túl sok a hab, mindegy, hogy kapucsínó,
sör vagy nyári szalmakalap. két percre
másfelé nézek— és tessék… máris szürcsöl.
– nem piálsz, látom rajtad – mondja.
– fogytam is, persze. – és szóba hozza,
hogy elhagyta a neje, van pénze,
munkája, lassan itt a nyugdíj,
lement a húsz évre vállalt hitele.
– nem törődik a nőkkel –
amire kellenek, mindig van – legyint.
– semmi komoly kapcsolat, az mind megöl…
elsőbbsége van az izgatottnak.
végighallgat, ha közbeszólok,
az idegállapot is egy tekintély.
én nem értem, hogy ki, mire…
miféle szabályok és rendszer.
haszon, használat, részvét, szerencse.
tisztázott viszonyok: te is, ő is, együtt,
hogy értsék. semmi csínybe lépés,
vadászó vonzalom.
tele a csésze, mire a mondatnak vége.
lemegy a hab.

mégiscsak hazamentem néhány napra,
vagyis nem haza— nincs már ott semmim,
de mint teljes életnek cipője, kalapja…
nekem ezek az utcák, cukrászdák, benzin-

gőz, repedt kipufogók falusi traktor zaja.
felújított főtér, a park kivénhedt fái,
…az itt élőknek is megvan a maga baja,
néhány égő pofon, fölszeletelt szalámi.

a család miatt utaztam ide,
látod ott azt az irodai ablakot?
--hány tükröződésnek lettem itt senkije.
nálatok alszom a horpadt gyerekmatracon.

a fiadék már megint mennyit nőttek…
belakták régi cukrászdáinkat az ifjak.
velünk a szülők— más világ volt— alig törődtek,
most meg, ha végeztek, mobilon hívnak.

alig jut eszembe a helyi könyvtár, suli,
színház. régi padokon új emberek ülnek.
már zacskóba szedik itt is a kutyagumit,
kitaposott gyalogút, kint felejtett telefonfülke.

Ritkulni kezdenek a baráti kapcsolataid; úgy hagynak el, mint agancsát a gímvad a hosszú tavaszban. Nem azért, mert nem szeretnek azok, akik eddig is szerettek, hanem mert félelmetessé váltál megfejthetetlen létezéseddel a többiek között – megfejthetetlenné, mint minden baráti, személyes vagy bármiféle intim köteléked. A többieknek nincsen nevük, nem ismerheted őket, de ott laknak a közeli városokban, a környékbeli falvakban; a barátaid mellett ülnek a buszon, átadják a helyüket, pulóverükbe tüsszentenek, hogy ne terjesszenek semmiféle kórt, együtt zötykölődnek az akolmelegben. Amikor baleset miatt a busznak ismeretlen településeken, kerülőutakon kell áthaladnia, észrevétlenül is a tömeg közös sorsmódosulására hagyatkozol – a csordaösztön bekapcsol, és megszakad az utazásodról alkotott víziód. Visznek, s te elveszíted szabad akaratodat; jobb esetben arra az egyetlen helyre futhatsz be, ahová a többiek is érkeznek: elérhetetlen kilométerekre az önrendelkezésedtől. Nincs többé bejáratott, biztos útvonal percpontos megállókkal és településnevekkel. Az összezavarodott kollektív személytelenség egybetartja a csoportot, akár erdőtűz a pánikba esett vadakat – ez az ősi program fut mindenkiben, amikor bármi erő változtat a terveiden. Bekapcsol a láthatatlan rémület – pedig ez csak egy ártalmatlan forgalomelterelés –, az öntudatlan kollektív jelenlét pedig védi a csordát, de beáldozza a szélen haladókat, ha elragadnák őket farkasok, medvék, közfelfogás, gazdasági válság, népítélet vagy világégés. Rohannak együtt, míg van bennük szufla. Vadak vagyunk mindannyian – nemesek és előkelők, gyámoltalanok, menekülők, rejtőzködők –, s ha kell, hősiesek. Ismeretlenbe tévedve átgázolunk egymáson, de most, míg járatlan falvak poros útjain terelnek, lapítunk, mint gyáva nyulak.
Gímszarvasok vonulnak át a felmelegedő kora nyári erdőn, letarolva bokrokat, madárfészkeket, bozótokat – a biztos búvóhelyeket. A gímvadbikák ámulatba ejtő képességgel porcos vázat növesztenek koponyacsontjuk tetején, amelyet néhány hét alatt csonttá keményítenek a kalciumraktáraik segítségével. Ennek persze az az ára, hogy csontritkulásos, vénséges hosszú hónapok következnek, hiszen ennyi időbe telik visszatölteni a kalciumraktárakat – de ott van a korona, a fegyver a bőgés, a nagy csaták idejére. Egy gerinces élőlény csúcscsonttömege elsősorban a genetikai hátterétől és az életkorától függ. Például az ember életében huszonöt éves kor környékén érik el a csontok szakítószilárdságuk csúcsát, majd a hanyatlás üteme ismét a génektől és a napi fizikai terheléstől függ. Hogy az aggkorra összeroppannak-e a csigolyacsontok, vagy combnyaktörést szenved-e az öreg test, az soktényezős folyamat. De a szexhormonok elapadásával tovább folytatódik a csontok állapotának romlása, és ahogy kifelé tartasz az életből, a csont szerkezete egyre szivacsosabbá válik. Mi pedig állunk széttárt karral, és nem elég okos a testünk, úgy, mint a szarvasoké, hogy kijavítsa a hibát.
Ciklikus koronanövesztés és ciklikus öngyógyítás – váltott áramú működés.
Felemésztés, herdálás, dicsőséges kiégés, elesettség és rehabilitáció. A világ örök egyensúlyra törekszik: hol hatalmadtól vezérelt kegyetlen magányod irányít, hol a tömegek kétségbeesett sodrása a világ lángnyelvei elől. Egyszerre nem lehetsz diadalmas király és józan paraszt. A koronanövesztés – miközben a csontoktól vonja el a kalciumot, kitéve a vadat a könnyű töréseknek – a nyár végére érzéketlen és kíméletlen fegyverré alakítja a barkás, kedves kis ágbogot a fejtetőn. A kárpáti bika a gímszarvas egyik kelet-közép-európai alfaja. Nagyobbra nő, agancsa is méretesebb, mint más fajtársaié. Bármennyire is dúsabb legelőkről pótolja a kalciumot, nagyobb a bukás kockázata is. Nagyobb amplitúdókkal kell megküzdenie: hegyeken és völgyeken rohan, nagyobb ritmusváltásokkal, és bizony, többen vadásznak a nemes zsákmányra, mint a csenevész fajtársaira.
Sóvárgón, lesből várni a trófeára – bevett gyakorlat. De kinevelni és a fejtetőn cipelni egy közel húszkilós koronát – ki tehetné ki magát kockázat nélkül ennyi veszedelemnek? A kárpáti bikának kevés barátja van, nem hívogatják telefonon percenként, ám széleskörű kommunikációt folytat az erdőben közös és nemes célokért. Minden agancshullás után két sebbel a fejtetőn, csendben elvonul. Sok kimerült bika pihen az erdő tisztásain, az etetők közelében ilyenkor. Ekkor már rudliban élnek nemcsak a tehenek, borjak, hanem javarészt a hím szarvasok is a nagy csaták és üzekedések után. Különös, hogy eltűnik az állományból néhány királyi példány ebben az időben, nem tart a rudlival, külön utakon jár. Olyan területeken számolnak be jelenlétéről, ahol a szakemberek szerint képtelenség a felbukkanása. De mi hajtja, miféle akarás és átok? Kívül lenni a többiek életén nem választott program, nem jó előre megtervezhető kiváltság. Vagy belepusztul különös helyzetébe, mint bármely kilövésre váró őshonos, vagy új világba vezeti ritka követőit. Van az a szarvas, amely új hazába vezethet, ha üldözik, megsebzik, ha elveszíti őt a rezervátumi csorda. És nincs az a csodaszarvas, mely alá ne szállna az égből, homlokán fénylő nappal, szügyén telő holddal, testén kusza csillagképekkel, hogy megfordítson kegyetlen hónapok után félelmes világokat.
Varázsos Isten, te, aki egy vagy a vadak gyámoltalanságával és fenségességével, ragyogd át ezt a vadont bőséggel, vezéreld tiéidet, Hunorjaidat és Magorjaidat, hogy biztos otthonra találjanak benne!
A kárpáti bikának ismertetőjegyeként szokás emlegetni a fekete agancskoronát – az elszíneződést nem a különleges kalciumraktárakkal, nem is a csontok extrém szakítószilárdságával magyarázza a tudomány. Az agancs szokatlan elszíneződését és gigantikus méreteit a speciális környezeti tényezők és viselkedési szokások együttes hatásaként említik. Úgy vélik, hogy a talaj vastartalma, a tölgyesek és fenyők gyantája, valamint egyéb növényi nedvek származékai színezik el a koronát.
Amikor megáll a busz két település között az országút közepén, kettészelve az erdőt, az utazók végképp összezavarodva néznek a sofőr irányába, majd egymásra: hogy mi eshetett az útra, melyik valósággal kell egyeztetniük a buszt, a többi rémült vadat, himbálódzó kapaszkodókat a nagy fékezés után? Miféle kidőlt fa, frontális karambol torlaszolhatja el már megint az életüket? Létezik-e olyan valóság, váratlan esemény, amire érvénnyel lehetne reagálni, amikor rettenet vonul át a néma tömegen? A kárpáti bika ott áll a busz előtt harminc méterre a szaggatott vonalon, és nézi a zsúfolt járművet. Nézi hosszú másodperceken keresztül, értve, hogy mit jelent számukra a dobozba zárt biztonság, mit jelent az egymásba kapaszkodás, a közösség öntudatlan összerándulása. Majd lassú léptekkel elindul a hatalmas sárga jármű irányába, két agancsa között a keleti nap sugaras fénye ragyog. Aztán a busz bal oldalán, az ablakok mellett kifent hegyű aganccsal, rendíthetetlen öntudattal elhagyja az aszfaltcsíkot, és eltűnik a bozótos erdőben. A tömeg szájtátva nézi végig a jelenetet, sem egy belátó megjegyzés, sem egy gyors fotó a transzcendensről, vagy egy véletlen önfelismerés. A busz elindul, az utazók az órájukra, pár percre elfelejtett mobiljaikra néznek: ha beletapos a sofőr, talán még számonkérés nélkül, időben odaérnek a munkába.

zilahon megremegtek a házak,
térkövezték a sétálóutcákat.
belvárosban üresek voltak a lombok,
míg visítottak a vágókorongok.

teraszról néztem, derengő emlék,
túl korán ment haza a sok vendég.
maradtam magamra, volt még mit innom,
hiányod, s a szégyen, már megint agyonnyom.

nem vágytam zilahra, de haza sem innen,
bármit is ittam eddig, most meg se pisszen.
bármit is gondolok, díszkő lesz belőle,
porfelhőből lép ki egy nő a pucér utcakőre.

fekszenek fagyottan, törött
lábszárral, beszakadt koponyával.
vagy a szivárványvölgyben lógnak kötélen,
meg jégtömbként ülnek színes ruháikban.
aki mégis feljut a csúcsra egy életre
a mennyből száll alá. aki le is jut élve
annak aranyba foglalják nevét nyugaton.
csak a falusi serpák unják az egészet,
-többszáz esztelen ingajárat. de az instán
mára ők is csúcsrajárnak. oxigénpalack
és málhák nélkül ülnek a fotelben,
csüngenek a neten. már csak a szivárvány-
völgyben lógnak valódi névtelenek,
színes ruháik lemállanak róluk a borotvaéles
szélben. viharok jönnek-mennek.
ők pedig himbálóznak még éveken át
sok-sok követővel a fejük fölött, akár
a pocakosodó serpák az instán.

Harmadik hónapja, akár az iszapba vermelt halak, sötétbe burkolózva, lehúzott redőnyök mögött, kafkai zsibbadásban lesed, hogy itt végül mivé is leszel. Bámulsz a tükörbe, keresed azt, aki voltál, a szemed árkain, az orrod ívén át borongón fel-felrémlik, hogy milyennek ismerted magad eddig, és most merre feszülnek, kanyarodnak el az ívek, végtagok, összegyűrt testrészek és arcvonalak. Keresed, hogy mára kinek a test- és alkatrészei nőnek ki belőled. Elemeikre bontva ugyan még így is szépek, érthetetlen csodaformák, porcos, bőrtáskás, elnyúlt, túlfeszített anyagok, körmök és hártyák. Aki voltál, mára már nem te vagy, ritmusos izomgörcsök préselnek át csatornákon beleszületni, belehalni egy újabb förtelembe, pittyegő gépekébe és ablakon túli utcazajba. Haj, szemöldök, bőr gyűrleményei, kuszái, vénséges vén ujjak, karok, az örökkévalóság egymásba kapaszkodó részletei derengenek fel benned, szervek és szagok hullámzó árkai, zsigerekké puhult pikkelyei a bőrkék körül. Nincs semmi új a teremtésben, de az örökös ismeretlen, hétközi csodák, emléktelen telek iszapos vermei után, akár az égre, felnézel végre a foncsoros víztükörre.
Csörög a telefon, hogy keress egy szakembert, mielőtt elvesznél, mert sokan vesztek már el, daganatokat növesztettek, begolyóztak, öngyilkosok lettek, csak mert nem volt egy útbaigazító lelkiszaki ebben az élethelyzetben. Keress egy ilyet, mondja neked az őszinte baráti hang, mert neki is segített a médiarágalmak, karaktergyilkosságok idején. Azt mondja, hogy teljesen normális, míg be nem rántják a botot, addig a sors öntudatlanságában folyunk az árral mindannyian, nézünk, mint Jani a moziban, rágcsáljuk kétpofára a kukoricát. Bármit is gondolsz, hallgatsz agyon, ha úgy élsz, akár egy szent, akkor is bünteted magad mások rád ragasztott bélyegével, mert ilyen a psziché, mondja, nem személyeskedés ez, és nem is tehetsz ellene túl sokat. A tested nem törődik azzal, hogy elkövettél-e bármi bűnt, ő a téged ért impulzusokra reagál, ha már kifárasztott nyurgapontyként mást nem tehetsz, mint hagyod, hogy a rágalom orsója betekerjen a csónak mellé, beszákoljon a fönnvaló, autóba, sütőbe, meghitt vacsoraasztalra tegyen.
Most mégis van ez a néhány tiszta pillanat, mikor eldöntheted még, ezen a szájba akasztott, mocskos világban, hogy milyen alternatíva mentén teremted meg a maradék életed. Most kell számolnod a már kiismert folyami körülményekkel, az áramlatok, bedőlt fatörzsek, iszapos, ágas vermek melegével. Kizárva az egyívásúakat, a kihízott nyakú büfögőket, sportos igyekvőket, a félszegeket, az óvatoskodókat, a jókat és a kártékony természetűeket, mindenkit, akik által eddig ragyogó vagy átkozottul nem közéjük való lehettél. Pedig miattuk tudhattad magad a nagyhalak és kis snecik között érvényesnek a szabálytalanságoddal, a szabadságoddal, a különös figyelmeddel, eszméleteddel.
Most fennakadva, sorsodból, létedből kifelé húzva, a világmindenség színe előtt kell tévedhetetlenül cselekedned. Elzárod a fizikai érzékszerveidet, néhány nagyhangú csápolót, rég fontos segítőt, gyűlölködőt, de a pánikba esett családot is. Szeretteidről megfeledkezve összpontosítasz, értelmezel, mérlegelsz. Mártírnak, hősnek, odavetett koncnak, mindannyiunk felismerhetetlen bűnéért horgot kapott nyurgapontynak nevetséges lennél a mai délelőttön is.
De attól még itt van szádba szakadva ez az óriási horog. Itt maradni fájdalmasabb magány és biztosabb vég, mint damilt szakítva elköltözni egy másik országba, folyóba, tájba, vérmérsékletbe. A gyűlölet természete jobban érdekelt eddig – figyelni zsírját, tokája hullámzó rengését, habos izzadékát, buta kezét, ujjait, pocsék szabású zakóit, szónoklatait a semmiről –, mint a testi épséged. El sem tudtad képzelni, hogy utóbbit összefüggésbe lehet hozni mások gyűlöletével vagy bármiféle félelem, remegésig ható fájdalom láncolatával.
A növényevő vízilények nem értik a ragadozók stratégiáit, hogy mi is az a beetetés, pergetési technika, míg horgot nem kapsz, közvetlen életveszélybe nem kerülsz általuk. A létezésed ekkor már végképp nem a te önálló döntésed. Szerencse, lélekjelenlét, helyzetfelismerés, lelki kondíció, szellemi erő persze kell az esetleges túléléshez. Ha nem szakítod szét a szádat, garantáltan véged van – ennyi okosság még belefér a zsinóron tekert, vég felé vezető úton. Szájat, zsinórt tépni, szaggatni, vérezve is, de egyetlen felszabadító lehetőségként újrakezdeni a legbelső és feladhatatlan tiéiddel.

a columbiai őserdő fölött
lezuhant cessna típusú
repülőgép felnőtt utasai
meghaltak, de négy kicsi

gyerek túlélte a repülőgép
szerencsétlenséget.
a legnagyobb, tizenegy
éves kislány az anyjától

tanulta a vadon szabályait,
innen tudta, hogyan kell
menedéket építeni a dzsungel
jaguárjai, kígyói elől,

és hová bújjanak a nagy
őserdei esők idején. milyen
gyümölcsöket ehetnek,
melyek a mérgező növények.

anyjuk a zuhanást követően
még négy napig életben
volt, tanácsokkal látta el
a gyerekeket. a legidősebb

már tudta, hogyan kell
gondozni a kicsit, mert
korábban is ő vigyázott
a három testvérére.

azt viszont nem tudhatták,
hogy a katonaság, vagy
a törzsből mikor találnak
rájuk az önkéntesek.

a gyerekek azt az utasítást
kapták az anyjuktól, ha
meghal, induljanak útra,
mert a halottak szagára

rövidesen megérkeznek
a finnyás ragadozók és
dögevők. a tizenegy, kilenc,
négyéves, a tizenegy hónapos

karon ülővel nekivágtak
az őserdőnek. egyébként
huitoto bennszülött gyerekek
hajgumik segítségével

készítettek maguknak
menedéket hatalmas
ágakból, levelekből. még
az otthon játszott „túlélő-

játékkal” alapozták meg
ezt a dzsungelkalandot.
de anyjuk nem mondta,
s a játék szabályaiban

sem volt olyan tétel, hogy
negyven napon át hogyan
kell életben maradni négy
kicsi, elárvult gyereknek.

most pedig ágynyugalom,
nagyszülők gondos keze,
meleg kakaó, dédelgetés.
csak az a cessna,

a bacsapódás örök robaja,
anya nélküli dzsungel élet.
hogy kell majd ezt a vesze-
delmet nélküle végig csinálni?

pedig július vége, máskor
a tiszapartot már rég belaktad.
béke van és eső utáni áradás.
mi kellene más, mozdulatlan
kalandnak? árad a néma víz
és mint tavasszal, fel-fel habzik.
volt év, mikor a szamosból
elhullott birkák, lovak…
idén újra fertőz a folyó, ki hinné,
hogy a háborúból érkező tiszalé
mossa lábad elé az ukrajnai
tömegsírokat. lentebb a parton
családok fürdenek. béka vartyog
a belógó ágak közt. meleg van,
hűlni jó, és vacogni nevetve. ki akar
a halálra gondolni, meg, hogy odaát
dúló harcok. nyaralás és elnyúlt
homokos part. fénylő rágógumi
a napernyő rudjába nyomva. még
egy hónap a nyárból. lövész- és
halottas árkok, eltévedt golyók,
néma medrek, örvényes tisza hűvöse.
ki tudja, honnan, sosem látott
hattyú tempóz a csillogó zöld folyón.

rettegések éjszakája, nyitva az ablak,
levél se rezdül, de mégis mozdul
a földnek hája, zsíros izzadványa,
hernyóként matató fájdalom.
nyári szívbe esett féreg rág, cseresznyét
két pofára. szorongsz a néma csendben,
és nem érted az egészet, édes kerti pompa
megrészegült júliusi kárhozatban. vége lesz
ennek a fülledt éjnek, hiába álmodnál
okosabban öröklétet, most csak a műanyag
tál van. leszakítva várod, bármire is gondolsz,
hallgat az éjjel, s a megvilágított fellegek közt,
átrágjon húsodon a hold teli csendje,
vöröslő véreddel itatva magát. cseresznye-
húsod apránként roskad, ahogy kúszik
beléd a sötét. majd tálból a magokat
szétköpködi a féreg a még hátramaradt
útra mind eléd.

a gyógymódot már elfelejtették,
üvegcsékben tüneti gyógyszerek.
lehúzol egy felest, ha depresszióba esel.
minden út nyílegyenes, ahogyan engeded.
keresztelésnél csukják be a harmadik
szemedet. szentségtörésnek nevezheted,
mikor vaklálsz a vasárnapi misék között.
fűtik a padokat, míg hasít a fagy. lesütöd
homlokod, akár egy mészáros
a böjt utáni úrvacsoraosztásnál.