kávéház kedden

mondanám, hogy üljetek ide az asztalomhoz,
de az túl sokba kerülne nekem. nem a kávétok,
sütitek, inkább a mozdulatok, a félig üresen hagyott
terem. látni ma, mit élsz, miféle hittel és hogyan,
kanállal a cukrot, felkavarod újra, a nyugodni
igyekvő bolondot bennem. a sütit is jobb, hogyha
mögöttem, hatalmas ablakok felé fordulok inkább,
az utcai nyüzsgést: úgy teszek, mintha kint, az élet,
mintha ott lenne, igen. ami bent: feszít, szédít, padlóra vág…
kint meg csak muskátlisvirág a beton lámpaoszlopon.
ki mondaná meg, hogy a látszat a fájdalommal rokon?
ki mondja meg, hogy elbukott minden, hogy rossz
voltam hozzád, és te is gonosz legvégül. na tessék,
a sokat mosott, kifoszlott ingem már megint leittam.
lehetne vicc is: mi együtt, én neked, szerelmes verseket írtam…
most még rám haragszol, minden pecsét, szempár,
tűnjön el a régvolt tulajdonodról!— semmi sem múlik el
nyomtalan. ásványvízzel a kapucsínófoltot, szalvétával
az átázott lelkemet itatom… pedig megvan minden:
vers, család, verseken kamat—, mitől is kéne, hogy boldogtalan
legyen ez a délután? mitől is kéne, csak azért mert fáj?
jobb lenne, hogyha a szél elhessegetné a rügyező fákról
a télből itt maradt varjakat!

műemlék

a zsinagógát bezárták, de a szomszéd házmestertől
még elkérhető a kulcsa. hogy nincsenek padsorok,
se szószék, az mára rendben, de tudod, az a furcsa,
hogy épp itt kell szakítanunk, ahol száz éven át
életek köttettek egybe. pereg a mennyezetről a festék,
nem ígérgettünk semmit: orgonaszóra fogadott hűség,
és nincs közösen megküzdött élet, de biztosan
lesz még, hogy hajunkba vegyül a templom szálló pora.
födém a szerelem, most pedig mállik körülöttünk
a szentély. mert prédái voltunk valami másnak,
bűzlő tetemei e fölperzselt, vidéki szavannának. úgy tűnt,
hogy éltünk, görcsbe rándult sokkos hónapok alatt.
fölöttünk díszes kupola. pedig volt valami hitelesnek
tűnő közös önkép. most mennyezetre nézel, és szédülsz.
én rád, és irtóztat a festett, elkent minta, zsebkendőnyi emlék.

egymás nélkül kell eztán az életet igazabbul vagy szebben.
vinni tovább a mennyezeti boltot, hanyagul
vállra vetett cekkert. innentől tej, kenyér. takarékos,
csoszogó évek, ünnepi kalács templomi máza, csendben.
csak eresztene már, annak a toronyba szorult
gerlének a kétségbeesett szárnycsapkodása.

pacemaker

hogy melyik elektródát hol kell
körbenőni– tudja a szívem!
kék befut a bal kamrába,
a piros drótot nem látni a vágott résen
keresztül. csak elcsípni a végét,
mint készülődő belhártyagyulladást.

édesapánk implantátuma fiai, kesernyés
férfiéletének. észre sem vettük,
hogy van, pedig kéthetente vitt
bennünket magához a kétütemű kombi
trabantjával. volt szíve húsúnkhoz
kapcsolódni, ritmusainkhoz igazodni,
jazzdobos a zenekarához,
pitvarok és kamrák közt egyensúlyozni.
szinkronban vagyunk az öreggel,
beláthatatlan szívügyek karmesterével,
mi pedig láthatóan semmit nem értünk
eleven szólamaiból. de megráz bennünket,
csíp, mint trobiszóda a bisztróban,
ha beült velünk, óvodásokkal sörözni.
amikor beszélek, ő is beszélni kezd,
egyébként egy árva szót, véleményt
kivéreztetni nem tudsz belőle.

megszületsz, záródnak sövények, szívfalak,
húscsomód diktálja a tempót. igazgat,
verdes, hálóba gabalyodott füstifecske.
ökölnyi, puccos költözőmadár.

hazaköltöztettem apámat
a megyei kardiológiáról. összezavarodik,
amikor nőkre bízza ritmusait. mostantól kiüti,
ha kell, és újraindítja szívét a német gyártmányú,
duplaelemes, medtronic típusú nemtelen készüléke.

hüllőhideg

fogyott vagy tizenöt kilót, nem sajnálgattuk,
nem hüledeztünk miatta, testsúlya
az alkata optimumán volt. csak a beesett
arc és kaméleonhoz hasonló kiguvadt
szemei miatt aggódtunk.

a hüllők jellemzően
nem szabályozzák testhőmérsékletüket.
bagóért adta el a cserépkályhát, a nagyanyjától
örökölt vályogházból, füves szédületért
a salétromos, fénytelen négy fal közül.

melegszívű kissrác volt korábban,
de nincs már ideje veszteségeket
halmozni. elég volt nagyanyját évekig
pelenkázni, mosdatni lavórban.

télen dunna, zokni, melegítőnadrág.
alkoholista, az életből korán kijózanodott
szülők friss hányadékaként ragyogott testvéreivel.
egykor szeretetért kolduló gyerekek, most jégvirágos,
utcára nyíló szimplaüvegű szárnyas-ablakok.

külföldi favágómunka, jó pénz, hazátlan,
szétforgácsolt mindennapok. régvolt családok
rozsdáznak szitává a horganyzott bádogtetőn keresztül.
csöpög a mennybolt, plafonon át a parkettás szobába.
halálbiztosan késik a boldog vagy a független
saját élet. csak a kigúvadt szemek, hüllők villásnyelve
szaglássza, lesi a végét, ennek a senkivel sem
felmelegíthető, értelmetlen tekerőzésnek.

visszaemlékezés

ez volt az órám, felhúztam, ketyegett.
ez voltam én, felismersz? trikóban, veletek.
ez meg a házunk, kutyánk s az öreg toyota,
az meg ott te, morcosan, mint kinek nincsen otthona.

és na, itt van a régi templom, ezt kerestem!
itt nősültem, a parkjában kétszer szeretkeztem.
itt volt a fürdő, mozi, gyerek is itt voltam,
és itt lettem akkor férfi, vagy hogy is mondjam?

ez volt a személyim, ez meg a bankszámom,
ide utaltak be, mikor nem volt mire várnom.
itt még hittem talán, hogy minden jóra fordul,

mint szerkezetben a kerék, tovább csikordul.
itt találtak rám, ezen a rossz padon,
majd itt szült meg az a nő, ezen az asztalon.

drávai tört lékeken

I.
a félelmeket a környezet alakítja,
az anyaméh például a hangos zajok
és a zuhanástól való félelmet szüli.
mert kizuhanunk, és vége a lebegtető,
meleg vizeknek, tompa morajoknak,
éltető és féken tartó köldökzsinórnak.
aztán már csak egy-egy fülgyulladás,
zúgó tengeri kagylók — ritka óceáni öblök
fehérlő, meleg homokpartjain fekve
vigasztalódunk mi—, vigasztalhatatlanok.

II.
emlékek, öregedő testek csipeszelt
rongyai száradnak a nap alatt-
anyánk a Hold, nem szól hozzánk,
apánk a Mars, fenékbe sem billent.
Istenünk a szárító erejű változás.
néznek le ránk, és látszólag semmit
nem éreznek. néznek, és nem gondolnak
magukra, se rólunk. szégyenled,
hogy mennyi se vagy, mennyi se lehetsz
belőlük, utánuk, nekik. maréknyi Hold,
tenyérnyi elpergő Mars.

III.
az öregnek tiszteletet, a fiatalnak utat adjatok!
állócsillag és üstökös ragyogás: földhöz vágott,
leejtett csillogó evőeszköz, ki mondja meg,
mi a különbség a két zuhanás,
a két földbecsapódás között? tejúton félreeső
csillagrendszerben némi csörrenés, kattogás,
kasmatoló bánat. karórádat felhúzod. napra nap.

IV.
a bánat tartós elfojtása depresszióhoz vezet.
inkább felhúzod magadat ma is: tökölés városi
csúcsforgalomban, ütközések, súrlódások
munkahelyen, majd estére, akár egy rugósszerkezet,
újra és újra, ahogyan azt kell, negyvennégy éves doxa,
nullára leketyegsz. rá se nézel a lapra, a percre, az égre,
eldöntötted, boldogság lesz, ha valaki gondatlanul is,
de végre szétszerel. nem fojtod magadba az indulatot,
mert az haragossá, az irigységet, mert az féltékeny
szörnnyé változtat. aminek mennie kell, önzetlen szívvel
elengeded, ami bizonylatan, még időben kitessékeled.
amihez nincs kulcsod, kirúgod neki az ajtót.

V.
a szeretetet nem fojtod el magadban,
csak mert ezt várná el a regnáló kurzus,
csak mert a politika vagy a közfelfogás
ezt vagy azt a zászlót lengeti ablakában.

VI.
megtanulsz végre élni, nem nézni magadat senkinek,
de a világot teremtő atyaégnek sem képzeled
a következő pillanatban. a narcisztikus csorbákat
kiköszörülöd. nem kompenzálsz a szüleid miatt,
hogy nem szerettek jól, hogy a szerelmed nem rajongott
érted jobban, s hogy barátaid, nagybetűs
felnőttségük miatt végérvényesen elhagytak.

VII.
nem akarsz majd híres rocksztár lenni,
sem megmondóember
a környezetedben.
önfegyelmet tanulsz
és mértékletességet,
arányokat és önátadást.
megtanulsz elfogadni,
mert felismered,
hogy te is fontos lehetsz
valakinek.

VIII.
nem akarsz birtoklási vágyak kényszere alatt
roskadozni, mert aki elfojt, az fuldokol, roskadnak,
törnek benne a tartócölöpök. aki elfojt, azt hiába
élesztgeted, támogatod vissza az életre — stégre
ráncigált vízihulla, elkorhadt stég—,
nincs az az újjáélesztés, aládúcolás, amit jóvátehetne
egy pökhendiségig túlfújt mentőmellény.
nincs az a bármilyen folyó, vesszőfutás, jeges áradat,
amire hivatkozhatna egy pánikrohamokból
kiúszni nem tudó férfi, nő.

IX.
ha megtanulunk élni, nem kell legyőznünk
egymást sem okosságban, sem szófosásban,
sem karrierben, sem személyes fájdalmakban.
a dörzsöltséget levakarjuk magunkról, élesen
és szánakozva nézzük a csaló kis ügyeskedőket,
ahogy kapaszkodnak a szeretetlenségbe,
mert onnan úgy látszik, az a valódi szabadság.
de addig még van néhány feladat, lásd be!

X.
láthatóvá tenni a láthatatlant,
emberfölöttivé az emberit.
kicserélni néhány mozdulatlant,
mint széket egy erdőre, vagy pedig
hagyni a figyelőt figyelni hosszan,
rönkként úsztatva érzelmeket.
félelem, irigység, indulat, bármi,
uszályként vonul a kétségeken.
fatörzsek között is vonulni árban,
megáradt folyó vagy kivágott erdő!
nem tudod még, hogy ki vagy,
hogy mitől felnőtt,
de levegőért kapkodsz a tört lékeken.

férfitársam

te, aki végeztél a nőkkel,
de férfiakkal sohasem kezdenél,
most mit keresel mégis a női napozók,
tangák és bikinik árnyékában?
hová sodort az égető nyári szél,
mint zörgő papírzacskót, mikor
már üresen recseg megszakadt szíved.
kifáradt belőled a nap, a hős, a szerelmes,
a bármire fogható bolond lelemény.
mit vársz még a remegő mellek,
ringató csípők otthonától, leselkedve
és elbukva egy koszlott narancssárga pléden?
vagy azt képzeled, hogy nem látni át
ezen a koldusszagú bűzlő álszemérmen?
nem tudni pontosan, hogy nem gyermeki
együgyűség tapogat itt a fűben. minden
szerelmi váz csakis teher, átrozsdállt
vasdarab, amit roncstelepre adni is csak pénzért
szabadulhat, aki él, hal, aki még marad.
hogy képzeled, lesz itt neked gyógyulni
rajongó nő, kinek szívét megállítani,
összezavarni még számodra elég nemes feladat?
ne aggódj, már nem tőled tanulja meg a tiszta
szomjúság az ostoba, kegyetlen gőg fölényes
tekintetét. nincs már erő a két rozoga lábadban,
napoztasd, lógasd a folyóba! aszalódj szótlanul,
majd süllyedj ingyen, akár egy megszakadt roncs
a fölhabzó, iszapos áradatban.

fakír bársonyszéken

nem fészkelődik, duruzsol, akár egy jóltáplált háztartásigép.
maszek feketemunkás, lágyszívű mosógépvarázsló.
ül a bársonyszéken, és irigyled tőle a presztízst, zsetont
a fusik után. a folyton csörgő telefont, megoldóember
hétköznapi önkényét. nem veszi fel, ha követelőznek nála,
ül a bársonyszékeden a világ császára, bejárása van hozzád,
mint bárkihez. hajbókolnak előtte orvosok, ügyvédek,
ha megakad az élet otthon. ajánlatokat tesznek neki
magányos anyukák, szennyesükben fuldokló
özvegyek, ha bekrepál a centrifuga, fagyasztó—
ő kávézik a nappalidban, eltesped faragottkoronás,
csíkos bársonyszékeden. hálás vagy, hogy végre nálad,
pedig olajos az overál rajta. bedöglött frigóval, húgyivó
borsodi rajongó lennél csak a júliusi hőségben nélküle.
nagyapád hagyatéka ez a szék, nagyanyád tisztánlátása,
hogy: minden mesterember szögeságyra való kalandor.
értetlenkedsz, mert nagyanyád hétköznapi életében nem,
vagy alig voltak háztartási gépek. háztartásbeli volt
a mama… honnan tudhatnád, mire gondolt nagyanyád,
amikor nagyapád a bársonyszékét leginkább kiülte?

new age

öltözködési tippeket olvasol
neten, pedig temetésre készülsz.
a halottnak új ing, új öltöny,
néhány személyes ékszer.
neked meg jó lesz, amiben
az anyádén voltál. akkor is
tél volt, emlékszel? bokáig
álltunk a hóban, még össze-
tartott a család, tapadt a hó.
hatalmas hógolyókat kellett
volna görgetnünk, ott a sír-
kertben. emberebb lett volna,
de összetartozva sirattuk így is,
nem úgy, mint fogunk az öregén,
az idein, latyakos decemberben.

nők után vége, már minden
széthullóban. talán holnap
még eljönnek a távoli rokonok,
és aztán kifújt, amit ez
a generáció még tartani tudott,
amit kétezerhúszig lehetett.
eljön a börtönviselt nagybácsi,
cégvezető vállalkozók,
a sikeresek, a tévébemondók,
és eljönnek a régi haverok,
ami még megmaradt belőlük,
és ott lesznek a szegény
utcabéliek, a cigány szomszédok,
akiket folyton szidott az öreg.
és ott fogunk állni a sárban,
a család, és szégyenkezve egymásra
sem nézünk, mert mára a régi
kapocs, utca, falu, az öreg asszonya
nélkül, egytől egyig mind, vele együtt,
ledokumentálható idegenek.

nagyiék temetésén

az unokák nem jöttek el végül.
vagyis az a kettő nem, akiknek
harmincévesen rákban halt meg
az anyjuk. hogy emiatt minden szülőre,
haragszanak-e, azt nem tudni.
szégyenkeztem magamban miattuk,
a halotti toron helyettük is ettem.
mi munkálhat
bennük, miféle vendég ül a szívükön?
pedig az a töltött káposzta…, pedig itt
töltöttük náluk a gyerekkort nyaranta.
miféle varangy amit összefogtunk
a kertben?

málékony homok. rögönként ömlik
vissza az emlék bennem:
hogy felugrott az ágyra nagyanyánk attól
a puffadt varangytól, hogy kiabált!
ki gondolta, hogy ti majd soha nem
engeditek szabadon, pedig mama
mondta, pedig az egy szülői parancs volt.