te, aki évek óta gyógynövényeken élsz,
nyugtató teák és gyökerek életmentő
bódulatában, mit szólsz most, hogy
az udvarodra egy egyszerű paraszt-
galamb repült és a kutyád összepo-
csékolta, vagy csak hozzád dobta be
valaki, hozzád menekült lábakon
a vaskerítés rácsai között, autóval
való ütközését követően, így már
eleve szárnya törötten az életben
maradásért.

nem értesz az álatokhoz, szárnyak
csontrendszeréhez, hiszen panelben
nőttél fel, a madártávlatokról is csak
annyit tudsz, amennyit egy harmadik
emeleti erkélykorlátról lebámulva vagy
leköpve megérthet bárki a szédítően
vonzó magasságból. ahogy zuhan
és csattan a háztömb tövénél
végighúzódó betonon, járdán.

nem vagy gyilkos, sem öngyilkos
hajlamú, de valahogy a paneltömbök
fáit, bokrait idézed magadban,
azt mérlegeled mennyi az esélye
egy oda érkező tehetetlen testnek,
és mennyi itt, a grádicsos,kutyás
udvarra esve, szárnytörötten
az életben maradásra?

szóval, most itt vagy ezzel a tollas állattal,
isten teremtményével, egymás sorsába
gabalyodva, nincsenek égbekiáltó
elvárásai feléd, hisz csak egy paraszt-
galamb, hallgat a végtelenségig,
de életben tartani, búzát, vizet tenni elé,
remélve, hogy a jobb szárny, igen a jobb,
még úgy forrhat össze, hogy akár
egy harmadik emeleti panel erkélyéről
is bátran, az ég felé, ki lehessen dobni.

a délelőtti fájdalom
oszlik, akár a dög.
szűk utca népe hallgatag,
egy koldus felröhög.
bűzlő tetem, mint napsütés,
csordul a sárga genny.
rozsdát szitál a bűntudat
a bádoglelkeden.

a vásárcsarnok oldalán
kis patkány ténfereg,
kongó szerdai délelőtt,
megduzzadt kék erek.
koldusod ősz, zsíros haját,
magadban áztatod.
rongyai közt melengeti
az esti húgyszagot.

míg átgázolsz a nyers kövön,
nincs benned irgalom.
cipődnek sarka visszhangzik,
hogy: élni csak nagyon!
szerelmes régi látomás,
oszlik, akár a dög.
az utca koldus, rád nevet,
s a lábfejedre köp.

azt kérte a feleségem, inkább verjem meg,
de ne törjem össze a széket, szemeteskukát.
ne vágjak földhöz teafőzőt, sem a kínai
porcelánt, ha nem bírom feszültségét
az életünk elkerülhetetlen játszmáinak,
őt üssem. meglepett ez a mondat, azt hittem
színtiszta gazdasági belátás, tárgy-szeretet,
anyagi ragaszkodás mondatta ezt vele, de nem.
testi kapcsolatunk múlhatatlan vágya igazgatja
még ma is, és bántja személytelenített
indulatom.

pedig én mindig is a személyességre
törekedtem. alanyi költő, makulátlan
ösztönösséggel.
azóta bámulom a behorpadt, törött
életünket, teafőzők, porcelán levesestálak
tűhegyes szilánkjainak bosszúálló
mozdulatlanságában.

***

ahogyan születtem, mezítláb, pucér
lélekkel várom, hogy valakinek fontos
legyek végre. kék-zöld foltok, felrepedt
szemöldök, száj, tépett haj, karmolások
után a szivárgó vér, átáztathatná huszonegy
évünk legőszintébb vallomásait.

létezik-e őszinte szeretet, ha soha fel nem
pofozom, meg nem ütöm vagy tépem a haját,
ahogyan annyi szerelemből kilátni, kihallani
ilyesmi lelket is átrendező vallomásokat?

***
a rendszeresen vert nők, tudományos
kutatások szerint, nagyobb arányban
szülnek fiút, mint a szelíd életben élő birtokok.

a családoknak szent és láthatatlan törvényei,
elköteleződései vannak összetört bútorokkal,
szívekkel és asszonyokkal.

éjjelente szorongva alszunk hárman a gyerekágyon,
hármas ölelkezésben a tegnapelőtt hatévessé lett,
egyébként töretlenségre nevelt leánygyermekünkkel.

a lapos tetejű faházzal volt némi baj, mert a szurkos
vásznat nem melegítettem rá, na puff!
huzatos rétegek közt, tűzifa, meg a bádogtalicska
ázott. a család, igazak álmával a házban.

az áztató esőkkel volt a baj, hogy elmerült,
akit nem tudtam megtartani. mert az oké,
hogy a nap úgyis kiszárítja a jajt, de a testeket
a halál folyton körüllengi.

az arányokkal volt a baj, hogy egy lélekkel,
csak annyi súlyt cipelj, amit! deszkarések,
a hiányok terhe, tudod az ingatag, könnyű
szerkezet miatt.

a rohanással van a baj, hogy csakis múló
időnk szerint. és ígérhetnek neked fűt-fát,
erre minden józanabb eszű legyint.

a szálkás, görcsös szívfalakkal,
azzal volt a gond, hogy nem jöttél,
mikor hívtalak csendes, kétségbeesett
szavakkal.

jogom még ma is volna hozzád − vállrándítva konstatálom.
más követelőzhet − fájjon! nekem elég a teljes bizonyosság.
anyádhoz mentem fel, mikor vége lett közöttünk. ideje lesz
− gondoltam −, őszintén elé állnom.
eddig csak rajongott, titkon − persze ismertük egymást −, hivatali
ügyeket intéztem nála, de honnan tudhatta volna, hogy pont én
vagyok az, akivel a lánya… gyakran kiborultál (tudom, ma is még),
ahogy ő képes epekedni utánam.

úgy terveztük néhány boldog pillanatban, veszünk egy kis lakást,
közel a tóhoz, ahol az a puccos park van, s néhány ódon platán.
alattuk jártunk, szerelemtől zavartan. de eluntad azt, hogy mindig csak halkan,
visszafogott sóhajokkal, fürkésző tekintetek közt rettegve éljünk.
már magadat szeretted volna tükrözni, látványos, kirakati zajban.
nem kereslek azóta, ugyan néhány téves, véletlen rezzenés még összeránt,
mobilon, de a hiányrohamaimon segíteni, már csak az önfeladó tébolyod
lehetne képes. volt még egy megbeszélt randink, azt áttettük péntekről, hova is?
azt hiszem keddre, végül azt is én mondtam le.

bódítom még magam, bár elsirattam a szemed, hajad, húsod remegését
(több volt ez, mint bármilyen szerelmi kaland), s minden fiatal évemet.
„azt mondják rólam: iszik és szélhámos”. egy-két bolond, mint sziveri jános,
tudhatja, hogy másképpen vagyok részeg. jó életet együtt, veled reméltem,
pedig már akkor sem voltam egyéb, mint elképzelhetően magányos.

a tiszához hívtalak, de nem volt alkalmas ez az ősz:
határidős munkák, pénzhiány, alkalmatlan hetek
szellemi kalandra, valódi átvegyülésre.

időszakos hely ez, vasbetongerendákra épített
vityillókkal, nyári otthonok, éktelen forró bulik
után, vetkőzik itt ősszé természet, válik menedékké
part. harsogó dolmányos varjak, villanykötélen
cikázó mókusok, óriás nyárfák alatt, hol ámulunk,
hol röhögünk eszmélettel a szentimentális őszi
elsárguláson.

szamos barnáját, tisza zöldjét külön folyóként látod
az összefolyástól egész a hídig. csak, ha pesten jár az ember,
szokás dicsekedni „szőke tiszáról”, „sárga szamosról” .

valójában némán vonulni az árban, beismer-
hetetlen szerelmek lehetnek ilyen meleg partú,
elragyogóan zöld, elragadóan barna folyamok.

ártérben élünk, különös kegyelemben.
se áram, se mosdóvíz, térerő, net
garantáltan semmi. legközelebbi bolt
a gáton túl, bent a faluban. telefonálni
a kocsma előtti pataknál lehet. pár nap
még az ősz, zörgő, régi lombok
szétszórtan a kérges törzsek körül.

a kocsit a faluban hagytuk.
hintaágyban olvasol, hangtalan
áradások megmagyarázhatatlan
boldogságában. pihenő, kommunizmus
vége felé épült kárpótlási övezetben.

ha kiborulsz, mindig ide jövünk
nyugodni, hazalényegülni, rendet
tenni, mikor szanaszét a világ.
a téli vizek, szezon alatti lassú
áramok, halak jég előtti csendjét
neszezni.

aztán mindig új áradásokra, jégtörésekre
várunk. tavaszi nagy tetőzésekre,
gallyak és fatörzsek ropogására,
nyaralók, villanyoszlopok merülésére.
mert minden így kezdődik, parttalan
folyamokkal, vészelő vadak kapálózó
áramaiba kapaszkodva.

csak szellemileg ne nőj fel soha!
ne legyél szerelmes, a világért se költő!
maradj tanár, bádogos, nyomdász vagy
kőműves! napszámos, becsatornázható alak.
nődnek magánbirtoka, jól vasalt, kirakati darab!
napszítta, eggyé emelt préda, föltartott szürke vagy fakó,
egy csak a sokból! kiszámítható, megszégyeníthető
biztos anyag! ne tűnj szakadtnak, gyűröttnek,
de gyűrött legyél és szakadozott szövet! vizesen jól fésült,
tiszta verejték, ragyogón áztató, akár a balgák könnye.
mindenek fölött hallgatag, mindenek alatti bevakult tükör.

nyitott terasz az ágyam és a hold tépett szalámi.
aggódsz, tetszel- e így nekem, a garzonodba látni.
fürdés után, ha ágyazol, huzat nélküli párna,
függönyt lélegzik ablakod, s izzó éjjeli lámpa.

a meztelen tested falán, hosszúra nyúló percek,
párkányra fújt homokszemek, szemhéjam alatt serceg.
nem öltözöl, igazgatod szobádnak sűrű rendjét,
zöld szemeid rám izzanak, pikkelyes fénylő csempék.

hidegvér, hüllőéjszaka, plédem magamra húzom,
remegni kezdek, mint a nyár, visszafekszem, hogy múljon.
nyitott terasz a tested és a csillagokba látni,
még nem mar, nyugtat, két kezed, titkaim felzabálni.

felejtsd el és hagyjuk az egészet,
amikor súgtam, még biztosan
úgy volt. attól hogy végül szar lett,
s ezt előre tudtam, nem kellett
volna hinned a beszédnek!

na és akkor mi van, ha szerelmet
hazudtam? te meg csak röhögtél,
most sírhatsz rajta ingyen!
neked jól áll, ha mindenhez naivan,
nekem az is jól, hogy: veled ennyit bírtam!
maradjunk abban, hogy ünnep volt
közöttünk: jós könyvből kitépett,
összegyűrt lapok. ünnep, s most
fogadd el, helyébe jönnek
a beláthatóbb hétköznapok.