találkozó

(1)
azt álmodtam, ahogy búcsúzol tőlem,
megölelsz, és… ez a szeretet!
közben eszméltem,
mégis, hogy lehet?- mikor tudom,
három éve elmentél. haragudtam
rád, megint egy öleléssel itt hagysz.
te már megfutottad mindazt,
aminek a felénél vagyok épp
összetörve, de még idejében mindent
felsöpörsz egy régi vasvödörbe.
meghaltál, mint hiányos puzzle-t,
magamat rakjam össze újra, minta
nélkül és deformált emlékek mentén
egy lehetséges jövőre.

(2)
nagynénim rég eladott lakása
volt az otthonod ebben az álomban.
hosszan néztem, a lépcsőházi falak
mitől lettek ilyen mocskosak,
hányan járhattak azóta erre, hogy
ekkora öble lett a lépcsőfokoknak?
mikor beléptem hozzád, nem tudom,
hogy miért, sírtam. de így józanésszel,
visszaidézve a gyermekkor kedves
helyszínét, talán a lakás, vagy
hogy sosem bírtam idegekkel
a nosztalgiát. aztán megkérdezted:
félsz? és hogy fogja maradtam-e
én is a régi, nagy, közös mesénknek?

(3)
mindketten elevenek voltunk,
rettegtél, hogy végleg elveszítesz,
ezzel a nagy halállal… homlokon csókoltál,
hálóing volt rajtad, úgy jöttél ki
velem az üvegfalú erkélyre. mutattad
a régi buszmegállót, meg a két háztömb
közti furnér zöldségest. „azzal a busszal
jövünk majd haza, és kedden, ennél
a bódénál találkozunk!” csakhogy ez egy
harminc évvel ezelőtti panoráma:
se buszjárat, se zöldséges bódé. azóta
várva, majd titkon szorongva félem,
hogy megint szerda, hogy megint elkésem.

A gyulai strandon

két tölgyfa árnyékában fekve – hol hangyák jönnek, hol szúnyogok.
csapkodni volna ok, hogy az élet túl kegyetlen, de átszenderegni
jöttem ezt a pár napot. a tölgyek ágbogát néztem hanyatt fekve,
görcsöket, néhány régi odút, törzsön a daganatot, amiről
az öcsémé jutott eszembe. miért nőnek, ha nem kérte senki,
a bajok?
pedig nem akartunk az élettől félni, csak röhögni emlékeit
a gyerekkornak, ahogy apánk vitt bennünket a huszonnyolcas
biciklin, terpeszben tartottuk lábunkat. kinyílt a világ, gurult velünk az élet,
viccesebb volt, mint amit három fiú spontán remélhet.
nagyinál széthasadt tollpárnák, hóesés fénytelen vályogszobában.
s amiket együtt éltünk, mégis külön utakon, ránk maradtak
a reménytelen hétköznapok.

aztán a lombokra figyelek megint, ahogy a szél föltámad, és mint
nyirokerek, az ágak összeérnek, széjjel válnak.
villogó levelek, halrajai égi óceánnak. néhány napsugár beszűrődik
a mellkasomra. te pedig holnap apró tetkókkal készülsz a célzott
gammasugarakra.
engem takarnak még a tölgyek lombjai, téged a kékgolyó utcai
műszerek árnya.
fázni kezdek, pedig meleg nyári délután van, zajongnak a strandon.
a nők naptejtől ragyognak, és szépek, míg jönnek, és jönnek,
utamból kitérnek.
tesó, itt ne hagyj, baszki, fénytelenné vált, keserű sóbálványnak!

Menetrend

Ha életet adó erőnek nevezed az életerőt, még a villamoson is pofán röhögnek, de ha összekevered a friss buszbérletedet a múlt havival, abból bírság és legalább akkora nagy égés lesz– mondja a buszmegállóban egy szabadnapos sofőr. Napok óta forgatod fejedben ennek a mondatnak az értelmét, mint valami hatalmas kormánykereket, de csak tegnap estére sejtettél meg belőle valamit, ahogy a magánrendelésen, az urológia folyosóján vártál sorodra. Időpontra érkeztél ugyan, de már egy órája nézted a beteg és szégyenkező arcokat, az eddig számodra ismeretlen, de menetrend szerintinek mutatkozó parkoló pályán. Mintha előtted kellene szégyelljék, mert pontosan tudhatnád, hogy kinek melyik bűnéből fakadóan gyulladt be petefészke, aranyere, kapott húgyúti fertőzést, vagy szenved inkontinenciától.
Kiérdemelt büntetéssel folyosóznak itt a rettegő halandók. A poklot, ha valóban a keresztényegyház találta ki, vagy még korábban valamelyik rendfenntartó hatóság, hát nagy leleménnyel foganatosította. Mert ugyan a lélekismeretnek külön immunrendszere van, amiért nagyon meg kell tornáztatni a legfinomabb szövetű matériát is. De a lelkiismeretnek nevezett, második természetednek, ha furdal és felkészületlenül ellenállsz, zsigereket roncsoló bűntudat-lavinákat indít el benned, védtelenné tesz, mint facsemetét a téli, havas hegyoldal.
Isten nem alpinista, túravezető, terheidet cipelő serpa, szabad akaratodból veszíthetsz, sodorhat el lavina vagy fagyhatsz halálra a legkisebb dombtetőn is. Esztelenül növeszt az ember saját testébe Himalája méretű daganatokat, gejzír forró gyulladásokat, ízületek degenerálódását. Elég egy meggondolatlan, viszonzatlan szerelmes üzenet, vagy egy kiművelt, gyűlöletes gesztus.
Négykeresztes a vizeleted, tőled hithűbb keresztény kevés ülhet itt a váróban. Mégis émelyegsz, akár egy távolsági buszon, napok óta öklendezel, hánynod kellene, hogy nincs menekvés a testi kényszerek és fájdalmaid alól. Az életerőd keringő vörös folyama pang a végtagokban, biztosnak hitt életed pedig kigördül a lábad alól. Felfelé fordul a föld, és belátható időn belül lefordul csontról a hús, hanyatt vágódsz, és a világ igazolja önmagát rajtad keresztül, foszlat és oszlat, ha végállomásba érsz.
Az életet adó erő hordozója más, mint az életerő hardverje. Sárgásfehér a taposócsempe, piros a faliszőnyeg. Behív a főorvos és azt mondja, száz az egyhez, hogy daganat, de amiatt az egy miatt a százból, megcsináljuk most a teljes rákszűrést! Ez volt a megnyugtatásra szóló sztenderd orvosi tapintat, a jófejség, emberségesség és hálás lehetsz érte. Sztk alapon mondhatott volna három, tizenkét százalékot is, vagy elmarad a humán jelenlét, és vazelin nélkül tapintja ki a prosztatádat. Hogy mennyire szoktál lenni az egy az általánosban, azaz egy százalék, a javíthatatlan külön esete ennek az elátkozott társadalomnak?- erre gondolsz, mikor már a gyulladt heréidet tapogatja.
A prosztata nagyhatalom, eddig mintha nem is létezett volna, csak éltél bele a világba, nevettél, sírtál, mikor mit csiklandozott ki belőled az élet. Ahogy vér vegyül a spermádba, vágyaidtól, hangulataidtól is elrettent az életerő, és nincs az a szenvedély, önmagába feledkezett életöröm, ami átszínezhetné, vissza az életet adó erődet ondófehér múlhatatlanságba. Most a prosztata diktál, mennyit aludj, pihenj naponta. Hány hónapon át ne szeretkezz, ne végezz fizikai munkát, mit egyél, hogyan búcsúzz el végleg és naponta szeretteidtől. Hogyan szakítsd ki magadból szerelmeid szívét, hogyan a sajátodat a legszentebb mellkasokból is, de ne osztozkodj senkivel fájdalmakon. A férfibetegség: katonadolog. Mert kikezelnek és megy tovább az élet, csak a szégyen marad, a bebiflázott, álmodból felkeltve is jól megtanult lecke. Befordulsz, mint buszöbölbe a latyakos sárga helyi járat, marad a megelégedésre váró napi munka, kis pénz, vigasztalására pedig a fix menetrenddel garantálható, jegykezelt, bérletbiztos, kisbetűs élet.

ida napja

ida napja volt és húsvéthétfő, egy világjárvány közepén
kötözésre mentem üres folyosókon át sürgősségi
betegellátásra. karanténcsendben otthon tévézett
az ország. adminisztrációs nővérke szájmaszkkal,
gumikesztyűvel ült a nőgyógyászatról lecipelt
vasasztal mögött. rám volt írva, hogy ráérek, leültetett,
vártam az orvost. idára gondoltam, hogy már három
éve… fércelem magamban, magamat hozzá, mint álomban,
vagy itt, ünneptelen folyosón, varratszedésre várva.
olyan a kézfejem, akár egy húsvéti kötözött sonka.
kék zsineggel, három az ínban, négy öltés meg damilvégi
görcsökkel fogja össze a húst. zsibbadt végtagról,
halottról emléket…
jót vagy semmit nem kéne már vele megbeszélnem,
de valahogy elfelejtett kivérezni belőlem a nagyanyám.
folyékony szappannal fertőtlenít kék gumikesztyűben
a nővérke. váltunk pár szót a járvány olaszországi
terjedéséről, s hogy lesz-e érettségi, munkahely jövőre?
nekem még fáj a tetanusz helye, az elszakadás,
az összefércelés. minden gyulladás mögött
van valami felelőtlen szeszély. nagyanyám hallgat,
az ápolónő fertőtleníti a gumikesztyűt újra. körfűrész
hangjára gondolok, meg hogy virágot vinnék neki,
és a nyers sonkáját enném, ha még élne.

lányos apák

fiús apák meccsekre járnak, hordják a srácokat focizni vasárnap.
állnak az esőben és anyázzák a bírót, vagy nem anyázzák,
de kiabálnak nagyon. a fiús apák tanítják, hogy kell
kötényt adni, lábról levenni, kidolgozni pár ámulatba ejtést.
sok köténytől épül a státusz és bomlanak a fűzők.
„csak nyápic ne legyél kisfiam, a fű zöld, de ragadjanak a csajok,
légy a légypapírra, lábadhoz labda, legeltesd nyájadat,
ha széles már a pálya!”

lányos apák szemközti épületben kerülik a focit, tépett sérót,
nagy dumákat. lányos apák balettra járnak heti kétszer,
és művészetté emelnek minden mozdulatot. barbikról,
sellőkről szerelemről mesélnek és előrelátásról
meg, hogy a fiúk focizni járnak, és most tanulnak cselezni,
egérutakra lelni két spárga között.
a lányos apák szigorúak szerelemben és a fiús apákkal,
ha nőkről van szó egy kávézóban, strandon. lányos apáknak
udvarolnak a megfontolt, okos fiús apák. de a lányos apák
nehezen szelídülnek.

alaptábor

nem beszélünk, minden panasznak tűnhet.
pedig mondanám, hogy rettegni nem szabad,
meghalni bűn és a betegség, mint a szégyen,
piszkosul sokba kerülne.

jobb titkolni mindent. maradni. tűnni el,
akár egy nagyikon. csak ne vigasztalj, lever,
mint az antibiotikum. forrótea után
izzadás, értelmet a láz, elterel.

van mondat, völgy, amiben nem tévedünk el?
nézzünk szembe, légy ma te is bátor!
maréknyi idő, forró szotyi fújva, csendben kivárni…
szerettem volna tisztelettudón egy kicsit hegytetőre
állni. de most ennyire futotta: alaptábor.

perzsaszőnyeg

megörököltük, vagyis a mama
halála után tíz évvel, most ki kell pakolni
a házat, mert a szülők eladják, duplatelekkel.
jófogáson hirdetem az első közös,
ott tárolt ágyunkat, számítógépasztalt,
meg egy fotelt, pedig szerettem,
de már nem fért el az új cuccaink között.

az unokák tisztogatták és fésülgették
rojtjait, annak a kézi csomózású
perzsaszőnyegnek, amire ha ránézek,
még mindig a gyerekkor görcsös
igyekezete, meg hogy én mindenhol,
csak vendég, megfelelni igyekeztem.
bennem az otthontalan nyolcvanas
évek közepe a legerősebb emlék.

perzsa manufaktúrák pontosan tudták,
hogy a geometriai minták szövése
sokkal egyszerűbb és gyorsabb,
mint a virág vagy más figurális
motívumoké. olcsóbb is,
folyóméter, ha pénzt dobnál ki érte.
sosem görcsöltem amiatt,
hogy szerethetnének jobban
vagy szeretnem szelídebben kéne azokat,
akiknek én mindig túl nyers,
de koravén, örök kibic, sosemgyereke voltam.

nekem ma sem tetszik az elefánttalp minta.
a lenyomatokkal mindig volt valami öröklött bajom,
sáros cipőben, tányér nélkül ettem a dohányzóasztalon.
nem léphetek kétszer ugyanabba, vagy érhetek
az őseim nyomába. egyszer sem hallgattam
végig apámat, vagy kinevettem.

az afrikai elefántok a legutolsó pocsolyát
is tudják, hogy merre. csempézett fürdő felé,
vezetnek a gul mintákkal.
hiába tisztíttattam a viseltes szőnyeget,
leterítve a szobában, mint trófea ragyog,
nyúzott leopárd bunda, hiába vegyszer,
árasztja tovább bennem a lemoshatatlan dögszagot.

azt a fenyvest

amit félve jártunk be a falusi
kissrácokkal, ahol akasztott
kutyát láttunk és félelmetes baglyokat.
ahol telente keskeny ösvényről
aszfaltúton át csúsztunk, nejlonon
és nem volt, aki az autóforgalmat figyelje,
mert mindenki bizonyítani akart.

néhány megvénült, piássá lett csibész,
ha visszaköszön néha, de kisiklott
életével leintené bármikor régi,
nagy győzelmeinket.

magánkézre került a fenyves, egy utcabeli,
szorongó fiú jutott hozzá, szülei kárpótlási
igényén keresztül. kivágatta az erdőt, csonkok
merednek az égnek. a dombra vezető ösvény
még megvan, de kutyát nincs hová akasztani,
ha valaki éppen azért jönne. törzscsonkok,
gyökerek még érzik a baglyok karmait,
ágak szorítását, akasztott kutyák terhét.
képembe vág a fenyves gyantás emlékfelhője,
és borsókázik a hátam, mikor átviharzok őrült
tempóban az alig használt, porlepte aszfaltúton.

platán

gyalázatomat még bírom,
kidőlt platán egy nyáresten.
ahány győzelem, annyi rom,
vihar utáni úttesten.

száz gyűrű, néma szemtanú,
mennyi bűn és megalkuvás.
hány bőrigázott randevú,
hány kaptárt dongó méh, darázs.

testnedveimet csurgatom,
ernyőzi néhány friss gomba.
támaszkodom pár lombkaron,
az ájult, fülledt városra.

hogy mennyi kincs és rettenet:
favágók, fészkek, év rohan.
közönyös voltam, mint veled,
mint akinek más dolga van.

igyekvő, hogyha erre jársz,
ne gyalázkodj, hogy más a cél.
törzsem helyett a mélybe láss,
ha nem tördel vihar, se szél.

sámánének

táltos madár minden bagoly,
kendermagos kakas.
combjaiddal át úgy karolj,
mint szívedet a kas!

tükörbe nézz, de égre láss,
hártyavékony a bőr.
bezárt mennybolt, csak rossz ábránd,
hogy szerelem gyötör.

szűzről lehull az indulat,
és megmarad a félsz.
nevezd nevén elnyűtt urad,
ha útjából kitérsz!

és hogyha szöksz, lábujjhegyen,
ne fordulj meg soha,
azt használd fel majd ellene,
hogy voltál otthona!