ha lehetnék

ha lehetnék valakié
nem mondanék soha nemet.
nemcsak tűrném, hogy simogat,
rajongnám, ahogy szeret.

ha valakim lenne egyszer,
dicsekednék fűnek-fának.
nem lennék adós a szexszel,
hogyha engem hazavárnak.

büszkén járnám be a falut,
szemtelenkedhetne mással
a sok suhanc, piruljon csak,
mikor jövök a babámmal.

lesz aki majd a tenyerén
egészen fel, mennybe emel.
jó nevelt nem leszek, szerény,
minden vágyamért megfelel.

készülődés

arra lettem figyelmes, hogy részletesen újramagyarázza
a mosógép, kávéfőző, itthoni készülékek működését.
és ne igyam a fagyos vizet. legyenek titkaim, néhány legalább.
hűvös legyek, mint ásványvizek természetes ciszternái
vagy mint a búvópatakok. sérthetetlen és látszólag minden
önmagán túlmutatóval szemben érdektelen.
a gyermekünket a legjobb belátásom szerint és szellemileg
úgy vezéreljem, hogy áldásként ismerje csak a létezést.
az élet, általam figyelmen kívül hagyott szokásait,
biztonsági működését, komolyan tartsam eztán szem előtt.

ekkor még, látszólag, nem ijedtem meg komolyan,
de azért késszúrásként idézte vissza azokat az időket,
mikor a betegsége után−, még a kemoterápiás kezelés
és a sugár alatt kezdett el velem. beavat a háztartásunk,
életünk, számomra láthatatlan, de minimum járhatatlannak
tűnő gyakorlatába, titkokat bízva rám:
„a mosogatógépbe itt kell a sót adagolni.”
tengervíz mossa az ember lábát ilyen jóleső gondossággal.
lassan, de alapos következetességgel készítget fel valami
testen túlnyúló fájdalomra. búcsúzkodik.
szelíd hullámokban: ma ez legalább a hatodik ilyen különös mondata.
tudja, hogy bele fogok rokkanni. a fájdalmakat, akár a mondatait,
halálos nyugalommal, fenyegetés nélkül készíti, vezeti elő:

„ne tarts szeretőket, de majd olyan nőt válassz,
aki tud téged nemcsak túlszeretni, de igazán jól szeretni túl.”

„ a virágokat, pláne, amit a rákom után, gyógyulásomra
vettél nekem, a túlélőt (zammia culcas¬¬), akkor is locsold,
ha úgy érzed, minden hiábavaló, ha úgy tűnik,
épp a mindennek van vége, amikor már nem vagyok itt.”

én mindmáig úgy tudtam, hogy soha nem hagyna el, senkiért.
önmagáért pláne nem. arca boldog szomorúság, ölelése
egyre anyaibb, egyre távolibb, egyre homályosabban,
egyre, egyre engedékenyebb.

szívfolt

súlyos csöndednek, sajnos, nincsen íze,
fájdalmaidat mégis vállalom.
titkainknak meg szennye nincs, se híre,
s egy szívfolt itt maradt az ágyamon.

tágas lakás morajlik mellkasodban,
ha kopogtatnék, nyiss ajtót nekem.
magányom szelíd, de mégis, nézd, ott van,
hol vér tódul fel minden pénteken.

a szív vacog, az idő zsibbadt felkar,
úgy rajongunk, akár a sok tini.
hogy beláthasd, még egy darabig eltart,
mert búcsút nem lehet már inteni.

eget kívánnak a szárnyaid: tedd meg!
amit adhattam, több mint szép hiba.
nem kellett volna húsomból sem enned,
bűn tépdes, nincs már isten, sem ima.

a babám

a babám úgy imádkozik értem,
nevemet ki sosem mondja, miért nem?
rejtegeti , hogy csak isten értse,
amíg ő, ha kell, mar, mint a vércse.

a tubicám ékes tollú páva,
mégsem ezért nem járunk el bálba.
félelmei szerelemben szűnnek,
neki csak én vagyok igaz ünnep.

az én mátkám tudja, hogy az ördög,
nem szállt meg, csak éppen belém költött.
repedeznek gallyaim, a bordák,
szívem eszik az ördögfiókák.

remetelakás

túl nagy hittel ragaszkodtam,
eloldozlak, szép melltartó.
homokon a csat sem koppan,
nincsen semmi maradandó.

nem lehetek égő napod,
tengered sem, kusza hínár.
horvát szél, szalmakalapod,
elvitt a víz, még a hídnál.

nincs már aki visszahozna,
hiába tudok jól úszni.
a tengeren ringatózva,
hagylak ma még fulladozni.

a legfinomabb ízlés

szeretni azokat volt könnyű, kik nagy hanggal mertek
leadni rendeléseket. bűneiket másokkal gyóntatták,
ördögöt űztek a legszentebb részegségből is. bolond
verseket, még bolondabb imákat súgtak a virágos
leányok fülébe. sírtak, mikor az ifjak szabadságért,
vének békéért szónokoltak. felkavarták a hosszúkávét.
kristálycukrot szórtak szét füstös asztaltársaságban,
a poharakat nem szégyellték földhöz csapni, amikor
azt megkövetelte a lehető, legfinomabb ízlés.

meditáció

azt a vágyat be kén látni,
amivel jobb csínján bánni.
ami majd pokolra vezet,
megcsókolni, azt a kezet.

nem kutatni aranyrögöt,
kiröhögni az ördögöt.
sikert bámulni, mint farkast,
elhagyni a szót, hogy hallhasd,

miként nevetnek ki mások:
„bolond, költő-messiások!”
mantrázni, egy régi imát,
szentté tenni azt, aki bánt.

szentté válni. szemtelenné:
kifecsegni, mit szeretnél.
begubózni hűs szobába,
elfényleni, mint egy láma.

maradjunk ennyiben

újabban, mert eljár velünk a templomba,
ritka ünnepekkor- az is valami.
békül, vagy csak hallgat, sohasem goromba,
néhány sztorit tőle, azért hallani.

meséli, huzatos marhavagonokba,
úgy tuszkolták őket be az oroszok.
s a felbolydult pesten, még csak nem is lopva,
volt megszökni néhány könnyű alkalom.

kalandból, brahiból, bajtársiasságból
együtt maradtak a fiatal bakák.
háromnapi út csak az a fogolytábor,
ahonnan visszjegyet már senki se vált.

annak a fogságnak nem lesz soha vége,
hiába zúg harang, ünnepi mise.
régi gyötrelmeknek új a leleménye,
s „nincs, aki megváltson, nemcsak most, sosem”.

nótázás

nem vettem én soha nevedet a számra,
maradj hű mostoha, gondtalan dalárda.
büszke leszek, bátor, épp amivé tettél,
ne mentegetőzz, mert sohasem szerettél.
kegyes ország, sztrádán, utad visz hazáig,
megsem te vagy a haza, hanem az a másik.
mert az én mindenem víg esztendőt igért,
megbünhődtem esküd alatt jópár nagy szenvedélyt.
jobb, ha most elalszol vagy maradj mégis ébren,
nézd, ahogy kopik le rólam annyi magyar szégyen.
és ha nem haragszol- elbírja a trópus,
visszhangozzuk együtt,amit rég elkúrt e kórus.

a jólakottságról

úgy kezdtünk bele, izgatottan, mégis könnyű lélekkel.
nem a tétje, a vágya volt erős az első találkozásnak.
se szabályok, se félelmek. egymást akartuk, ép testrészeket,
személyes illatokat, végtagokat, amivel ölelni, vigasztalódni,
gyógyulni lehet. némi reményt kerestünk, terv nélkül, egymásban.

hajléktalanok voltunk: koldusok a beteljesülésben,
analfabéták az igazi átélésekhez. az az öt kiló,
amit akkoriban fogytam, nem vont el több életenergiát
a befogadni tudásomból, mint amit feltétlenül el kellett
veszítenem.

jóllakottan üres, reménytelenül ostoba az ember.
termékenyek voltunk és kiérdemelten könnyűek. most,
mikor újra baj van a testsúlyunkkal: fölszedtünk néhány
kilót, leadtunk pár igazi átélést, elkezdtünk félni egymástól