élet szélcsendben

szeretteimet kivittem a gangra,
még egészen reggel volt odakint.
laposan jött a fény a mintás járólapra,
különben nyár vagy inkább kora ősz
lehetett. szerettük a reggelt, fokhagymás
pirítóst ettünk, teát ittunk egy csészéből
a gyerekkel.
és azt figyeltük, hogyan szálldos a pára, gőz
vonult a tájon, s hogy milyen üzenetekkel.
kacagtunk, mert végül is túl a halálon,
vagyis itt van ez a haladék, ez a vasárnap reggeli
ünnep. a fecskék már elhúztak, csak a drótok
maradtak, infúziók, a műtétek, terápiák
emlékei, nyűgnek? feloldozásnak? lényeg az,
hogy a gyerek, körbetakarva pléddel, meg
ne fázzon, figyeltük, mert hosszan magyarázott,
hogy a veréb is madár és szeretni kell mindet!
bólogatunk, de hogy nincs zokni a lábán, mondod,
elég nagy felelőtlenség részemről, szerinted!
és a madarakról ment tovább a beszéd,
hogy a baglyunkkal mi lehet, amit tavasszal
neveltünk. megtanult- e vadászni, van e gangja,
családja, takaróba csavarta-e fiókáit az apja,
meg a zokni, ugye. aztán hallgatunk, aztán
megint tavasz vagy kora ősz, laposan az a fény
jön, a mintás járólapra.

bronzolaj

az öreg fószerek szalmakalapban,
kvarcórával a karjukon és nem veszik
le a kockás térdnadrágot, de bokáig
állnak a tengerben. karba tett kézzel
néznek a fiatal monokinikre, fürkészve a jövőt.
mellek, repülők, életek lebegő ereszkedését.
ragyogó nyári napjaink iszkolását, nyurguló
árnyékait a napernyőknek.

az öreg fószerek kvarcórával a karjukon
percre pontosan látják, melyik kartempóban
fullad ki majd az ifjúság, melyikben a házastársi
hűség. hol szakadnak vagy térnek vissza a kötelékek
megtartó zsibbadásába a viharvertek. ismerik
a kamaszok viharos, kötelező útját. vaskosra
nevelt törzs, árnyas lombozat gyümölcseinek
leválását, amihez többé már nem szólhatnak
ők sem. a munka elvégeztetett, az enyém
már az övé, a bárkié, az önmagáé.

csak állnak bokáig egy kockás térdnadrágban
és kvarcórájukra pillantanak, fényesen aszódnak
a napban. és mérik a napvédő kenőcsök felszívódásának
idejét. lesik az ifjú húsok ruganyosságát, izmok feszülését,
eközben ők múlhatatlanul csak ragyognak, meg ragyognak.

dózsa györgy utca 12

még megvan a ház, s ha arra járok, a kapuból
benézek az udvarára. gyermekkorom csodavárát
belepte a rozsda, gyom törte darabokra az apám
öntötte betonjárdát.

nyári-konyhában összebújva nagyanyámmal, mikor
a kerti fűzbe csapott a villám, s az azt követő dörgés,
vagy mikor jég verte be az ablakot. ma már csak azon sírunk,
hogy nincsenek többé ilyen összebújós nyári, nagy viharok.

a kémény a házon visszabontva, de a nyári-konyha
még ma is épen. a vályogház szája mögött nagyapám
negyvenéves szilvafája. és papa, milyen serény
volt, nem értettük, gyerekek, miért sóhajtoznak
a szomszéd házaknál az asszonyok és min mosolyognak,
amikor hazaindul, utána.

mamival viszont ketten, mert nyaranta ott aludtam,
este ha nyikordult a kapu, nagy megkönnyebbüléssel
sóhajtott, fordult mami, azon a régi faágyon…

na tessék, a múlt, milyen cifra ésszel koldul, míg én,
kívül csak, zsebre vágott kézzel, szájtátva állok.

hogy mára mindennek vége, papa még elseperte a havat,
aztán papát seperte el az élet. ámulok itt, mint ez a porta,
lakatlanul, kifoszthatatlan kegyelemmel. csordogál
a rozsdás bádogcsatorna, gyorsan kéne eliszkolni innen,
mielőtt szitálni kezd a köd, akár egy túl hosszú tarr béla-filmben.

mese a cetekről

a cetek akkor még földművesek voltak,
hatalmas kapákkal jártak földjeikre.
kérges volt a tenyerük és sohasem
indult szökőkút a fejük tetejéről.

a cetek akkor még alig tudtak úszni,
nyaranta jártak le csak a tengerpartra,
gyerekkel labdáztak térdig érő vízben,
kirohantak lábon, ha jött egy nagyobb hullám.

néhány évvel, mielőtt lemészárolhatták
volna őket, az óceánba menekültek.
maradt még kis idő, megtanultak úszni,
az őszi aratás után hagyták el a földet.

azóta millió évek teltek el, gondozott
földjeiket fölverték a sziklák, égig érő hegyek.
mosolyogj a mesén, éneklik a bálnák,
tanulj sziklát művelni és nem hinni senkinek!

parasztgalamb

te, aki évek óta gyógynövényeken élsz,
nyugtató teák és gyökerek életmentő
bódulatában, mit szólsz most, hogy
az udvarodra egy egyszerű paraszt-
galamb repült és a kutyád összepo-
csékolta, vagy csak hozzád dobta be
valaki, hozzád menekült lábakon
a vaskerítés rácsai között, autóval
való ütközését követően, így már
eleve szárnya törötten az életben
maradásért.

nem értesz az álatokhoz, szárnyak
csontrendszeréhez, hiszen panelben
nőttél fel, a madártávlatokról is csak
annyit tudsz, amennyit egy harmadik
emeleti erkélykorlátról lebámulva vagy
leköpve megérthet bárki a szédítően
vonzó magasságból. ahogy zuhan
és csattan a háztömb tövénél
végighúzódó betonon, járdán.

nem vagy gyilkos, sem öngyilkos
hajlamú, de valahogy a paneltömbök
fáit, bokrait idézed magadban,
azt mérlegeled mennyi az esélye
egy oda érkező tehetetlen testnek,
és mennyi itt, a grádicsos,kutyás
udvarra esve, szárnytörötten
az életben maradásra?

szóval, most itt vagy ezzel a tollas állattal,
isten teremtményével, egymás sorsába
gabalyodva, nincsenek égbekiáltó
elvárásai feléd, hisz csak egy paraszt-
galamb, hallgat a végtelenségig,
de életben tartani, búzát, vizet tenni elé,
remélve, hogy a jobb szárny, igen a jobb,
még úgy forrhat össze, hogy akár
egy harmadik emeleti panel erkélyéről
is bátran, az ég felé, ki lehessen dobni.

diogenész és az idea

a délelőtti fájdalom
oszlik, akár a dög.
szűk utca népe hallgatag,
egy koldus felröhög.
bűzlő tetem, mint napsütés,
csordul a sárga genny.
rozsdát szitál a bűntudat
a bádoglelkeden.

a vásárcsarnok oldalán
kis patkány ténfereg,
kongó szerdai délelőtt,
megduzzadt kék erek.
koldusod ősz, zsíros haját,
magadban áztatod.
rongyai közt melengeti
az esti húgyszagot.

míg átgázolsz a nyers kövön,
nincs benned irgalom.
cipődnek sarka visszhangzik,
hogy: élni csak nagyon!
szerelmes régi látomás,
oszlik, akár a dög.
az utca koldus, rád nevet,
s a lábfejedre köp.

valamit az evolúcióról

azt kérte a feleségem, inkább verjem meg,
de ne törjem össze a széket, szemeteskukát.
ne vágjak földhöz teafőzőt, sem a kínai
porcelánt, ha nem bírom feszültségét
az életünk elkerülhetetlen játszmáinak,
őt üssem. meglepett ez a mondat, azt hittem
színtiszta gazdasági belátás, tárgy-szeretet,
anyagi ragaszkodás mondatta ezt vele, de nem.
testi kapcsolatunk múlhatatlan vágya igazgatja
még ma is, és bántja személytelenített
indulatom.

pedig én mindig is a személyességre
törekedtem. alanyi költő, makulátlan
ösztönösséggel.
azóta bámulom a behorpadt, törött
életünket, teafőzők, porcelán levesestálak
tűhegyes szilánkjainak bosszúálló
mozdulatlanságában.

***

ahogyan születtem, mezítláb, pucér
lélekkel várom, hogy valakinek fontos
legyek végre. kék-zöld foltok, felrepedt
szemöldök, száj, tépett haj, karmolások
után a szivárgó vér, átáztathatná huszonegy
évünk legőszintébb vallomásait.

létezik-e őszinte szeretet, ha soha fel nem
pofozom, meg nem ütöm vagy tépem a haját,
ahogyan annyi szerelemből kilátni, kihallani
ilyesmi lelket is átrendező vallomásokat?

***
a rendszeresen vert nők, tudományos
kutatások szerint, nagyobb arányban
szülnek fiút, mint a szelíd életben élő birtokok.

a családoknak szent és láthatatlan törvényei,
elköteleződései vannak összetört bútorokkal,
szívekkel és asszonyokkal.

éjjelente szorongva alszunk hárman a gyerekágyon,
hármas ölelkezésben a tegnapelőtt hatévessé lett,
egyébként töretlenségre nevelt leánygyermekünkkel.

a rohadással van a baj

a lapos tetejű faházzal volt némi baj, mert a szurkos
vásznat nem melegítettem rá, na puff!
huzatos rétegek közt, tűzifa, meg a bádogtalicska
ázott. a család, igazak álmával a házban.

az áztató esőkkel volt a baj, hogy elmerült,
akit nem tudtam megtartani. mert az oké,
hogy a nap úgyis kiszárítja a jajt, de a testeket
a halál folyton körüllengi.

az arányokkal volt a baj, hogy egy lélekkel,
csak annyi súlyt cipelj, amit! deszkarések,
a hiányok terhe, tudod az ingatag, könnyű
szerkezet miatt.

a rohanással van a baj, hogy csakis múló
időnk szerint. és ígérhetnek neked fűt-fát,
erre minden józanabb eszű legyint.

a szálkás, görcsös szívfalakkal,
azzal volt a gond, hogy nem jöttél,
mikor hívtalak csendes, kétségbeesett
szavakkal.

másképpen részeg

jogom még ma is volna hozzád − vállrándítva konstatálom.
más követelőzhet − fájjon! nekem elég a teljes bizonyosság.
anyádhoz mentem fel, mikor vége lett közöttünk. ideje lesz
− gondoltam −, őszintén elé állnom.
eddig csak rajongott, titkon − persze ismertük egymást −, hivatali
ügyeket intéztem nála, de honnan tudhatta volna, hogy pont én
vagyok az, akivel a lánya… gyakran kiborultál (tudom, ma is még),
ahogy ő képes epekedni utánam.

úgy terveztük néhány boldog pillanatban, veszünk egy kis lakást,
közel a tóhoz, ahol az a puccos park van, s néhány ódon platán.
alattuk jártunk, szerelemtől zavartan. de eluntad azt, hogy mindig csak halkan,
visszafogott sóhajokkal, fürkésző tekintetek közt rettegve éljünk.
már magadat szeretted volna tükrözni, látványos, kirakati zajban.
nem kereslek azóta, ugyan néhány téves, véletlen rezzenés még összeránt,
mobilon, de a hiányrohamaimon segíteni, már csak az önfeladó tébolyod
lehetne képes. volt még egy megbeszélt randink, azt áttettük péntekről, hova is?
azt hiszem keddre, végül azt is én mondtam le.

bódítom még magam, bár elsirattam a szemed, hajad, húsod remegését
(több volt ez, mint bármilyen szerelmi kaland), s minden fiatal évemet.
„azt mondják rólam: iszik és szélhámos”. egy-két bolond, mint sziveri jános,
tudhatja, hogy másképpen vagyok részeg. jó életet együtt, veled reméltem,
pedig már akkor sem voltam egyéb, mint elképzelhetően magányos.

ugornyai látomás

a tiszához hívtalak, de nem volt alkalmas ez az ősz:
határidős munkák, pénzhiány, alkalmatlan hetek
szellemi kalandra, valódi átvegyülésre.

időszakos hely ez, vasbetongerendákra épített
vityillókkal, nyári otthonok, éktelen forró bulik
után, vetkőzik itt ősszé természet, válik menedékké
part. harsogó dolmányos varjak, villanykötélen
cikázó mókusok, óriás nyárfák alatt, hol ámulunk,
hol röhögünk eszmélettel a szentimentális őszi
elsárguláson.

szamos barnáját, tisza zöldjét külön folyóként látod
az összefolyástól egész a hídig. csak, ha pesten jár az ember,
szokás dicsekedni „szőke tiszáról”, „sárga szamosról” .

valójában némán vonulni az árban, beismer-
hetetlen szerelmek lehetnek ilyen meleg partú,
elragyogóan zöld, elragadóan barna folyamok.