magasles

a vizes deszkákból lehet a legpontosabb padlót, tetőt,
falat építeni. amíg nedves, addig igazodik csak jól
a kényes és szikkadt elgondolásaimhoz. a tér elhajlítható,
ahová a fatároló vázrendszere vagy az előző deszkasor
követeli, ott őszül, sárgul ki legelőbb a mellszőröm.
mielőtt bármire is vetemedhetnék, már rég ki vagyok
találva. mint két lator vagy egy levakarhatatlan, lassú
enyvű piéta. felhúzva, nekifeszítve, kiszögezve tapad
a test a csersavas gerendákra. leteríteni innen, többé
nem tud semmiféle titok, rejtett reménykedés, viharos
hegyi beszéd. akár egy idejétmúlt tundrabugyi, úgy fut
a szálirány, a nyárfaminta erezete végig az elmúlt korokon.
huzatos, akár egy fekete lyuk. feszes évgyűrűi bevágnak
a testhajlatoknál: nem szexi, nem ciki, de ördögien kényel-
metlen. összetart a hasíték, össze a filcelt combközök . apró
rések, el-elgyengülések: ablakok egy mázsálatlan világra.
sorozata van szögeknek, görcsös rángásnak. feloldozás
ritmusát, csak belülről érezheti meg jól az ember. nem akarom
egyetlen ács rutinját sem magamon érezni, érteni, ami
eszközszerű és atyaian haszonelveket követ. legyen költemény
a fészer, semmirekellő, fölöttes értelmű, mint szájon a csók,
hasított tűzifa, magasles, őziramodás.

ovis napló

ovis vagy, és dajkám nekem,
dalaidat felismerem.
aludhatnánk, de nem lehet,
kicsi szád örökké hebeg.

ovis vagy, rézbőr-indián,
bőszít a sápadt-bőr hiány.
kalapod nincs, de szúr a nap,
skalpokkal leplezed magad.

ovis vagy, megmondó juhász:
bárányfelhők közé futás!
fecsegő. hamvas nyári rét,
főnevek helyett, mondj igét!

ovis vagy, barbi-délután,
rózsaszín álmot szül a lány.
amíg elalszol, mondok én
verseket, mert ma nincs mesém.

méregtelenítés

te, ki számon tartod vérképem
csillagrendszerét, adj nekem
felhőtlen laborképet! ne engedj
idegen napok arcába, szemébe
nézni , elfénylő remények
díszes zuhanását tükrözni vissza,
untalanul! és fogadd jó szívvel
az elköltözőket, a hozzám már
vissza soha nem bútorozókat!
legyen még reményük dacban,
vesében, májban, új lakások sötétlő
üregében méregtelenítve tisztulni!

és tudd, hogy csalódni bennem,
újra, végül is csömör: dicsőség.
kezdeni elszánt, öröklött diétákba.
és hizlalódj lassan az elcsukló imákon.
adok le vért, frisset, megint.
mennyi érv maradt még a maradásra,
és mit engedsz felfogni magadból?
hogy találjak rád koleszterin, triglicerid,
szeretethiányos keresztutcáimban?
istenem, gyógyíts meg magaddal, húzd
ki a tűt, hogy a pirosnál biztosan felismerjelek!

szívtapasz

iduskám, a cukrod magas,
ne édesgess gyógyteával!
a szíved meg, ide hallom,
szereteted megint rám vall.

szívtapaszod: szépségkereszt.
ugye lepihensz délután?
ami elmúlt, úgy jön vissza,
mint inzulin, olyan bután.

iduskám, maradj még velem,
remélem, hogy elmeséled:
hogy is volt papával akkor,
mikor apám lett a véred?

akkor is dagadt a lábad?
elmúlt- e már a szerelem?
nyolcvanhat év mire való,
ha most vagy viselős velem?

mondd csak, nagyi: büszke vagy rám?
tudnál még odáig élni,
hogy a tapaszt úgy vegyem át,
nekem se kelljen már félni.

ima lobbanásra

uram, én túl sokszor könyörögtem, hozzád.
ígértem magamat jónak és szelídnek.
szavaim, hogy meghalld, mindig túl gorombák,
szavaim helyett, most inkább hozzád érek.

te, ki mindig voltál, szűzi még a bőröd,
ne büntess közönnyel, melleden az arcom,
−mért női test-álarc a valódi őröd?−
bugyidba ha nyúlok, itt a lélek parton.

nagy vagy, kösz, hogy kisded még a gerincsérvem,
nem baj, hogyha zsibbad, bizsereg a lábam.
rosszfa vagyok tűzön, hogyha megdicsérlek,
lobbanj fel, ha kérem, szerelmes imákban.

hűvösödő

kérsz-e még bocsánatot, vagy kérjek én?
már hiába gombolnád rám az inged.
hogy forró lesz a nyár, tudtuk az elején,
s hogy butaság volt a hűvösben hinned.

legvégül− ne haragudj meg érte. most is−
én hívlak. szeretni tőlem tanulnál,
de zsongít a diszkzsoké, meg a taxis.
nyitott ruhádban maradj egy őszi pultnál.

próbatétel

apám, mint bármelyik cinevégi fiúcska,
mezítlábas herceg, iskola csibésze, úgy rohant
át uborkaföldeken, szomszédok gyümölcsösén,
hátsó udvarán, mint ahogy beszakadt szereléke
után gázol hínárba az elbóbiskolt, fölriadt horgász.
damilt szakított az apám megvadult papírsárkánya.
hatalmas, sárga, kifeszített újságszörny. a félel-
metes fenevad vészjóslóan körözött a szomszéd
kertek fölött. egy főpincér fia mindig többet tud
bátorságról, önfeledt szabadságról, hősiességről,
mint a szomszéd tanár málé kölykei. de a magán-
terület, az − nincs mese− magánterület, a lebontott
és nyitva maradt budikotorékával együtt. a pokol,
kénköves, bűzlő veszedelmével, pláne, amikor így
van: csurig. apám, a nyolcéves, szőke herceg, egyetlen
fiúgyermek, a felhők, papírsárkányok ismerője,
győzedelmes trónörököse, az eget zabolázza, szelet
a sárkányba, sárkányt a damilra, fogná be, vissza,
rendet, nyugalmat hozva a félelemtől megalázottakra,
erre az egész mélybecsúszott, mégis fölényesen bűzlő,
igaztalan világba. így szaladt, ezzel a reménnyel,
át a szomszédék kertjén, gyanútlanul a gyilkosan tátongó
pöcegödörbe.

úszott apám, a tanár, felesége, meg három savanyúképű
fiuk sűrű szartengerében a nagy loccsanás után. két méter
mély szargödör aljáról visszajönni több, mint halott
királylányokat csókolgatni, sárkányt lefejezni. másfél óra
fuldoklás, szartaposás, nemcsak az orrba, fülbe, szembe,
szájba kent világot idéz, de végleg beavat egy szakrális
létezésbe. a kémiatanár és fiainak szarából tanulható
csak igazán az élet, összes szívás és fújás, segítségért
kiáltás lélegzet üteme, a túlélés technikája. ezt máig
tudják ők is, a tanárék, nemcsak viselik, sopánkodnak
tanárian, de suttogva hencegnek, szűk társaságban:
„ a kovácsék kölyke a mi szarunkban tanulta ki az élet csínjait!”
hiába a hangos köszönések, focizás közben a legjobb
cselek, gólok, súrolókefe, elevenre dörzsölt bőr, a strand
hetekig áztató vize. lemoshatatlan a szégyen. napi százszor
átsuvickolt test, haj szappanozása −semmi nem segíthet.
amikor édesapámat, ritka ünnepeken magamhoz ölelem,
még ma is érzem rajta a királyfi próbatételének meghatódottságát.

fésű helyett

önvizsgálatot kellene tartanom,
mondod. hajadat babrálom,
miközben (be)feléd figyelek.
máskor attól rettegek, félreérted
gesztusaimat. gyűlölsz vagy
rajongva kutatod fel magad
szerteágazó érzéseim között.
bele se gondolj, mi lennék mára
nélküled. ott folytatlak, a legelején,
ahol kettétörtelek. ki hitte volna,
hogy szakadásnál melegszik át,
kötődik egymáshoz legerősebben
az anyag. többet tud rólunk
e drótcsavaró, mint ahogy remélni
mertük. a tartásnak nincs fizikája.
roncsolni többet, már magadért,
nem szabad. becsavarodni másért,
ugye sosem lett volna érdemes?
áttúrok göndör szavakon hozzád.
ujjaim arcodra meztelenednek.
szemérmesülök némaságodban.
ne fésüld ki, újrafonlak, ha engeded.

hullócsillag

amikor azt a szívrohamot kívántam neked, még
nem hittem, hogy ekkora hordereje, trombusa
lesz a legtisztább indulataimnak. egy sipoly vagy
gyomorvérzés még felelőtlenül és bármikor kifakadhat.
újraélesztek vadidegeneket, ha felismerem bennük
szeretteim múlandóságát és elhalasztok néhány tetsz-
élőt, mihelyt rám telepednének. egy hátfali infarktusból
nem lehet becsületsértési ügyet csinálni. tiszta égbolt,
fekete táj, fényes, csillagbeszűrődésekkel. ki ismeri fel
a tejutak munkaütemét, amikor csakis a kedvemért
alszik meg a szád. ha komolyan vágysz valamire,
előbb legyél bátor megfutamodni, erősödj bele
a lelkiismeretgörcseidbe. aztán ernyedj, elegánsan,
mint egy diasztolés balkamra, engedd végleg kiömleni
a választottad szívét.

simon gödre

úgy feküdtem a gödörbe, nagykabátban,
felhajtott gallérral. a földet, mint kutyadögre,
lapátolták a megkönnyebbülést. ősz volt
és nagyobb felhajtás, mint amit átlélegezhetnék.

recseg a homok a gondolataim között. nehézkedj,
még elbír a mellem, ezt szuszogom tovább.
nyálammal keverem össze a közönyödet.
sárjelen, sárnyugalom, langyos leves. eltart

eszemtől a hideg, fátyolos egekre érzek. a szív
lelassul, megállnak a léptek, topogásodat halogatom.
majd valaki, egyszer csak, visszahozza a gumicsontot.