntudatnak, hullamerev emlékeimnek.
legyen felmentő ereje a baleseti halálnak. elvadítani
akartam magamtól, kiéheztetni, belső utazásaim közben
ottfelejteni egy büfékocsiban, az asztal lábához kötve.
mint lelki poggyászt elereszteni, kivágni a vonatablakon.
a messzire dobott csirkecsontokat követően könyörtelenül
elhagyni a kiszemelt és bevégzett helyszínt.