negyventől kétlépésnyire

mindig is óvtam, tisztán akartam tartani
emlékét annak, aki voltál. és ki hitte, hogy
belenézhetek egyszer minden lámpafénybe,
hogy még te is elmosódhatsz, elsárgulhatsz
bennem. hogy úgy törlök vissza sorsokat,
fogalmazlak át elemibb világokká, legszentebb
ügyeinket sem kímélve, mint ahogy anyját hagyja el
fiatal férfi, ahogy apját üti meg az igazságok
legostobább indulatával, vagy szerelmét csalja
vad tehetségtelenséggel.

néha eszembe jutsz még itt, negyventől
kétlépésnyire, hetente alig párszor idézlek
már magaménak, és nem azonosítalak többé
rejtélyes lelki nyavalyáimmal. kávézókba járok.
érteni kezdtem az őszülők élettöréseit, titkukét,
melyben művészien finommá nemesülnek
mindannyian. egyre gálánsabb borravalót adok
kávék után, nagyokat köszönök előre ostoba
pökhendieknek és mikor senki nincs itt a figyelő
tekintetek közül, erre a játékba feledkezett
kisgyerekre mosolygok önfeledten.

a szerelem hatalmáról

megszöktettem azt a lányt otthonról, ugyan csak néhány órára,
de minden szombat éjjel kilógott értem. olyankor törvényen kívül
léteztünk, abban a néhány lopott órában. tinik voltunk, ő reményteli
karrier, fényes élet, én óriási bukások előtt álltam, félelmetes jóslatok
jeges tengerében. számomra erre a néhány órára összpontosult, szűkült
melegedett, tiszta partokká, soha nem tapasztalt esszenciák otthonává
a világ. itt, az élet legelején dől el, mibe halsz majd bele.
hogy a bukás melyik sikere emel a legmagasabb győzelmek
fájdalmas eszméletébe.
az ő reményteli élete legelején, melyről csak megszégyenülten,
lemaradni lett volna jogom, már nem oldódhattam tovább
súlytalan érzéketlenségekben.
halkan nyitottam ki a pillangóablakot, de eltökélt mozdulattal.

szülei szigorúan fogták, nagy célokkal, komoly életre nevelték
a lányt, így persze tőlem is próbálták eltéríteni hol finoman,
hol erőszakosan, de belátó, jogos aggodalmakkal.

az ablakon adta ki cipőjét, kabátját az a lány. átkozott helyek
a földszinti panellakások. álmatlan szomszédok kereszttüzében,
nyugtalan szülők villanyoltogatásai, szerelmes apák szorongásai
között szöktünk új világok felé. nem féltem lopni őt, feloldozni
nyelvvizsgák, kitüntetések vasfegyelméből és ő sem rettegett
gyorsuló pusztulásomból kicsábítani engem.

lila, hosszú árnyékú telek borzongattak. az apja megölt volna
mindkettőnket, ha kiderül, elárulta őt. mégis méricskélnem kellett
magamhoz dühét, belátható gyilkos indulatait. ha megüti szerelmesemet,
életünkre tör, lesz-e elég erőm, csak annyit ütni vissza, amennyitől
nem vérzik át, szivárogó szerelemünk. tudok-e nem halálos sebet mérni,
ha világunkra támad. ott van az a mozdulat,
a megmásíthatatlan felelősségé, hogy bárki megtörténhet,
hogy visszapofozhatatlanul bármi elpusztulhat.

úgy vettem le az ablakpárkányról szerelmemet,
mint egy fészekből kiesett kismadarat.
tudtam, hogy innen már nincs visszaút. nem lehet senki másé,
én döntök életről- halálról, úgy tehetem tönkre, ahogyan szülei
a legmerészebb álmaikban sem dédelgethettek volna belőle jobb minisztert,
igazgatót, tekintélyes, boldog családanyát.

a megbocsátásról

először törtél még csak össze. mindenki összetörik,
amikor kiderül, nem ő az egyetlen. majd eltelik
néhány hónap és a hűségedért cserébe végignézheted
árulód lelki összeomlását.

a megbocsátás csak a szövetségre, fegyelemre vonatkozik,
nem pedig a lelki visszaolvadásra. ez lesz a legfőbb lecke
a következő időkre, de azért ne keseregj, adódhat még
boldog pillanat és olyan is, amivel tovább lesz tördelhető
az a jóban- rosszban, egy életre megfogadott hitvesi kereszted.

erőn fölül szeretni

versenyről szó nem lehetett közöttünk,
de az öcskösök, ha épp nem ámulnak
bátyjaik bátorsága láttán, esti kimaradásuk,
szülőkkel való szembefordulásuk miatt,
akkor már legyőzni erősödnek a nagy-
testvérüket. „kétszer kettő az négy”,
akkoriban mi még csak hárman voltunk.
sokat mondogatta anyánk, hogy „szeressétek
egymást erőn fölül is”, de azt nem, melyikünk
erején fölül szeressük. például az ötéves,
legkisebbik öcsém erején fölül, még lehettünk
volna vadidegenek is egymásnak. apánk ritkán
pofozott fel bennünket, de visszaemlékezve
megrészegült indulataira, csakis az ő
hatalmas erejére gondolhatott anyánk.
hetekig jártam suliba úgy, akár egy
jó tanuló: beavatottan, tudós józansággal,
de véraláfutásos ujjnyomaival az arcomon,
minden verés után. erőn fölül ütött meg
az én apám, egyszerű példázattal, értetve
a legújabb leckét is: így kell szeretnünk
egymást, apám belátásán fölül.

óramű

a kislányom már három éves. homokóra
testedre gondolok szüntelenül. szűk derekadon
átpereg, s én alig hiszem, hogy ami
tőled folyt el, az éppen most benne nő.
persze úgy is lehetne: epekő, vesehomok
eltöm, elzár, tarthatnálak zsebben, magamnak.
emlékszem, görcsös, magzati pózban,
üvegbe némult, forgandó kínjainkra.

nőhercegem, ki eddig kőként magasban
ragyogtál, most úgy zuhansz haza, félholtan,
pár szót, ha váltunk, máris sír a gyerek,
éhes vagy követel, azonnal vegyem ölbe.
még mondanám: képzeld, abban a régi
kávézóban, ahol először. de más az esti program.
fürdetni viszem, aztán a mese, hogy ne felejtsem,
úgy kezdem: hol volt, hol van most
az a reménytelen, elbóbiskolt nagy szerelem.

kiegyezés

hiábavaló lenne mentegetni az anyámat. szép nő volt, és csodálták a férfiak,
rajongtak érte. éppen ezért, önvédelemből, már egész fiatalon igyekeztem
kibolondulni belőle, de hiába csaltam és csalattam másokkal, úgy gyűlöltük
egymást, ahogyan a legrosszabb szeretők vagy ahogy a legszenvedélyesebb
versenytársak gyűlölködnek. éreztem vágyait, égető kínját, gyengeségeit.
némán csodáltam érte, amíg ő látta, hogy többet tudok a gesztusaiból, belső
életéből kiolvasni, mint aminek valódi okait ténylegesen megérthettem volna.
beleéreztem anyám legmélyebb bűneibe. ott volt a kéztartásában, a csípőjén
pihentetve, haja, szájrúzsa színében, dereka ívén. amikor ráemeltem tekintetemet,
nem meglestem vele, nem is kíváncsiskodtam gyermeki módra, hanem egyenesen
lerántottam a fátylat, lelepleztem az összes gondosan rejtegetett titkot. sokáig
úgy képzeltem, hogy valamiféle látnoknak képzel, csak később értettem meg,
én magam vagyok a bűn, az ő személyes mocska. magamat takartam ki
minden figyelmes pillantásommal, magamat mutogattam, szatír, ezt utálta, emiatt
irtózott tőlem egész életen keresztül. rajtam ezt követően a rajongó gyermeket,
bódult férfit sohasem érhette tetten, de saját reménytelenségét,
az elrontott, félrecsúszott életének torzóját, igen. a bűn, nagy szabadságok
és felszabadultságok leigázója, betegségek, elfajzások szülőanyja. születésemtől fogva
a kémiáját figyeltem, természetét a rohadásnak, fejlődését a nyomornak. ma, mikor már túl vagyunk minden háborún, szemembe néz, és természetes közönnyel,
de céltudatos mozdulattal, egyszer csak kezemhez nyomja a mára hervadozó,
dús mellét a régen legyőzött, szerelmetes édesanyám.

Antall Pistának

telefonon hívtalak legelőbb, úgy terveztem,
eldumálgatunk a bajok mellett, búcsúzunk,
örvendünk, cukkoljuk egymást valami
csibészséggel. persze nem vetted fel a mobilt,
és mire visszahívtál, már tárgyszerű őszinteséggel
beszéltünk karácsonyi ajándékcsomagodról:
rákodról, ami a májadban burjánzik, de még
nem sikerült a kezeléseket felvenned, a gyógy-
fürdők viszont enyhítik a fájdalmaidat és az jó.

bárhol futunk össze, velem dicsekszel és:
„hogy van még bőr a pofádon, ilyen eleven
verseket írni?”
nyáron abban egyeztünk, elmegyünk
a hegyalja legjobb borászához, ahhoz az isteni
bigéhez, aki úgy búg a furmintjáról, hogy percen
belül bezsongok én is. és hagyjam a sok lőrét
másra, de figyeljem azt az újságíró kiscsajt, ahogyan
a tollszárral babrál. halálról soha, elevenségről
volt szó mindig is közöttünk:
„lacikám, tudod, férfiember állva hal meg, szóval
látogass meg mielőbb, és adj egy utolsó interjút nekem.”

hazaszeretet

az otthon ott van, ahol magyarázkodsz.

ahogy én öleltem

nagyanyám halálos ágyánál álltunk.
légszomj. a meghalás is csupa gyalázatból
van kikövezve. a gonosznak pedig nincsenek
szándékai, sőt indulatai sincsenek. fehér csempéi,
olajzöld, enyves szemei vannak. elvártam volna
tőle valami dühöt, részegen üvöltöző kórházbűzt.
de csak a tapintat csöndje, meg ez a ritmusos sípolás.
Sírnak a gyermekek, mert hipószagú a semmi.
összeomlott keringés, veríték, tudod, az a legutolsó,
és még vagy húsz perc testi kényszer a vérkörök után.
szerelemtelen az ördög, borzongat, nagyanyátlanul,
áttétekkel mutogatja magát, akár a kései rák. úgy öleli,
ropogtatva csontjait, ahogy én öleltem, még kissrác
koromban, mikor nála aludtam, mennydörgő nyarak
nyikorgó sezlonjain.

haszontalan dolgok

édesapám soha nem támadta a költészetet,
de egyszer csak annyit mondott:
„hülyeségekkel foglalkozol, drága fiacskám.
nézd csak meg ezt a fűnyírómotor csapágyazást,
jobb, mint újkorában!” -- és tényleg jobb volt.
mindezt kimérten, megfontoltan. tudta, a hencegés
kockázatos lehet, számolva autószerelő
végzettségemmel, rálátásommal. úgy forgathatnám
ki tengelyéből, komposztálhatnám humusszá költeményét,
hogy ő maga is könnyen beleroggyanna a példabeszédbe.
reméli, most engedékeny leszek, beismerő,
ha kegyetlen pontos is, de úgy, ahogy azt a helyzetünk
megkívánja, függetlenül szerelőmunkája maximumától.

apámnak nincsenek életre szóló, sem világot megváltó eszméi,
számításoktól mentes belevetettsége, önmagáért ragyogó léte van.
őt szenvedélyek, első gesztusok, pillanatnyi döntéskényszerek
igazgatják. a tervezés az ördög praktikája, úgy ered a tisztátalanból,
ahogyan a túlgondoskodás vagy a havi zsebpénz. atyaisága egyetemes,
engem soha nem akart eltéríteni haszontalanságaimtól. még akkor sem,
amikor arra kért, ne érettségizzem le.
„a tartásdíjat akkor is fizetni kéne utánad, ha levelezőn csinálnád.
ez pedig, lásd be, őrültség!”
kérdően néz rám: akarom ezt a zajos költeményt?
édesapám úgy tud belebámulni a képembe, mint aki az angyalát látja.