téglatornyok közt hűvösödő árnyak,
az ég megszakadt vászonlepedő,
belengi a vasbetongerendákat
néhány száz év, mit permetez eső.

és rozsdaként folyik a porcelánon,
mit készre éget most a déli nap.
gyertyahosszan múlik el az az álom,
hogy megőriz a rang, de elmarad.

mert nem voltunk és nem leszünk mi többek,
csak épp megfáradt turistacsoport.
kik hallgatják a sztorit, mert így könnyebb,
a múlt, a dicső, mit eltékozolt…

vad téglatornyok merednek az égnek,
lázasan még, pár szép műalkotás.
izzó tárgyak, mint a fiatal férjek,
de helyükbe lép majd a tartozás.

főtérre néz a terasz, ahol írok,
egy cigány hegedűvel nyekereg.
nagy leanderek körül sárga gyíkok,
a szél szerte fújja a szemetet,

amit a közmunkások sepernének,
bosszankodva, hogy hol van még a dél…
persze, hogy tűzőnapon sem henyélnek,
de lejár a meló, és szűk a bér.

lovasszobor árnyékában egy asszony,
gyermekeire ráripakodik.
hol van a hős, ki szívet neki adjon,
mára csak cseléd, s jön a harmadik…

nagy hadvezérek árnyékában mégis,
átlengi pécset is a győzelem.
fütyöl a szél, a bronzcsődör megérni
hogy a cigányban mennyi a vehem.

citrusos üdítőt kér, igaz gyümölccsel.

pogácsát hozzá, és ki szeretne ülni.

jár kint a levegő, hagyd a visszajárót!

ő maga sosem járt még a csinos pécsen.

leül, kéne egy gyorsabb asztaltörlés!

nem szőrszálhasogat, csak legyünk

igényesek. nem rossz ez a büfé,

nem rossz a pultos csaj, cicijét

is látni, mikor előredől. törölget,

mosolyog, rózsaszín bimbókkal,

tavasz is lehetne, marha forró

nyár ez. mosogat, kérdezi, hozhat

még valamit? hozhatna, jó lenne

lehúzni a lázat. csörög az ap-

róval, túl zajos az élet, kéri,

hogy segítsen kicsit boldog lenni.

Fájdalmakkal, félelmekkel, ha szembe kell nézned, mert nincs az az élet, hogy folyton legyen egy kiskapu, hogy meg lehessen szökni, akkor tegyél le vagyonról, dicsőségről, hatalomról. Bármibe vegyülsz, elgyengít, fölemészt, tönkretesz. A szellem magasabb rendű, mint az anyag, és ha másba adod bele magad, akkor már nem vagy ott, hogy farkasszemet nézhess magaddal, már nem méred a súlyod, nem keresed rendjét, ösvényeit az életednek. Pedig felkészültnek kell lenni, mint nagy csomagokkal a járatlan, vidéki tömegközlekedőnek a leszállásra, minden pillanatban készen a fájdalmakra, készen a vágányok váltására, készen a kilépésre a körkörösen zakatoló szerelvényből. Akit folyton csak babusgatnak, képtelen megérkezni, méltósággal kilépni, de élni, érteni is képtelen, mert csak viszi a forgalom, történik körülötte a világ, ő meg szorongatja a kapaszkodót, foglalja a helyet mások elől.
Ne szeressenek, ha beteg vagy! Ne kérdezgessék, mit hozzanak, hogy érzed magad! Ne főzzenek fogadra valót, ne küldjenek vesemelegítőt, ne hívogassanak hozzád orvost, papot, barátokat… Féljenek tőled, vagy vessenek meg! De bocsássanak is meg, amikor nincs jobb ötleted, amikor rettegve, izzadtan vergődsz éjjelente, amikor nem tudod hogyan tovább, csak akkor legyenek ott!
Amit elgondolsz, az eléd merül, akár egy víziló a nílusi dagonyából. A tibetiek szerint szellemi építmény csak a világ, fejben kigondolt víziló, vagy sárkánygyík, tibeti hegycsúcs, kolostor, egy szerzetes lerágott körme, koszos mutatóujja. Ásító, ritkafogú, vagy inkább agyaros óriás, az életed vízilova. Én a vízióimmal vagyok azonos, a pofátlanul is vastagbőrű gondolataimmal, olyanok akár a halálfélelem, olyan akár egy Nílus menti ménes, vagy mint egy májgyulladás, amiből másfél évig képtelen vagy kigyógyulni, ami összetiporja hatalmas terhével a lelked, és mikor mégis sikerül kilábalnod veszedelméből, nem tudod, hogy ez, aki itt maradt, te vagy-e még? Ki maradt itt belőled, mikor te elveszítetted már vágyaidat, akarásaidat erre a világra? Amikor nem fáj semmid, amikor nem vagy azonos azzal, akit ismertél magadból, talán már ott van a legvége. A rettegés szerkezete biztosan mered zsigereid körül, akár egy természetvédelmiterület figyelmeztető vastáblái. Berozsdállt csapok, hegesztések tartják az anyagot, nem szétszerelhető, nem csomagolható össze könnyen, költöztethető odébb, akár egy cirkuszisátor. Megbékélni a félelmekkel könnyebb lenne, mint szétszerelni azt, és leadni egy közeli méhtelepen, eladni roncsárba, odaadni ingyen, csak vigye már valaki tőlem, belőlem. Beletanul betegségébe az ember, aztán már nehezen engedi, és el sem hiszi, hogy szabadulhat, hogy van élet a fájdalmakon kívül is. Zavarodottan nézi, hogy kinyílt a kalitka, és nem látja a galamb, mi vár rá a ketrecen túl, elfelejtette, vagy sohasem volt alkalma végiggondolni, mint ahogy most, a rabság, a halálosbetegség idején.
A fantomvíziló fingját senki idegen meg nem érezheti, a halál szele is úgy csap meg, akár egy párnapos influenzát kísérő takonytenger. Fújod a magadét, hogy kikezelhetetlenül beteg vagy, és hiába mondják, minden rendben, egészséges vagy, hogy kimehetsz a házból, emberek közé, fütyörészve, hetykén! Hogy sportolhatsz, szerethetsz, dolgozhatsz, ahogy kedvedből telik, de te csak tapogatod a hasfalad, meg a köldököd tájékát, méred a lázad, melegfürdőket veszel, és rettegsz az élettől, a szabadság elfelejtett önfeledtségétől. Behúzott függönyök mögött hetekig leselkedsz a havas tájra, az egykori iskolákra, csavargásokra, a gyerekkor játszótereire, a csajok illatára, munkák nyomasztó fegyelmére, tekintélyre és bukásokra, társadalmi szerepjátékokra leselkedsz még, de várod a vízilovadat, hogy végre szemedbe nézzen, mert te hónapok óta készen állsz: harapjon ketté, nyeljen el.
A tibetiek szerint kiművelt légzőgyakorlatra van szükség a teljes nyugalom eléréséhez, hogy a félelmetes víziód végre feléd forduljon, szemedbe nézzen, hogy elindulhasson úszva, majd ügetve hozzád a lassúfolyamú vízből, aszályos kelet-afrikák idején. Te pedig megérted, hogy bármit is éltél, akár ez az afrikai dög, ami zihálva, csatakosan megáll előtted, majd összecsuklik, mint életközépválság idején egy valószínűtlenül behemót halálfélelem.

azt a ruhát vettem neked, amin az aranycsíkok
tekergőztek. az örökkévalóságnak szeretünk,
de mint az ünnepélyes, emelkedett pillanatok,
feslenek, kopnak, málnak le rólunk, kikanyarognak
alólunk akár a boldog útjaink. pattan a csatt,
lehúzom rólad a blúzt, meztelenül a kopott szőnyegen
egymásra emlékezünk.
majd fested magadra újra¬¬-- szemspirál, rúzs, zöldes,
kaméleonszínű szemhéj-- életünk egykori kontúrjait.

ékszerek, cipők, tévedések. csereszavatos kacatok,
gyászmunka. nyaralót akartunk a hegy oldalán,
nézni, hogyan vonul a folyó. lassan tekergőzve
hegyek és dombok között, akár azon az aranymintás
ruhán, minek a cipzárja, talán már a második
alkalommal a kezembe maradt.

ahol bárki abbahagyta volna,
bennem a bizalom, benned a hit
állt helyre éppen.

néhány napra ugyan elkerültelek,
de feltettünk mindent egyetlen
koszlott, árva lapra. hideg volt
a kezed, és remegett a májam,
te féltékeny szerelemben, bennem
negyven év, hogy a felgyűlt mérget
magamból kiokádjam.

zsigerek indulnak belőlem éjjelente,
minden szerv valaki másé.
egymáshoz beszéltünk öntudatlan,
de szavaink ugyanaz a szájé.
hazugság, hogy menekülni
kéne, s hogy az öngyilkosság az igaz.

eldöntöttük, mindent megbocsátok,
vaksin tapogatsz a hálószobafalon.
kiégett villanykapcsolók után, kilógó
színes vezetékek vagyunk.
visszaránt a rettegés egy újabb görcsbe,
kétféle bűn után közös a villanykörte.

ha gyötört már fájdalom óraketyegős, világtalan
éjjel, és bejártad a házat, kósza lélek, ki hazajár,
de aludni nem tud. kit évszázados görcs ránt egyetlen
fájó emlékezetbe, napok helyett égnek, égetnek
túlhajszolt szerveid, míg a többiek az igazak álmát,
te pedig a felejtés pohara helyett, esténként lerészegedsz,
akkor tudd, nem lehet különb életed ennél, hisz van
otthonod, szuszogó család, ki számol munkáddal,
álmodik terveiddel, együtt rezdül köznapi félelmeiddel.

mégis benned az érthetetlen emlék, fejthetetlen álom,
szorongás, távoli életek kínjaitól zaklatott vendég reszket.
mert ki tudja hányféle halálba fulladó fájdalomtól hánykolódsz,
sötétben tapogatva, akár egy cet gyomrában, zsigerek között,
elzártan, áthatolhatatlan alagutakon, mint túlhízott epekő.

az a néhány, látszólag semmiből jött pánikroham,
amit ki tudja honnan…
de emlékezik a májad, égő, savtól mardosó gyomrod
régi nagy büntetéseidre. mert hiába szent ügyek,
táltos hitűek varázsos látomása...

most menekülnél a még frissen
ruganyos, hibátlan testtől, de nem vagy elég bátor
elrúgni magad. kimászol hát nyári éjjeleken,
csillagokat nézni a tetőre, ahol a gerincen, cserepeken ülve,
arra eszmélsz, hogy az égi patanyom, alig se tűnik ma holdnak,
de a csillagos tejúton a szél inged alá kap. felvert portól kijózanodsz,
és az előőrsre gondolsz,
hogy mára egyedül te vagy, az utócsapataidra,
hogy azok a tiéid. furcsa minták, ismeretlen képek
ragyognak, régi életek, s hogy mindben ugyanaz a pattogó
máglya. És tartod az irányt, a szádat is súlyba, csak két sámáni
dobhártya pereg. a gyereked az ablakon túlról
felkacag álmában, és te továbbra sem tudod, hogy mi éget,
mi emészt, miféle hibák után, miféle dalt kéne újrakezdened.

az is egy élet, hogy vársz, mert van kire.
meg az is, ha csalódtál a nagybetűs
szerelemben. és élet az is, hogy a lugason
hagyott rothadó szőlőt a darazsak dongják,
pedig odaadhattad volna pár héttel ezelőtt
bárkinek. gyümölcscukor, édes őszi kaptár.
félig se szeretni, ami túl közel. tél jön, hosszú
hibernáció, s aztán hiszi a piszi, hogy voltál,
lehettél fontos épp neki. úgy kezdődik ez is:
céltalan csámpás élet, pedig dongani jöttél,
duruzsoló kis darázs. most meg vénülve
rohadni, forrni, várni, belekezdeni
elterelésből bármibe.

Elengedtem, mert látni akartam, mit kezd a szabadsággal. Először úgy érezte, maga vívta ki, hogy egy kiérdemelt délutánon nagy eséllyel elmenekülhet innen. Bámultam ebben az elragadtatottságban a hálóból kiszabadult rovart, melyet a gyerekem dobott a keresztespók kifeszített hálójába, a vadszőlő és a törpeszilfa közé. Egész életemben korlátoztam magam, és mások korlátait igyekeztem feloldani, de most csak a nagy esély izgatott, kizárólag a nagy lehetőségre tudtam koncentrálni.

Felhívott az egyik legnézettebb tévécsatorna igazgatója, akinél korábban, még egy irodalmi műsorában voltam vendég, szeretné, hogy náluk dolgozzak. Valami kulturális műsort kellene vezetnem. Viszont jó lenne, ha kicsit lassítanék a beszédtempómon, mondja. A költők úgy élnek, beszélnek politikáról, nőkről, pályáról, ahogyan a személyes tempójuk diktálja, ahogy józanságukból, vérmérsékletükből kitelik. Ellenben, ha nem szeretnék, hogy felkopjon az álluk, akkor valami polgári foglalkozásba is bele kell, hogy zúgjanak, őszi légy a pók hálójába. Ott már úgy vergődnek, beszélnek ők is, mint egy megkötözött, szerelemtelen felnőtt, ahogy a fizetett státuszuk elvárja tőlük. Kurva egy élet, a halhatatlansághoz mérgező pókcsípés vagy mérgelődő, szégyenszegény, hálóba gabalyodott napi élet vezet. Aki bérbe adja a seggét, ne csodálkozzon, ha van pénze kiköhögni a havi rezsijét, hiteleket.

Debreceni tévés beszédtanárom íróember, hibátlan az összhang, akár egy kamaragitáros duónál. Egy húron pendülünk, könyveket dedikálunk, kimérten és jól formált mondatok között sztorizgatunk irodalmi életről. Egyenes út vezet az áll esésétől arcizmok nyújtásán át az artikulációs képességek fejlesztéséhez. Fejrezonancia, gumiarc, nyelvcsapásszám. Fékező, tányéros gyakorlatok az optimális beszédtempóért. Ha hadarsz, komolytalan hülyegyereknek tűnsz ismeretlenek előtt. Belátom, viszont előítélet nélkül nincs katartikus felismerés, a tévedések igazítanak útba, az utca bármelyik oldalán. Előbb-utóbb úgyis szembesítened kell valakit önmagával, a lassított, tiszta beszéd duzzasztott forrás, tiszta tükör, csak ne locsogj a nehezítettségeidről senkinek, te hegyekből érkező, kicsi forrás!

A rajongó önreflexió nélkül, ösztönösen ragyog, hadar, nevetgél, hangoskodik, akár a kisgyerek. Amikor ezt elhagyja, úgy érzi magát, mintha modoroskodna, mintha HD-minőségben hazudozna bele a nagyvilágba. Minden lassítás hatásvadászat, dörzsölt kiműveltség. Valahogy ezt a marhaságot kellene elhagyni, akár azt a széthajtott, kiidegelt napi életet, amelyben elkopnak az ember érzékszervei.

Kisvárosi súlytalanságban lassabban múlik az idő, rángatózó légy a komótosan érkező pók rugalmas hálójában. Mégis van itt egy frissen elérhető szabadság. Menekülni érdemtelenség, sohasem győzelem. Az idő hálója hajlítható, nyújtható, akár a tér. A költő mindenhol költő, kivéve, ahol páváskodnia kell milliók szobájában. Tempó, kisfiam, a tempó az, ami számít, a ritmusváltás és a kivárt hatásszünetek. A beszédtanárom hol a mondókáival visz az őrületbe, hol pedig az arcizomtornáival. Duzzasztott, lassú víztömeg legyél a ragyogó völgyben, soha ne menekülő, őszi rovar.

parkoló autó kerekei alól, gumi- és aszfaltszagú
hűvösben halált várva, apró kis egérdögöket,
öklendező szülők gondosságát. mégis a változás
szorongat, csontok, göbök a bőr alatti örökös változás
rettenete. porcos fájdalom szálldos, mint nyárfák pihéi,
de hol van már a fészek meleg, tojástörésnek vak biztonsága?
és hol a szárnyaikkal verdeső többiek, a zuhanás
könnyű suhogása, gallyak, szárnyak reccsenése?

csak tűrni, ahogy idegenek ölbe hazacipelnek, etetnek,
simogatnak, megmentenek magadtól, kocsikerekek, kóbor
kutyák, rühes macskáktól. anyádtól, és akik még szerettek,
de kifészkeltek maguk közül. gyerekzsivaj, csirkenyesedék,
ölbebagoly, ölbevacsora. kalitkaéjjelek pihék röpülése,
biztos váltótollazat. elmaradó bagolyköpetek, elmaradó
pocok és egércsontok, szőrcsomók, öklendezés. de lesz
még vacsora, menekülő pocok, egér. mert szabadulni
is ugyanazok az enzimek segítenek, ne emészd magad hiába.