az apámat soha nem ismertem,
és nem tudom, hogy neki én ki vagyok.
ő dolgozott, amikor óvodához keltem,
és volt, hogy nem jött értem senki,
az óvónő vitt haza magukhoz, este
lett, a férje rám haragudott. még nem
volt a melósoknak otthon vezetékes,
pláne nem voltak mobilok. elfelejtettek,
vagy csak azt, hogy kinek kellett
volna értem jönni. aztán nyolc körül
apám jött: sörszag és kölni illata.
nem mondhatom ma sem, hogy ez
vagy bármi más úgy igazán rá vall. inkább
csak hogy minden megvan neki valahogy
mondva. elvált apaként vitte őt félre
néhány elvált szoknya. amikor szabad volt,
akkor is maradt legalább három gondja.
én a legnagyobb, ha gond, mikor néha szégyenkezni
kellett. a pénz meg a másik, vagy a két kisebbik fia?
a harmadik, hogy a szép nők is megöregednek.
de nem emlékszem, hogy kerültünk idáig,
hogy jutottunk el otthonról, idegen szívvel
más-más hazáig. ha beszélünk, én nem értem,
milyen vélemény, mondat, mi tartja távol.
mitől olyan hosszú az út az önfeledtnek
kinéző apámig.

anyám mesélte, hogy aznap rábízott.
szőke volt az öreg, sportos, nagyhangú, amikor
szabad volt, ha ivott, de nem iszik. már nyugdíjas,
fiának nevez, amikor büszke, ha mégis szabad.
képzeld, ballagásra kaptam tőle egy velem egykorú
babettát. újrafestett motoros biciklit, bár tekerni,
csak ha kifogyott a benzin…, tehát sokat.
nehéz volt hajtani apám elismerésére,
pedig próbáltam. majd leszakadt a lábam,
kerülőutak, csavargás, idegenség…

téged szerettek otthon, vagy úgy jártál haza,
elvált szülő gyereke te is, mint egy kelletlen vendég?
különben felnőttünk, minden rendben…
az apám kulcsa, ha belegondolok, sosem volt
sajátként a zsebemben. diszkók táncterei,
kocsi, lakás, rajongás és kudarc. mintha lett
volna olyan életszakasz, mintha riválisaként
nézett volna rám a már félig kopasz apám.
negyvenévesen is pont úgy rémüldözök,
te jó ég, mint egy magára hagyott kiskamasz.

úgy gondoltam, hogy el kell tűnni,
hogy a szülők semmit sem tehettek,
pláne többet, pláne értem, mint mikor
hatévesen felelősséggel hagyta rám
anyám az egyéves öcsémet, mert
szülni ment a harmadikat. persze
nagyi nálunk volt, főzött, de a felelősség,
amit a rettegés, mint pép, máig táplál,
nem ereszt.
ha bármi baja esik a kicsinek, véged!
felébresztett engem az anyám,
persze, nemcsak ezzel, a kisgyereket
hosszan kell ébresztgetni, vissza ne aludjon,
tudom az enyémről, ha iskolába viszem.
én azóta ébren vagyok, ébren maradtam
végleg. átizzadom éjszakáimat, átizzadom
a teleket, őszöket, hősiességből,
önkéntelen reflexből, ki nem kényszerített
felelősségből: szeretetvállalásaimban.
hiába nem én akasztottam sorjás
szélű, fém párologtatót az öntvényradiátorra,
és ki gondolta volna, hogy feláll az öcskös,
épp ott matatni, és az a párologtató mégiscsak
elvágja majd a tejszagú babakezét.
úgy mentünk be a szülészetre hárman,
nagyi, öcsém és én, decemberi rettegésemben;
s máig azt a kesztyűt rimánkodom,
le ne húzza testvérem kezéről valamelyik
gondos kézű, szigorú anyám.

jó, hogy eltűntél, csak a fantomfájdalom,
ami éget, viszket.
talán az utolsó perc, hogy bele nem haltunk.
akár a sav, lemart rólam szorongást,
vágyat, mellkast, inget.
segíthet talán egy új évszak, magamra
zárom a lakást, gázt nyitok vagy emeleti ablakot.
üres utcákon nevetésemet kutató koldus,
kereshetsz,
nem járom a várost, nem megyek utánad,
de jó, hogy takarja maszk az arcodat, szádat.
jó, hogy fel nem ismerlek többé,
hogy a szív helye sötétlő, betömhetetlen
gödör, még ha éget is, de ennyim megmarad utánad.

legelőbb az illatok tűntek el,
se parfüm, se tusfürdő,
sem pedig, ha beszart a macska.
a teából a menta, majd sorra minden íz,
és alig se hittem, hogy ez sokáig titokban
maradhatna. emberek közé nem
mehettem, de a hatósági karanténtól,
ha belegondolok is hányok. mászkálgatni
szeretek, ki s be. elutaztam inkább
két hétre a pilisbe. teraszról nézni
a dunát szakadozó délelőtti ködben.
derékig ősz-, és a fák különben épp olyan
színesek voltak, mint akit artéria
körül szanaszét szúrtak. kék folyamok
mentén néhány hetes kanyargó mikroklíma.

legelőbb az illatok tűntek el, aztán
az édes, a só ízét még éreztem két napig.
néhány háztartási cucc, hogy vegyek,
volt felírva, mire a család utánam
utazik. addig marad a hiány, kupi,
nyugalom – rendetlen otthonossága
nagyigényű vírusomnak. téliesített vacok,
karantén oázis, se íze, se bűze mindannak,
ami egyébként sokakat elvezetett már
pár hónap alatt a halálig.

legelőbb az illatok tűntek el, aztán
a szív belőlem. hogy ki mit kap, gondol,
akar, hogy mitől patkol el — énfelőlem…
megrándítom a vállam, akár egy régi,
beteljesületlen álmon. csak legyen
vége ennek, vonuljon át ez a taknyos
járvány, legyen úrrá az oltás a hisztin,
akár az ősz, ezen a beszarasztott külvilágon.

juharlevelek, söprűk, duzzadó halom,
közmunkások nyúlt árnyéka a kerítésfalon.
bent papírok gyűrött kupaca mozdulatlan,
felforgató kéz, őszülés lassú csöndje.
lesz még olyan, hogy visszaülsz ide,
némán az ölembe?

világ, ha van, nagy keretben, nem hinném,
hogy bízhatok máséban vagy az egykori tiedben,
de ahogy az asztali fény körbefog száz elmélyült
ráncot, zavaros álmaidból néha hazatalálok.
csillár, tükrös asztal, thonet szék,
átvonuló árnyak, pár évszaknyi szeszélyes emlék.
mit gondolsz, létezhet önkéntelen mozdulat,
amit rajtad, ennyi év után még számonkérhetnék?

persze, jó lett úgy, ahogy a másikat veszni hagytuk,
menekülő tolvaj a kincstől. bár ismerői voltunk
ezernyi névtelen zárnak, szabadulásnak egy maradt:
elfogadni mindent feltörhetetlen szabálynak.

a mészáros szívét,
hiába önti ki.
gyanakvón mérlegel,
nem érti, mért ciki.

a mészároskötény,
sok mindent eltakar.
vérfoltjai alatt,
nem látni mennyi var.

a mészáros bárdja,
mint agya, pengeél.
ki nála vásárol,
könnyű szívet remél.

a jó humor haszon,
hűtőben ott a fej.
nem disznóság, hogy épp
viccel tereli el.

feloldja a halált,
átmetsz, és darabol,
de nincs olyan zsiger,
amit elpazarol.

véreshúrkát, ha tölt,
megrendelésre hajt.
a pénz számára nem
hozott még sok zavart.

csak szíve fáj mikor,
a töltelékbe megy.
közel akkora kár,
mint bélszín vagy a szegy.

a mészáros szívét,
nem érti idegen.
hiába teszi ki,
és tartja hidegen.

még szégyellem magamban a gyengét,
kidörzsölni jóságot szememből,
mint rossz álmot, botorkálva kimenni
a félsötét konyhába.
kávét főzni, kinézni dermedt januári
tájra. törékenynek lenni, szilánkos fűszálnak,
fegyverként meredni, mint a jégcsapok.
lehetőleg gyűlöljön meg, akibe
szerelmes vagyok! roppanjon benne
bizalom, repedjen a ragaszkodás
tükre. korcsolyázni jöttem erre a tájra,
karcolva, könnyen, súlyosabb vehemként
csak átcsúszni táguló csatornákon.
mocskos vagyok, véres, mint bármelyik
zaklatott, mázos, szőrösfülű majom.
kihűlt radiátorokba kapaszkodom, szürcsölöm
a kávét, ahogy a kertet nézem. harminchatos
rózsaszín papucsodban csempére lóg a lábam.
meddig kell még az élettől kifagyva
bármit is remélnem?
túl vagyunk utóiraton, gyűlölködésen…
szűkölünk, nyomorít, amiben járunk, ez a kor,
ebédre hívtak ugyan, de mi a gondolatától
is hányunk.

nem a fehér halásznadrág,
hátitáska és fényképezőgép.
nem a szalmakalap,
a turista lárma.

hastáska nem, a bőrszandál,
szájmaszk és csoportos belépő.
vaníliafagyi mézestörcsérben,
nem a szétizzadt kockásing.

nyugdíjas hímzőcsoport,
kopaszodás, nem a dauerolt frizura.
nem a görbebot, napszemüveg.

hanem a negyvenfokos júniusi
szélben, hárs illatával vegyült
feketerigó dögszaga.

téglatornyok közt hűvösödő árnyak,
az ég megszakadt vászonlepedő,
belengi a vasbetongerendákat
néhány száz év, mit permetez eső.

és rozsdaként folyik a porcelánon,
mit készre éget most a déli nap.
gyertyahosszan múlik el az az álom,
hogy megőriz a rang, de elmarad.

mert nem voltunk és nem leszünk mi többek,
csak épp megfáradt turistacsoport.
kik hallgatják a sztorit, mert így könnyebb,
a múlt, a dicső, mit eltékozolt…

vad téglatornyok merednek az égnek,
lázasan még, pár szép műalkotás.
izzó tárgyak, mint a fiatal férjek,
de helyükbe lép majd a tartozás.

főtérre néz a terasz, ahol írok,
egy cigány hegedűvel nyekereg.
nagy leanderek körül sárga gyíkok,
a szél szerte fújja a szemetet,

amit a közmunkások sepernének,
bosszankodva, hogy hol van még a dél…
persze, hogy tűzőnapon sem henyélnek,
de lejár a meló, és szűk a bér.

lovasszobor árnyékában egy asszony,
gyermekeire ráripakodik.
hol van a hős, ki szívet neki adjon,
mára csak cseléd, s jön a harmadik…

nagy hadvezérek árnyékában mégis,
átlengi pécset is a győzelem.
fütyöl a szél, a bronzcsődör megérni
hogy a cigányban mennyi a vehem.