dühös ember a kiegyensúlyozottságtól fél, hogy belsőleg elvész
a remélt erő, külsőleg pedig a látszat. hogy kiderül, a világ
nem épp annyi, aminek önmagáért elgondolta, hogy oda
a dominancia, a győzelmi mámor. meghitt élet helyén,
marad a kontroll: a sírás, az áldozati szerep. aztán döntsd el,
hogy nőd, kölyköd vagy beteged, akin át a haragot
közönségességnek érzékeled. ő pedig fél, mert eljön a vége,
elfogytak az ötletek, mikor ott van a hely, a szív, a testmeleged.
rettegésből gyűjti ellened a tényeket, és hiába alázat,
harmóniához minta, olyanná válsz szép lassan te magad is
mint a gerillaharcos. mielőtt bántani kellene,
mielőtt vér folyna, vagy magadat halálba vinni, mondd neki: béke!
és ha menekül, rájössz, mindent megért ez a rövid mondat.
a hadvezér pedig, mint nagymama a pulcsit, szentnek hitt
háborúkban, más lelkeket újra és újra visszabonthat.

négy előtt tíz perccel vág félarcon a márciusi nap,
pontosabban, az utca másik oldalán lévő emeleti
ablak tükröződik be rám, s az asztalomra. három nő
az ablak mellől már készülőben. fizetnek és vonul a fény
át a termen. bőven tele vagyok még keserűséggel,
néhány hónap talán elég, azt mondják, a kávéba
csak kevés cukor kell, különben oda a hatás.
oda az egészség, a szív, ha túl édes, többet árt,
mint az elme, mi kesernyén leleményes. ha magára
figyel az ember, asztalra gyűrt kétségekkel:
megint nem ismerem fel életem folyamát, minden
meder más vízfenékre, más tükröződésre lát.
sötétlő csésze alja, ragad bele a kanál, ahogy szárad
körém a délután. ahogy sötétbe vegyül a szerda,
hogy bármi, ha körbevesz, volt vágyaknak felolvadt
maradéka. kéne, hogy szeress—gyilkos, haszontalan
vágyak—, fejet hajtok, megelégszem veled:
életre szóló bukásnak.

január harmadika, még jó, hogy nem dobtad ki
a félviseltes, tartalék téligumiszetted.
mankókerékkel gurulsz a szerelőhöz,
az év első hétfőjén, abban reménykedsz,
hogy a felnid nem ment tönkre
százharmincnál a sztrádán, ahogy utolért
a sorsszerű dúrdefekted. csak ha már baj van,
akkor veszed észre, hogy szakad, fáj, darál.
az előjelek neked soha, semmit nem jelentettek,
nem érdekelt semmilyen szabály.
most meg te szeded ki a csomagtartóból
az abroncsot. hálás vagy, ha pénzért is,
de van, aki kiment a bajból. új év gyötör,
régi kínok, névtelen fogadalmak,
téli abroncsok, kikezelhetetlen lelkiszakadás.

se patikamérleg, se nyilatkozatok,
a hangoskodókat kivezettetem!
három orvos állapította meg
a halál tényét, de a boncasztalon
magához tért a tetem.
cianózisos volt vagy mi a fene,
légzése, szívhangja, semmi.
mereven feküdt, ellilultan
a priccsen, mikor megtalálta a neje.
a szakma összezár, három orvos,
egy vélemény. csak neki nem szóltak,
ne fészkelődjön, hogyha már nincsen.
hullamerev orvostudomány ellen
nincs gyógyszer, de a jelenlegi állás szerint,
eltekinthetünk a tervezett boncolástól.

nem tudom, hogy kiket láttam,
ültek a tartályban nyitott szemmel.
köszöntem, mintha a szomszéd
szőke nő lenne, két gyerekkel.

térdük alá ért le a karjuk, a színük
meg fénylőn zöldessárga.
kézen fogva jöttek, velem szemben,
elég széles volt hozzá a járda.

vagy nem is jöttek, lebegtek éppen,
akár az angyalok, üvegtartályban.
úgy sejtem, éltek, csak pihentek,
meg-megrándult a nagyobbik lába.

széles volt pedig, akár a járda,
talán éppen a boltból jöttek.
nehogy beszélni kelljen hozzám,
földig ért karján a színes cekker.

kérdeztem, hogy ők meg? kik lehetnek?
az egyenruhások vállat vontak.
tudták, hogy elszállok mindjárt én is,
akár egy űrbéli, titkos mondat.

te a jövő, én a múlt miatt szorongtam,
hiába nyugtattál, minden emlék ott van.
vigasztaltalak előre, nem volt még semmi baj,
nem láttuk a jövőt, csak éreztük, hogy csikar.
munka, új város, munka és szakadás,
szorongani egyedül, padlástéri kis lakás.
hánykolódtunk évekig, két hajótörött, deszkákon,
feltört, mint benned a hiány, magamat kéne szánnom,
hogy nem vagyok folyton ott, jelen, örökös mindenednek,
nem lakhatsz jól sosem, szüntelen engem kell enned.
most pedig dühöngsz, gyűlölsz és átkozol, maradtam,
hűvös, mint a hajnal, te pedig folyton változol.
nézlek, nyári hold a tengert, tajték és háborgás,
hiába vágynánk vissza, magány a hálótárs.

egy valószínűtlenül ködös kedden
kocsival indulsz a városba.
ködlámpák biztonsága mögül
arra gondolsz, hogy végül is
meg kellett sebezned azt, aki túlszeret.
mert ördögi a bátorság,
kiktől is bitorolt el magának kúszva
és sziszegve? egyszer minden tárgy,
rang, birtok bosszút áll:
földre zuhan, ripityára törik,
fölveri a gaz. egyszer minden tulajdon
kipereg, mint a homok, elfolyik,
betölteni névtelen árkokat.
a sebek kivéreznek, hiába szorítod,
emelnéd magad fölé, akit szeretsz.
ködös úton csak anyázhatod
az előtted bénázót, mert hiába
zöld a lámpa, folyton belefékez. mennél,
haladnál, menekülnél, de birtok vagy még,
el nem peregsz, nem zuhansz,
nem ver fel a gyom, de már az irányjelzőt
tennéd, mellékutakon félrehúzódva.
ütni a kormánykereket, hogy minden
kárba veszett, és majd csak aztán
omlasz, ahogy a köd oszlani kezd.

mondanám, hogy üljetek ide az asztalomhoz,
de az túl sokba kerülne nekem. nem a kávétok,
sütitek, inkább a mozdulatok, a félig üresen hagyott
terem. látni ma, mit élsz, miféle hittel és hogyan,
kanállal a cukrot, felkavarod újra, a nyugodni
igyekvő bolondot bennem. a sütit is jobb, hogyha
mögöttem, hatalmas ablakok felé fordulok inkább,
az utcai nyüzsgést: úgy teszek, mintha kint, az élet,
mintha ott lenne, igen. ami bent: feszít, szédít, padlóra vág…
kint meg csak muskátlisvirág a beton lámpaoszlopon.
ki mondaná meg, hogy a látszat a fájdalommal rokon?
ki mondja meg, hogy elbukott minden, hogy rossz
voltam hozzád, és te is gonosz legvégül. na tessék,
a sokat mosott, kifoszlott ingem már megint leittam.
lehetne vicc is: mi együtt, én neked, szerelmes verseket írtam…
most még rám haragszol, minden pecsét, szempár,
tűnjön el a régvolt tulajdonodról!— semmi sem múlik el
nyomtalan. ásványvízzel a kapucsínófoltot, szalvétával
az átázott lelkemet itatom… pedig megvan minden:
vers, család, verseken kamat—, mitől is kéne, hogy boldogtalan
legyen ez a délután? mitől is kéne, csak azért mert fáj?
jobb lenne, hogyha a szél elhessegetné a rügyező fákról
a télből itt maradt varjakat!

a zsinagógát bezárták, de a szomszéd házmestertől
még elkérhető a kulcsa. hogy nincsenek padsorok,
se szószék, az mára rendben, de tudod, az a furcsa,
hogy épp itt kell szakítanunk, ahol száz éven át
életek köttettek egybe. pereg a mennyezetről a festék,
nem ígérgettünk semmit: orgonaszóra fogadott hűség,
és nincs közösen megküzdött élet, de biztosan
lesz még, hogy hajunkba vegyül a templom szálló pora.
födém a szerelem, most pedig mállik körülöttünk
a szentély. mert prédái voltunk valami másnak,
bűzlő tetemei e fölperzselt, vidéki szavannának. úgy tűnt,
hogy éltünk, görcsbe rándult sokkos hónapok alatt.
fölöttünk díszes kupola. pedig volt valami hitelesnek
tűnő közös önkép. most mennyezetre nézel, és szédülsz.
én rád, és irtóztat a festett, elkent minta, zsebkendőnyi emlék.

egymás nélkül kell eztán az életet igazabbul vagy szebben.
vinni tovább a mennyezeti boltot, hanyagul
vállra vetett cekkert. innentől tej, kenyér. takarékos,
csoszogó évek, ünnepi kalács templomi máza, csendben.
csak eresztene már, annak a toronyba szorult
gerlének a kétségbeesett szárnycsapkodása.

hogy melyik elektródát hol kell
körbenőni– tudja a szívem!
kék befut a bal kamrába,
a piros drótot nem látni a vágott résen
keresztül. csak elcsípni a végét,
mint készülődő belhártyagyulladást.

édesapánk implantátuma fiai, kesernyés
férfiéletének. észre sem vettük,
hogy van, pedig kéthetente vitt
bennünket magához a kétütemű kombi
trabantjával. volt szíve húsúnkhoz
kapcsolódni, ritmusainkhoz igazodni,
jazzdobos a zenekarához,
pitvarok és kamrák közt egyensúlyozni.
szinkronban vagyunk az öreggel,
beláthatatlan szívügyek karmesterével,
mi pedig láthatóan semmit nem értünk
eleven szólamaiból. de megráz bennünket,
csíp, mint trobiszóda a bisztróban,
ha beült velünk, óvodásokkal sörözni.
amikor beszélek, ő is beszélni kezd,
egyébként egy árva szót, véleményt
kivéreztetni nem tudsz belőle.

megszületsz, záródnak sövények, szívfalak,
húscsomód diktálja a tempót. igazgat,
verdes, hálóba gabalyodott füstifecske.
ökölnyi, puccos költözőmadár.

hazaköltöztettem apámat
a megyei kardiológiáról. összezavarodik,
amikor nőkre bízza ritmusait. mostantól kiüti,
ha kell, és újraindítja szívét a német gyártmányú,
duplaelemes, medtronic típusú nemtelen készüléke.