kiegyezés

hiábavaló lenne mentegetni az anyámat. szép nő volt, és csodálták a férfiak,
rajongtak érte. éppen ezért, önvédelemből, már egész fiatalon igyekeztem
kibolondulni belőle, de hiába csaltam és csalattam másokkal, úgy gyűlöltük
egymást, ahogyan a legrosszabb szeretők vagy ahogy a legszenvedélyesebb
versenytársak gyűlölködnek. éreztem vágyait, égető kínját, gyengeségeit.
némán csodáltam érte, amíg ő látta, hogy többet tudok a gesztusaiból, belső
életéből kiolvasni, mint aminek valódi okait ténylegesen megérthettem volna.
beleéreztem anyám legmélyebb bűneibe. ott volt a kéztartásában, a csípőjén
pihentetve, haja, szájrúzsa színében, dereka ívén. amikor ráemeltem tekintetemet,
nem meglestem vele, nem is kíváncsiskodtam gyermeki módra, hanem egyenesen
lerántottam a fátylat, lelepleztem az összes gondosan rejtegetett titkot. sokáig
úgy képzeltem, hogy valamiféle látnoknak képzel, csak később értettem meg,
én magam vagyok a bűn, az ő személyes mocska. magamat takartam ki
minden figyelmes pillantásommal, magamat mutogattam, szatír, ezt utálta, emiatt
irtózott tőlem egész életen keresztül. rajtam ezt követően a rajongó gyermeket,
bódult férfit sohasem érhette tetten, de saját reménytelenségét,
az elrontott, félrecsúszott életének torzóját, igen. a bűn, nagy szabadságok
és felszabadultságok leigázója, betegségek, elfajzások szülőanyja. születésemtől fogva
a kémiáját figyeltem, természetét a rohadásnak, fejlődését a nyomornak. ma, mikor már túl vagyunk minden háborún, szemembe néz, és természetes közönnyel,
de céltudatos mozdulattal, egyszer csak kezemhez nyomja a mára hervadozó,
dús mellét a régen legyőzött, szerelmetes édesanyám.

Antall Pistának

telefonon hívtalak legelőbb, úgy terveztem,
eldumálgatunk a bajok mellett, búcsúzunk,
örvendünk, cukkoljuk egymást valami
csibészséggel. persze nem vetted fel a mobilt,
és mire visszahívtál, már tárgyszerű őszinteséggel
beszéltünk karácsonyi ajándékcsomagodról:
rákodról, ami a májadban burjánzik, de még
nem sikerült a kezeléseket felvenned, a gyógy-
fürdők viszont enyhítik a fájdalmaidat és az jó.

bárhol futunk össze, velem dicsekszel és:
„hogy van még bőr a pofádon, ilyen eleven
verseket írni?”
nyáron abban egyeztünk, elmegyünk
a hegyalja legjobb borászához, ahhoz az isteni
bigéhez, aki úgy búg a furmintjáról, hogy percen
belül bezsongok én is. és hagyjam a sok lőrét
másra, de figyeljem azt az újságíró kiscsajt, ahogyan
a tollszárral babrál. halálról soha, elevenségről
volt szó mindig is közöttünk:
„lacikám, tudod, férfiember állva hal meg, szóval
látogass meg mielőbb, és adj egy utolsó interjút nekem.”

hazaszeretet

az otthon ott van, ahol magyarázkodsz.

ahogy én öleltem

nagyanyám halálos ágyánál álltunk.
légszomj. a meghalás is csupa gyalázatból
van kikövezve. a gonosznak pedig nincsenek
szándékai, sőt indulatai sincsenek. fehér csempéi,
olajzöld, enyves szemei vannak. elvártam volna
tőle valami dühöt, részegen üvöltöző kórházbűzt.
de csak a tapintat csöndje, meg ez a ritmusos sípolás.
Sírnak a gyermekek, mert hipószagú a semmi.
összeomlott keringés, veríték, tudod, az a legutolsó,
és még vagy húsz perc testi kényszer a vérkörök után.
szerelemtelen az ördög, borzongat, nagyanyátlanul,
áttétekkel mutogatja magát, akár a kései rák. úgy öleli,
ropogtatva csontjait, ahogy én öleltem, még kissrác
koromban, mikor nála aludtam, mennydörgő nyarak
nyikorgó sezlonjain.

haszontalan dolgok

édesapám soha nem támadta a költészetet,
de egyszer csak annyit mondott:
„hülyeségekkel foglalkozol, drága fiacskám.
nézd csak meg ezt a fűnyírómotor csapágyazást,
jobb, mint újkorában!” -- és tényleg jobb volt.
mindezt kimérten, megfontoltan. tudta, a hencegés
kockázatos lehet, számolva autószerelő
végzettségemmel, rálátásommal. úgy forgathatnám
ki tengelyéből, komposztálhatnám humusszá költeményét,
hogy ő maga is könnyen beleroggyanna a példabeszédbe.
reméli, most engedékeny leszek, beismerő,
ha kegyetlen pontos is, de úgy, ahogy azt a helyzetünk
megkívánja, függetlenül szerelőmunkája maximumától.

apámnak nincsenek életre szóló, sem világot megváltó eszméi,
számításoktól mentes belevetettsége, önmagáért ragyogó léte van.
őt szenvedélyek, első gesztusok, pillanatnyi döntéskényszerek
igazgatják. a tervezés az ördög praktikája, úgy ered a tisztátalanból,
ahogyan a túlgondoskodás vagy a havi zsebpénz. atyaisága egyetemes,
engem soha nem akart eltéríteni haszontalanságaimtól. még akkor sem,
amikor arra kért, ne érettségizzem le.
„a tartásdíjat akkor is fizetni kéne utánad, ha levelezőn csinálnád.
ez pedig, lásd be, őrültség!”
kérdően néz rám: akarom ezt a zajos költeményt?
édesapám úgy tud belebámulni a képembe, mint aki az angyalát látja.

allergia

kertvárosi cicának nevezte magát,
holott csak értelmiségi családból
csöppent a magas irodalomba.
próbáltam ezt a hátrányát valahogy
behozni, eresz alá menteni.
én a féktelen, örök kint rekedt.
mégis sáros maradtam előtte.
a bölcsész családok túl szelíden
tartják fogva kölykeiket.
így kaptam meg őt, ilyen nyájasan.
már csak cirógatni volt jogom,
tejszagú gyermekiségben megtartva.

***
vérköltő vadak áznak kint felverten,
összedőlt istállók romjain, akár a gyom.
győzelmekre riad, ami bukásban fogant,
eltéveszthetetlen áldozatkészséggel.
ne akard gyógyfüvekké gondozni,
amit nem szabad. könnyezz száraz nyarak,
fullasztóan szép pollenviharában.

vers a versről

Őszintének lenni nem túl becsületes dolog!

amikor kifulladsz

amikor kifullad a szerelem,
elhibázott reflex levegő után kapkodni.
elég ha tudod: megint gyáva voltál!
éjjel ha forgolódsz is,
úgy tűnhet minden rendezett.
új szokások, régi munka,
szaladhatsz időre, le ne késs magadról.

fogyatkozásodra nincs, ki rámutatna.
eltelik néhány hónap, egy-két évszak,
megszabadulsz közös mámorotoktól.

végül egy délután odakuporodsz
lecserélt bútoraid közé, hiába.
nem érted, mitől lett egyszerre minden
megmásíthatatlanul érvénytelen.

szándékolt baleset

hasznot akartam húzni belőle. felélni, kizsigerelni,
életem összes kudarcát számon kérni rajta.
a tiszánál találkoztam vele legelőször, barna volt,
szélvihar tépte a nyárfák lombjait, miközben
véletlen folyók áradtak túl épp tengerekké bennem.
szemei úgy álltak keresztbe, annyi kancsal bájjal,
mint mikor órákon keresztül sodró szeretkezések
áramában veszítesz kontrollt.

sárló, fiatal kancák szeszélyével szaladt messzebbre
tőlem, jött vissza újra. a szagában is volt
valami a lovakéból annak a lánynak és úgy izzadt,
mint egy lipicai, ha nyereg alatt ficánkol.
a fogatlovak fegyelme, habzó verejtéke
kiszámíthatóbb ettől a csataktól.
de ez a fajta állati szépség fanyarkás illatával
nem kényszeríthető igák, sem törvények elé.
torkomig ért már megannyi túlszabályozott
parfüm-ittas, kisszerűen emberi férfi-nő játszma.

érzékenyen kérdezgettem, nem tudhattam
látja-e saját ösztönös mibenlétét. nem látta.

zabolátlan csikó, elköteleződni vágyó fegyelmezetlenséggel.

azt mondta, hogy ő olyan, mint bármelyik nő.
olyan volt: nem ismerte kozmoszának szubsztanciáját,
létének legbelsőbb szabálytalan beteljesületlenségeit.

a közmegegyezések süketté és vakká, bányalovakká tördelik
a legszentebb tüneményeket is. mikor már úgy határoztam,
meghagyom őt a gazdátlan közgondolkodásnak, na, akkor kezdett
el szemeim tükréből nagy szomjakkal inni.

esős napok jönnek

az apámat kértem, jöjjön kutyát, halakat etetni. locsolni virágot.
a postaládám más fegyelmet igényel, azt anyám gondozza majd,
amíg távol leszek. hagytam pótkulcsot, cetlit a konyhaasztalon:
„esős napok jönnek, a fűvel ne törődjetek!”
úgy rendeztem körém a családot, mintha csakis értem lenne,
vagy legalábbis lenne, addig, ameddig én nem itt vagyok.
elmenőben neked hazudoztam a fészbukon, hogy mindjárt,
hogy éppen most értem haza. posztoltam néhány fotót,
bizonyítéknak, és nagy gonddal bántottalak meg,
hogy végre idegenben legyek, (legalább erre a néhány hétre).
tébolyom üzemzavara, ez az izgatott rajongás. akikről tudom,
szeretnek, azokat egy darabig még szeretve hagyom.
barátaimmal, ugyan türelmetlenkedem, mint anyám a rábízott,
mégis ronggyá áztatott hivatalos leveleimmel. odaadásom viszont,
ma épp olyan mérhetetlen entitás, mint apám alázata
itt felejtett aggodalmam fölött.