se patikamérleg, se nyilatkozatok,
a hangoskodókat kivezettetem!
három orvos állapította meg
a halál tényét, de a boncasztalon
magához tért a tetem.
cianózisos volt vagy mi a fene,
légzése, szívhangja, semmi.
mereven feküdt, ellilultan
a priccsen, mikor megtalálta a neje.
a szakma összezár, három orvos,
egy vélemény. csak neki nem szóltak,
ne fészkelődjön, hogyha már nincsen.
hullamerev orvostudomány ellen
nincs gyógyszer, de a jelenlegi állás szerint,
eltekinthetünk a tervezett boncolástól.

nem tudom, hogy kiket láttam,
ültek a tartályban nyitott szemmel.
köszöntem, mintha a szomszéd
szőke nő lenne, két gyerekkel.

térdük alá ért le a karjuk, a színük
meg fénylőn zöldessárga.
kézen fogva jöttek, velem szemben,
elég széles volt hozzá a járda.

vagy nem is jöttek, lebegtek éppen,
akár az angyalok, üvegtartályban.
úgy sejtem, éltek, csak pihentek,
meg-megrándult a nagyobbik lába.

széles volt pedig, akár a járda,
talán éppen a boltból jöttek.
nehogy beszélni kelljen hozzám,
földig ért karján a színes cekker.

kérdeztem, hogy ők meg? kik lehetnek?
az egyenruhások vállat vontak.
tudták, hogy elszállok mindjárt én is,
akár egy űrbéli, titkos mondat.

te a jövő, én a múlt miatt szorongtam,
hiába nyugtattál, minden emlék ott van.
vigasztaltalak előre, nem volt még semmi baj,
nem láttuk a jövőt, csak éreztük, hogy csikar.
munka, új város, munka és szakadás,
szorongani egyedül, padlástéri kis lakás.
hánykolódtunk évekig, két hajótörött, deszkákon,
feltört, mint benned a hiány, magamat kéne szánnom,
hogy nem vagyok folyton ott, jelen, örökös mindenednek,
nem lakhatsz jól sosem, szüntelen engem kell enned.
most pedig dühöngsz, gyűlölsz és átkozol, maradtam,
hűvös, mint a hajnal, te pedig folyton változol.
nézlek, nyári hold a tengert, tajték és háborgás,
hiába vágynánk vissza, magány a hálótárs.

egy valószínűtlenül ködös kedden
kocsival indulsz a városba.
ködlámpák biztonsága mögül
arra gondolsz, hogy végül is
meg kellett sebezned azt, aki túlszeret.
mert ördögi a bátorság,
kiktől is bitorolt el magának kúszva
és sziszegve? egyszer minden tárgy,
rang, birtok bosszút áll:
földre zuhan, ripityára törik,
fölveri a gaz. egyszer minden tulajdon
kipereg, mint a homok, elfolyik,
betölteni névtelen árkokat.
a sebek kivéreznek, hiába szorítod,
emelnéd magad fölé, akit szeretsz.
ködös úton csak anyázhatod
az előtted bénázót, mert hiába
zöld a lámpa, folyton belefékez. mennél,
haladnál, menekülnél, de birtok vagy még,
el nem peregsz, nem zuhansz,
nem ver fel a gyom, de már az irányjelzőt
tennéd, mellékutakon félrehúzódva.
ütni a kormánykereket, hogy minden
kárba veszett, és majd csak aztán
omlasz, ahogy a köd oszlani kezd.

mondanám, hogy üljetek ide az asztalomhoz,
de az túl sokba kerülne nekem. nem a kávétok,
sütitek, inkább a mozdulatok, a félig üresen hagyott
terem. látni ma, mit élsz, miféle hittel és hogyan,
kanállal a cukrot, felkavarod újra, a nyugodni
igyekvő bolondot bennem. a sütit is jobb, hogyha
mögöttem, hatalmas ablakok felé fordulok inkább,
az utcai nyüzsgést: úgy teszek, mintha kint, az élet,
mintha ott lenne, igen. ami bent: feszít, szédít, padlóra vág…
kint meg csak muskátlisvirág a beton lámpaoszlopon.
ki mondaná meg, hogy a látszat a fájdalommal rokon?
ki mondja meg, hogy elbukott minden, hogy rossz
voltam hozzád, és te is gonosz legvégül. na tessék,
a sokat mosott, kifoszlott ingem már megint leittam.
lehetne vicc is: mi együtt, én neked, szerelmes verseket írtam…
most még rám haragszol, minden pecsét, szempár,
tűnjön el a régvolt tulajdonodról!— semmi sem múlik el
nyomtalan. ásványvízzel a kapucsínófoltot, szalvétával
az átázott lelkemet itatom… pedig megvan minden:
vers, család, verseken kamat—, mitől is kéne, hogy boldogtalan
legyen ez a délután? mitől is kéne, csak azért mert fáj?
jobb lenne, hogyha a szél elhessegetné a rügyező fákról
a télből itt maradt varjakat!

a zsinagógát bezárták, de a szomszéd házmestertől
még elkérhető a kulcsa. hogy nincsenek padsorok,
se szószék, az mára rendben, de tudod, az a furcsa,
hogy épp itt kell szakítanunk, ahol száz éven át
életek köttettek egybe. pereg a mennyezetről a festék,
nem ígérgettünk semmit: orgonaszóra fogadott hűség,
és nincs közösen megküzdött élet, de biztosan
lesz még, hogy hajunkba vegyül a templom szálló pora.
födém a szerelem, most pedig mállik körülöttünk
a szentély. mert prédái voltunk valami másnak,
bűzlő tetemei e fölperzselt, vidéki szavannának. úgy tűnt,
hogy éltünk, görcsbe rándult sokkos hónapok alatt.
fölöttünk díszes kupola. pedig volt valami hitelesnek
tűnő közös önkép. most mennyezetre nézel, és szédülsz.
én rád, és irtóztat a festett, elkent minta, zsebkendőnyi emlék.

egymás nélkül kell eztán az életet igazabbul vagy szebben.
vinni tovább a mennyezeti boltot, hanyagul
vállra vetett cekkert. innentől tej, kenyér. takarékos,
csoszogó évek, ünnepi kalács templomi máza, csendben.
csak eresztene már, annak a toronyba szorult
gerlének a kétségbeesett szárnycsapkodása.

hogy melyik elektródát hol kell
körbenőni– tudja a szívem!
kék befut a bal kamrába,
a piros drótot nem látni a vágott résen
keresztül. csak elcsípni a végét,
mint készülődő belhártyagyulladást.

édesapánk implantátuma fiai, kesernyés
férfiéletének. észre sem vettük,
hogy van, pedig kéthetente vitt
bennünket magához a kétütemű kombi
trabantjával. volt szíve húsúnkhoz
kapcsolódni, ritmusainkhoz igazodni,
jazzdobos a zenekarához,
pitvarok és kamrák közt egyensúlyozni.
szinkronban vagyunk az öreggel,
beláthatatlan szívügyek karmesterével,
mi pedig láthatóan semmit nem értünk
eleven szólamaiból. de megráz bennünket,
csíp, mint trobiszóda a bisztróban,
ha beült velünk, óvodásokkal sörözni.
amikor beszélek, ő is beszélni kezd,
egyébként egy árva szót, véleményt
kivéreztetni nem tudsz belőle.

megszületsz, záródnak sövények, szívfalak,
húscsomód diktálja a tempót. igazgat,
verdes, hálóba gabalyodott füstifecske.
ökölnyi, puccos költözőmadár.

hazaköltöztettem apámat
a megyei kardiológiáról. összezavarodik,
amikor nőkre bízza ritmusait. mostantól kiüti,
ha kell, és újraindítja szívét a német gyártmányú,
duplaelemes, medtronic típusú nemtelen készüléke.

fogyott vagy tizenöt kilót, nem sajnálgattuk,
nem hüledeztünk miatta, testsúlya
az alkata optimumán volt. csak a beesett
arc és kaméleonhoz hasonló kiguvadt
szemei miatt aggódtunk.

a hüllők jellemzően
nem szabályozzák testhőmérsékletüket.
bagóért adta el a cserépkályhát, a nagyanyjától
örökölt vályogházból, füves szédületért
a salétromos, fénytelen négy fal közül.

melegszívű kissrác volt korábban,
de nincs már ideje veszteségeket
halmozni. elég volt nagyanyját évekig
pelenkázni, mosdatni lavórban.

télen dunna, zokni, melegítőnadrág.
alkoholista, az életből korán kijózanodott
szülők friss hányadékaként ragyogott testvéreivel.
egykor szeretetért kolduló gyerekek, most jégvirágos,
utcára nyíló szimplaüvegű szárnyas-ablakok.

külföldi favágómunka, jó pénz, hazátlan,
szétforgácsolt mindennapok. régvolt családok
rozsdáznak szitává a horganyzott bádogtetőn keresztül.
csöpög a mennybolt, plafonon át a parkettás szobába.
halálbiztosan késik a boldog vagy a független
saját élet. csak a kigúvadt szemek, hüllők villásnyelve
szaglássza, lesi a végét, ennek a senkivel sem
felmelegíthető, értelmetlen tekerőzésnek.

ez volt az órám, felhúztam, ketyegett.
ez voltam én, felismersz? trikóban, veletek.
ez meg a házunk, kutyánk s az öreg toyota,
az meg ott te, morcosan, mint kinek nincsen otthona.

és na, itt van a régi templom, ezt kerestem!
itt nősültem, a parkjában kétszer szeretkeztem.
itt volt a fürdő, mozi, gyerek is itt voltam,
és itt lettem akkor férfi, vagy hogy is mondjam?

ez volt a személyim, ez meg a bankszámom,
ide utaltak be, mikor nem volt mire várnom.
itt még hittem talán, hogy minden jóra fordul,

mint szerkezetben a kerék, tovább csikordul.
itt találtak rám, ezen a rossz padon,
majd itt szült meg az a nő, ezen az asztalon.

I.
a félelmeket a környezet alakítja,
az anyaméh például a hangos zajok
és a zuhanástól való félelmet szüli.
mert kizuhanunk, és vége a lebegtető,
meleg vizeknek, tompa morajoknak,
éltető és féken tartó köldökzsinórnak.
aztán már csak egy-egy fülgyulladás,
zúgó tengeri kagylók — ritka óceáni öblök
fehérlő, meleg homokpartjain fekve
vigasztalódunk mi—, vigasztalhatatlanok.

II.
emlékek, öregedő testek csipeszelt
rongyai száradnak a nap alatt-
anyánk a Hold, nem szól hozzánk,
apánk a Mars, fenékbe sem billent.
Istenünk a szárító erejű változás.
néznek le ránk, és látszólag semmit
nem éreznek. néznek, és nem gondolnak
magukra, se rólunk. szégyenled,
hogy mennyi se vagy, mennyi se lehetsz
belőlük, utánuk, nekik. maréknyi Hold,
tenyérnyi elpergő Mars.

III.
az öregnek tiszteletet, a fiatalnak utat adjatok!
állócsillag és üstökös ragyogás: földhöz vágott,
leejtett csillogó evőeszköz, ki mondja meg,
mi a különbség a két zuhanás,
a két földbecsapódás között? tejúton félreeső
csillagrendszerben némi csörrenés, kattogás,
kasmatoló bánat. karórádat felhúzod. napra nap.

IV.
a bánat tartós elfojtása depresszióhoz vezet.
inkább felhúzod magadat ma is: tökölés városi
csúcsforgalomban, ütközések, súrlódások
munkahelyen, majd estére, akár egy rugósszerkezet,
újra és újra, ahogyan azt kell, negyvennégy éves doxa,
nullára leketyegsz. rá se nézel a lapra, a percre, az égre,
eldöntötted, boldogság lesz, ha valaki gondatlanul is,
de végre szétszerel. nem fojtod magadba az indulatot,
mert az haragossá, az irigységet, mert az féltékeny
szörnnyé változtat. aminek mennie kell, önzetlen szívvel
elengeded, ami bizonylatan, még időben kitessékeled.
amihez nincs kulcsod, kirúgod neki az ajtót.

V.
a szeretetet nem fojtod el magadban,
csak mert ezt várná el a regnáló kurzus,
csak mert a politika vagy a közfelfogás
ezt vagy azt a zászlót lengeti ablakában.

VI.
megtanulsz végre élni, nem nézni magadat senkinek,
de a világot teremtő atyaégnek sem képzeled
a következő pillanatban. a narcisztikus csorbákat
kiköszörülöd. nem kompenzálsz a szüleid miatt,
hogy nem szerettek jól, hogy a szerelmed nem rajongott
érted jobban, s hogy barátaid, nagybetűs
felnőttségük miatt végérvényesen elhagytak.

VII.
nem akarsz majd híres rocksztár lenni,
sem megmondóember
a környezetedben.
önfegyelmet tanulsz
és mértékletességet,
arányokat és önátadást.
megtanulsz elfogadni,
mert felismered,
hogy te is fontos lehetsz
valakinek.

VIII.
nem akarsz birtoklási vágyak kényszere alatt
roskadozni, mert aki elfojt, az fuldokol, roskadnak,
törnek benne a tartócölöpök. aki elfojt, azt hiába
élesztgeted, támogatod vissza az életre — stégre
ráncigált vízihulla, elkorhadt stég—,
nincs az az újjáélesztés, aládúcolás, amit jóvátehetne
egy pökhendiségig túlfújt mentőmellény.
nincs az a bármilyen folyó, vesszőfutás, jeges áradat,
amire hivatkozhatna egy pánikrohamokból
kiúszni nem tudó férfi, nő.

IX.
ha megtanulunk élni, nem kell legyőznünk
egymást sem okosságban, sem szófosásban,
sem karrierben, sem személyes fájdalmakban.
a dörzsöltséget levakarjuk magunkról, élesen
és szánakozva nézzük a csaló kis ügyeskedőket,
ahogy kapaszkodnak a szeretetlenségbe,
mert onnan úgy látszik, az a valódi szabadság.
de addig még van néhány feladat, lásd be!

X.
láthatóvá tenni a láthatatlant,
emberfölöttivé az emberit.
kicserélni néhány mozdulatlant,
mint széket egy erdőre, vagy pedig
hagyni a figyelőt figyelni hosszan,
rönkként úsztatva érzelmeket.
félelem, irigység, indulat, bármi,
uszályként vonul a kétségeken.
fatörzsek között is vonulni árban,
megáradt folyó vagy kivágott erdő!
nem tudod még, hogy ki vagy,
hogy mitől felnőtt,
de levegőért kapkodsz a tört lékeken.