A Holstein-fríz világmárka, akár a Mercedes-Benz, vagy a mátészalkai Nobilis. Csakhogy a Holstein-fríz csúcsra járatott tejelőmarha, a maga nemében világhatalom. Genetikai mix a holland és német szarvasmarhapiacon, amiről annyit lehet tudni, hogy nem húsra, hanem tőgyre domborít, azaz tejre specializált, tejtermelésben ő a spicc.
Az amerikai piac azonnal felszívta ezt a fajtát, és tenyésztette tovább. Pontosabban, mikor Észak-Amerikát az európai telepesek szállták meg, a hosszú hajóúton alapvető élelmiszergazdálkodás céljából ezekkel az utaztatott tehenekkel látták el vitamin— és fehérjeszükségleteiket.
A Holstein-fríz úgy néz ki, mintha éheztetnék, mintha nem füves legelőkre, csendes vizekre terelgetnék őket nap nap után. A Holstein-fríznek be van esve a hasfala, kint vannak a csontjai. Nem hordoz, tart fent nagy izomtömegeket a testén, rendkívül intenzív az anyagcseréje, de olyan szívós, akár az agárkutya. Ízületek, inak és alig látható izmok… ellenben akkora tőgyet képesek növeszteni és tartani, hogy az egész tehén elhintázhatna rajta, mint valami gimnasztikai labdán. Napi száz litertől is több a fajta egyes egyedeinek tejtermelése. Ezt a valódi tejüzemet, tejtartó apparátust kétszáz éves nemesítéssel érték el, és nem engedi el útközben a drága életadó energiát, nem csorgatja végig az aszfaltot, mint mifelénk nyaranta, ahogy a falvak főutjain, mezőről hazaúton a közönséges szarvasmarháink vonulásánál látni.
Nem állíthatjuk, hogy minden a hagyományos értelemben vett örökléstanon múlik, ugyanis a modern genetikai kutatások szerint a szülők környezeti hatása befolyással lehet az utódok génkifejeződésére. Mielőtt megszületünk, az anyánk már előzetesen eldönti, hogy milyen gondossággal, milyen programot bíz az életünk beteljesítésére vagy a puszta életben maradásunkra. Számol a környezeti körülményekkel, átadja a személyre szabott változókat, nem észmunka ez, és míg látszólag a kromoszómák önkényeskednek: a környezet érvénytelenít: kikapcsol vagy bekapcsol programokat. Az anya gondossága mélyebbről származik, mint bármilyen tervezhető értelem, hányaveti előrelátás. Ha zsíros legelők etetik, nem programoz az anyád túlélésre, túlteljesítésre, tudja, hogy elegendő az alapinformáció szerinti működést továbbítani. Az ősök megélt tapasztalata úgyis ott van a sejtekben, a tudás minden jövevény kezében, lábában, idegeiben és hajtóerejében. Hogy mit kapcsol be nálad az anyád, azt az ő személyes válságtapasztalata határozza meg. Ha nincs neki személyes válságtapasztalata, de nálad majd mégis beüt a krach, kizárólag a sejtmemóriádra hagyatkozhatsz… Állhatsz szügyig a szarban, ha senkit sem rázott meg az élet, úgy Istenigazából dédöreganyádig visszavezetve, gyámoltalan vagy, mint szükségét végző vadállat. Ilyenkor a válságprogramot egyedül kell bekapcsolnod kromoszóma szinten, magadat kell ébresztened a túlélésre, és a kompenzatív túlteljesítményekre. Ahogyan a Holstein-fríz az átlag ötven liter helyett, egyszer csak képes lesz száz litert leadni, per nap. A gének kifejeződéséért, a DNS- szekvenciák változásaiért nem a modern kor divatos epigenetikája a láthatatlan felelős, hanem az anyád, meg a felmenőid, a maguk valamikori személyes környezeti tapasztalatával.
Köszönd meg, ha megalszik még a tej a szádban, köszönd azt is, ha kiver a hideg a teljes idegenségtől, mikor kiszakadsz erre a kibaszott világra. Ilyenkor néhány órád marad még—, mint bármelyik Istenverte kutyaszorítóban— az első tej az anyádtól, amit szakzsargon szerint, föcstejnek neveznek, hogy immunizálódj a szaros kis elprivatizált, földgolyónyi TSZ-telepen. Ez a föcstej az, ami elárasztja az egész tested, alig néhány óra, mikor még képes felszívódni a bélfalról, aztán végérvényesen bezárul ez a papillárisnak nevezett védelmi kapu. És itt maradsz idepottyantva a többi kétségbeesett között.
Minél kíméletlenebb a szelekció, annál professzionálisabbak, képességesebbek az utódok. Ha irigykedni lehet rád valamiért, egészen biztos lehetsz benne, hogy a környezeti változók, a sejtmemória és az utolsó mentőmellényként érkező föcstej, ami úgy hajt, mint botjával a gulyás, ha lucernásba tévedsz, míg ő fossa rád szitkait, perzselő nyarad árnyéktalan délutánján.

Ha megfigyeled, már nem úgy történik, már nem az a nő, már nem az az eszmélet. Ahogy észreveszi a világ, hogy kint a bugyija, lassabban megy le a nap, gyorsabban húznak a fecskék melegebb éghajlatra. Egy véletlen hasadék beránt, szárnya törött költözőmadárkát, csak vergődsz hetekig, mire rendet tesz körülötted a hétköznapi morál. Amit megfigyelsz, az tönkre is tesz, amire rábízod magad, már nem kérdezi, hogy szabad-e, hogy van-e hozzá fölös húsod, dobbanni szíved, ütni mellé kalandból, zavarodott önfeladásból. Elszigetel és uralkodik, kihív a ligetbe és atlétavonalban leéget, ahogyan málé bölcsészeket szokta a gyakorlati élet.
Csak a hideg ne sütne ide, csak ki ne fázzon belőlem a gyakorlati ember praxisa! Talpraesett akarok lenni, mint a nagyapám, aki négy évig volt hadifogoly Szibériában. Ha túl közel fekszel a tűzhöz, rávakulsz a realitásokra, körmödre ég a rabság, kényes hatalom, álmodban begyullad a pulóvered, és csak akkor veszed észre, mikor már nagy a baj. Akinek viszont nincsenek álmai az otthonról hadifogság idején, fekve marad reggelre, kifagy belőle a lélek, elszáll a melege. Nagyapám nem félt munkát vállalni táboron kívül sem, kőműveseket kerestek, ácsokat, festőket, mikor már enyhültek a politikai viszonyok… Ő jelentkezett elsőként, a pincér, mint épületasztalos, brigádvezető, ezermester, hívta a rabtársakat, bajtársakat, pedig nem értett a szakmáján kívül csak az életben maradáshoz, meg a csajokhoz, aminek itt nem sok hasznát vehette látszólag.
A sejtmemóriára gondolok, hogy azok a szibériai évek hogyan vacogtatnak át engem nyári estéken itthon, családi biztonságban, békebeli hétköznapokon is. A sejtek, mielőtt elhalnának, átörökítik az újabb sejteknek emlékeiket, örökölhetőek, akár a családi történetek, akár a videóra vett nagyapai beszámolók a hadifogságról. Papa valahogy csak a pozitív kicsengésű sztorikról szeretett beszélni, a csibész túlélési praktikákról, a kudarcos szökési kísérletekről, ahol haja szála sem görbült a német nyelvtudása miatt, bár sokakat félholtra vertek a szökés miatt.
A ki tudja honnan szerzett virágcsokrokról az építkezési felügyelőnőnek, aki 150%-os teljesítményt regisztrált nagyapám brigádjának naponta az építkezési munkák idején, miközben egy szöget sem ütöttek be heteken át, de ételt kaptak a helyiektől az életben maradáshoz. Papa nem akarta tovább adni újabb sejtjeinek fájdalmas emlékeit, megaláztatást, kilátástalanságot, a tömegsírok ásását, mésszel leöntését a holtaknak, újabb réteg halott fogoly sor gödörbe cipelését, aztán megint a mész…megfagyott, éhen halt volt katonák emlékeit kitörölhetetlen memóriájából. Az ostoba sejtek viszont többet akarnak, mint amennyit a nagyapjuk hagyna rájuk, ezért még kifázva, gyulladt zsigerekkel is kérdezgetnek, mint aminek tétje nincsen. Pedig ott munkál bennük is az elődök szenvedése, haláluk szibériai előszele, és sorra fáznak fel langyos betonon ülve, gyullad be petefészkük, dülmirigyük, mert mindent tudni akarnak a bukásról, a győzelem nem érdekli őket, nagyapjukat is leintik a leleményes embert, holott csak azért van itt ma is, csak azért van ki bosszantsa ostoba kérdezősködésekkel, lenézve minden leleményt, míg tétje nem lesz saját fájdalmaik generált halálfélelmeknek. A fájdalom nagyobb tanítómester, mint a mára díszgalambokat nemesítő nagyapád, aki gondosan kikímélne minden gyötrelemtől, búzával etet, rejtegetve előled azokat az Istent veszítő éveket. Neked a véres kordokumentáció kell, a sejtjeid tudják az elhallgatott éveket, a világháború személyes poklait.
Gyakorlati ember akarsz lenni, győzelmekkel telni, mint a hadifogolytáborban megedzett nagyapád. Gyógyulásodhoz szaunát építesz az emeleti fürdőszobába apósoddal, hetente ötször beülsz nyolcvan fokos melegbe, bár nagyapád heti hétszer fagyott át telente. Szaunát az épít magának, aki már nem bír a kifázásokból származó fájdalmakkal, kilátástalan és azonosíthatatlan betegség gyötri, gondosan félig sem mesélt szibériai hadifogolytelek idejéről. Sejtjeidből kétszerannyi víz, kétszer annyi izzadvány távozik szaunanapokon, mint egy nem hadifogoly unokából szokás. Egy közszaunában talán szégyenkeznél, hogy mekkora pocsolya van alattad a második felöntés után, itthon viszont, családi biztonság, minden titokban marad, akár azok a fagyos földbe rejtett, befásított, gondosan elfelejtett tömegeket rejtő, hatalmas, szibériai gödrök.

Nagyobb tér kellene, kisebb székek az asztal köré, vagy inkább a régi garnitúra, csak fel kell újítani, a csapolásoknál hullik darabokra. Nem merek ráültetni, pláne súlyosabb vendégeket, sőt mára már senkit. A zöld bársonya is elvékonyodott, hintázó hétköznapjaink, kiült rugók, aggodalmas nehézkedései az elpazarolt fél felnőttségünknek. Szóval teljes generál, újrafogalmazni, eltorzított bennünket az élet, új súlypontozás, nehézkedések. A barokk szék fáit a városi színházban dolgozó szaki fusimunkában csinálja meg, jó szakember, de már közel sem dolgozik olcsón.
Külön művészet jól választani a székhez bútorszövetet, a csíkos, aranylóan fonákmintának kinéző bordós, ezüstös csíkokat aranyszálak szövik át, folyóméterárba egy kárpitostól rendeltetem, de a munkát egy harmadik szaki, spéci kárpitos vállalta végül. Külön-külön kifizetve is egy kisebb vagyon, de így együtt végképp elgondolkodom, hogy nem érte volna meg venni újat, vagy megkímélt hagyatékból licitálni össze egy garnitúrát a netről.
Az ember mégis ragaszkodik a saját gondolataihoz, úgy értve, a bútorok megformálják az agyat, meg a lelked hullámait, amennyiben nem a kínaiaktól vásárolod össze az életed. Gázolajszagú konfekciók világában kellene élnem, pléh hodályokban vásárolni, kínálkozó örök akciós termékek között válogatva, cserélni ugyanolyanra, ami elmállott, elkopott.
Elvekké faragták át a család életét ezek a cikormányos széklábak, háttámlakoronák, fényes lakkjai a kacskaringós, helyenként áttört domborműveknek. Röhögsz, hogy vagyonokat fizetek a négy székért—, hogy lehetek ekkora balek, miközben bármit megkaphatok, amire csak vágyom, de nekem ezek a lestrapált, egyedi darabok kellenek... Merthogy én mindent és mindenkit megmenteni szeretnék, mert már megint a Jézust játszom, folyton megszabadítani a képzelt nyomorból ezt a hisztis picsa sleppet. Eközben hülyének néz a közeg, vagy lélekrabló, garantált főgonosznak, csak mert odaülök hozzád megadóan az ebédlőasztalodhoz.
Recseg az élet, összecsuklana, ha tehetné, de senki nem menekülhet ki a saját ebédlőjéből, míg el nem jött az ő megváltásra szánt ideje. Karban tartjuk egymást, ültetjük kivárt bizalmatlanságok fölött, mert annak terhétől már valóban szétesne tákolt, vak reményünk. Szakemberre kell bízni a négy széket, többre is, biztos lábakra helyezni, akár egy beszélgetést, amiben nem szabad kérdéseket feltennünk egymásnak. Ülni szabad, lehetőleg moccanatlan, de diskurálni természetes rajongással mégis.
Az embernek annyi a becsülete, amennyi együgyűsége van a szeretethez, és épp annyi a státusza, aminek eladni tudja magát hozzá. Pocsék kereskedő vagyok, bizonyítja ez a négy szék horror ára, amit végül a kocsi hátsó ülésén hoztam haza, két fordulóval. Szép lett a négy barokk szék, a csíkos kárpit igazán különleges, csak a fényes anyag színváltását viselem nehezen ebben a későesti lámpafényben—, mondd: most mitől néz ki épp elviselhetetlen babarózsának innen, énfelőlem?

1.
hideg vagy ma reggel, Vérbükk,
lelassult szívvel és áramokkal.
el tudod- e nézni nekem azt,
hogy ember, hogy nem érted
vagyok, hogy a perceink is
zavart gondolatokkal. hogy épp
se árnyam, se koronám, de ígérted,
mutatsz utat tisztábban az égre.
a gondokat az értelem neveli, Vérbükk,
aki voltam, vadhajtás önmagam.
nem vagyok törzs, míg nyom, ragyog
a fölény, önkényes ágbog, győzelemroham.
véreres folt, tátogó remény, lomboddá,
szellemmé, hogy kéne válni? nem innom,
nem ennem, és többé senkivel, semmiről
sem dumálni. a személyes érdek
túl közel hozzám, hogy magamra lássak.
Vérbükk, terád ki tekint, hogy magadat
megérthesd? hogy leszünk mi,
hogy leszünk egy, ha úgy tudod
legjobban, amikor magad sem érted?
ilyen hitetlenül karollak, Vérbükk,
de a személyest feladom, ha kéred,
ne áldozz értem, ne butulj, minden
okosság, haszon, törzshöz tapadó kéreg.

2.
ahogy karoltalak, egy hangya mászott
a feltűrt ingujjamba. kívülről, persze,
semmi sem látszott, de mérges voltam
magamra: döntenem kellett, Vérbükk,
hogy mi lehet igazán fontos, törődésed
vagy a viszkető felkar, rád bíznám
magam—, de pont most? pont most, ahogy
itt van egy kényszer, mikor már a köldököm
felé tart, ha nem is a vágy, de tenni kell
valamit érte, és mert az önkéntelen szétszórtság
vezérel, feladtam figyelmünket a hangyáért
cserébe. elbuktam, hatalmas, hiába próbáltam
csak terád figyelni, ott vesztünk el,
ahol az éretlenség csíp, mar, viszket.
és hiába kértem, vagy mondtam még pár szót,
te, mikor voltát, vagy—, bárcsak rád figyeltem volna…
gyerekre bízni az égi csodákat, neki csak
a csillogás, cukor, fagyi, torta...

3.

nem zsibbadsz, Vérbükk?— neked támaszkodom,
ahogyan sokan teherként viselnek mart sebet.
meg tudod tartani sejtjeid között az aszályos,
száraz éveket? én is csak egy vagyok, mi más
is lehetnék, új évszakkal gyűrű, körkaréj,
hiába ölellek, valakid lennék, csak lehulló
termés, mi szétesett. volt olyan század, hogy
egynek a szívét magadra vetted?— rajonganak
téged túl sokan. de volt olyan, Vérbükk,
fa vagy, ne lódíts, mondd meg, odaadtad
magadat egyszer is boldogan?
dobtál már lombot, ágat és reményt, veszítettél
már lágy szívet? engedtél könnyen el halálos indát,
vagy volt olyan inkább, mi elengedett?
kérges vagy, Vérbükk, tudom, hogy mélyen
volt olyan búcsú, mi kivásott.
ilyesmik jutnak az eszembe, Vérbükk:
mikor sírnak a fák, s volt- e, aki már látott?

4.

látom a vágást a törzseden, Vérbükk, szép a heg,
észre sem venni. tudom, hogy oltványként nehezebb
egy parkban erősnek, bátornak lenni. a törzsed
bár másé volt, ahogy gyökered, azóta táplál,
--hát ez van. százötven éve szégyelled, Vérbükk,
bármit is küzdöttél, láttál. bármennyi győzelem
feszít, és lám csak, bármennyi alkukényszer,
mégis a parkban te vagy a király, díszed, mint korona-
ékszer. de azért itt van, itt ez a vágás, s a magoncok
fecsegő szája. tudom, hogy ki vagy, tiszteletlenül,
mégiscsak utánad jártam. itt van az ideje,
hogy elmondjam, Vérbükk: ereje teremt a szónak.
főkertészed szerint te vagy itt egyetlen, nemtelen,
vérbeli klónnak. ne pirulj, Vérbükk, ezért ugyan
nem kell, kettőnkért mondom, hogy megélhesd.
vöröslő koronád alatt csak állok, mások
míg jönnek-mennek uzsonnájukkal, tovább-
lépnek. az utat bejárják, akár a magoncok,
de rájuk se légy nagyon mérges.

5.

utolsó napom ez veled itt, Vérbükk,
elhagylak, ahogy a többiek. hűtlennek,
csalóknak, esküdözőknek kevés idejük
van, megértheted. elengeded hát, ahogyan
ősszel az ájulásig sárgult lombodat,
viharok idején ágat és fészket. engedsz
a harkálynak odvakat. lelkendezőknek
a sugdolózást, hogy: sosem hagylak el—, sóhaj,
és engeded, s így tovább, Vérbükk…, bicskával
törzsedbe vésik a nevét annak, ki tiéd nem lehet.
aki az oltár, aki a kegyhely, akié ez az egy pillanat,
hogy: szeretlek, --persze, érzed is most már…
életen át a heg megmarad. viseled, ahogy
az elmúlás gondját, remények égető nyarait.
bármit is ígértem, jól tudod, nincs más, búcsúzni,
mint ki sosem hagy itt. itt maradsz a kertben
súlyponti fának, csodálni járnak lombod alá,
te pedig ismered: rajongás, bánat… -hallgatsz,
s csak ágad, mi megremeg.

6.
Vérbükk, a helyedről lótuszokra látni,
nőszirmokra és tányérlevelekre.
nélküled is megél már a park, na látod,
lombod között búg a vadgerle,
és visszhangzik a tó a békák zajától.
a korai lármát, parkot veled lakom,
nekem itt az izgága magány, neked
mókus cikázik kérges oldaladon.
hajnali kórus a lótuszokon gubbaszt,
bölcsül a táj, ahogy érik a málna.
nem vagy öreg, de mégis úgy van,
hogy már megint előtted ébredek.
csókot adnék, ha volna, a szádra,
locsolják a kertet, aszály dúl, hiába
suttogva szólok, hogy: ég veled!

7.
ugyan már, Vérbükk, hogy mehetnék
innen? minden úgy lesz, ahogy akarod,
évekkel ezelőtt ide gyökereztem,
ha felbosszantanál, akkor is maradok.
kertészed, madarad, bármi munka volna,
tudhatod magadtól, mélyen beléd estem.
kapirgálok fütyörészve, leveleket gyűjtök,
lombod alá teszem, majd beviszem a széket.
vigyázlak magamnak, kérhetsz tőlem bármit,
mármint bármi olyat…érted. na. mintha csak
napi torna volna, sporttal ölöm a tébolyomat.

száznegyvennel a sztrádán, azt még nem büntetik,
egyébként is január elseje, koraesti sötét, köd van.
lehunyja sok szemét a mérőkapu, lehunyja
reflektor fényét az elhaladó forgalom.

előbb még eldöngetsz egy dzsip mellett,
és figyeled, miféle terepgumi hangja mohog.
hagyod el, és csak mohog a jobb hátsó felől
egyre biztosabban, de nem jelez a gumiszenzorod,
hogy a levegőnyomás esik. mert nem esik,
csak a köd hatalmas. lassítasz, kiszállsz, és lám, szétrobbant
a tavaly vett téli semperit. szó sincsen nyomásesésről,
elszállt a jobb hátsó gumid és pont! mi jelezhetne hát
neked ezen a lakhatatlan tájon? a család bódult
kétezerhuszonkettő január elseji, újévi kábulatban.
jól kezdődik ez is, míg benned épp véget ér néhány
nagy és elkötelezett súlyos év. nem ránt félre semmi
az útról, csak lassít, megállít kicserélni lerongyolt kereked.

elakadásjelző háromszöggel a kezedben vagy száz
méter séta vissza, hogy belétek ne fusson valami állat…
a sztrádán minden egyszerű, semmi szövevény, mellékvágány.
az évek darálnak, és te maradsz, aki mindig is voltál:
egy defektes kereket cserélő pasi az út szélén.
család, asszony és gyereked, a halálos veszélyzónából kilép,
szalagkorláton túli fűre. kerékőrrel baszakodsz, mert a kulcs
nem fekszik a mintába, ha lábbal rúgod a csavart, mert az erőkar
túl rövid, hogy kézzel, pontosan igazítsd, meglazíthasd
azt a kurva kereket. úgy húznak el melletted, mintha ez itt,
most nem is az egész összerakott életed lenne. a mankókerék
még originál, tiszta vagy, egyedi, ma is beláthatatlan utadon,
bármennyi mocsok, fölkapott csavar fúrta, zavarta meg
eddigi munkád.
majd visszapakolsz emelőt, kulcsot, elakadásjelző háromszöget,
ripityára szakadt kereket. szalagkorláton túlról visszaemeled,
majd beül a család, ülésfűtés és biztonsági zóna, indulás előtt
az öv, mint mindig, gondosan bekapcsolva. ami körbe vesz,
békés családi érdek. pálya van, kell néha mégis izomból
nyomni, negyvenöt kilométer és végre hazaértek.

dühös ember a kiegyensúlyozottságtól fél, hogy belsőleg elvész
a remélt erő, külsőleg pedig a látszat. hogy kiderül, a világ
nem épp annyi, aminek önmagáért elgondolta, hogy oda
a dominancia, a győzelmi mámor. meghitt élet helyén,
marad a kontroll: a sírás, az áldozati szerep. aztán döntsd el,
hogy nőd, kölyköd vagy beteged, akin át a haragot
közönségességnek érzékeled. ő pedig fél, mert eljön a vége,
elfogytak az ötletek, mikor ott van a hely, a szív, a testmeleged.
rettegésből gyűjti ellened a tényeket, és hiába alázat,
harmóniához minta, olyanná válsz szép lassan te magad is
mint a gerillaharcos. mielőtt bántani kellene,
mielőtt vér folyna, vagy magadat halálba vinni, mondd neki: béke!
és ha menekül, rájössz, mindent megért ez a rövid mondat.
a hadvezér pedig, mint nagymama a pulcsit, szentnek hitt
háborúkban, más lelkeket újra és újra visszabonthat.

négy előtt tíz perccel vág félarcon a márciusi nap,
pontosabban, az utca másik oldalán lévő emeleti
ablak tükröződik be rám, s az asztalomra. három nő
az ablak mellől már készülőben. fizetnek és vonul a fény
át a termen. bőven tele vagyok még keserűséggel,
néhány hónap talán elég, azt mondják, a kávéba
csak kevés cukor kell, különben oda a hatás.
oda az egészség, a szív, ha túl édes, többet árt,
mint az elme, mi kesernyén leleményes. ha magára
figyel az ember, asztalra gyűrt kétségekkel:
megint nem ismerem fel életem folyamát, minden
meder más vízfenékre, más tükröződésre lát.
sötétlő csésze alja, ragad bele a kanál, ahogy szárad
körém a délután. ahogy sötétbe vegyül a szerda,
hogy bármi, ha körbevesz, volt vágyaknak felolvadt
maradéka. kéne, hogy szeress—gyilkos, haszontalan
vágyak—, fejet hajtok, megelégszem veled:
életre szóló bukásnak.

január harmadika, még jó, hogy nem dobtad ki
a félviseltes, tartalék téligumiszetted.
mankókerékkel gurulsz a szerelőhöz,
az év első hétfőjén, abban reménykedsz,
hogy a felnid nem ment tönkre
százharmincnál a sztrádán, ahogy utolért
a sorsszerű dúrdefekted. csak ha már baj van,
akkor veszed észre, hogy szakad, fáj, darál.
az előjelek neked soha, semmit nem jelentettek,
nem érdekelt semmilyen szabály.
most meg te szeded ki a csomagtartóból
az abroncsot. hálás vagy, ha pénzért is,
de van, aki kiment a bajból. új év gyötör,
régi kínok, névtelen fogadalmak,
téli abroncsok, kikezelhetetlen lelkiszakadás.

se patikamérleg, se nyilatkozatok,
a hangoskodókat kivezettetem!
három orvos állapította meg
a halál tényét, de a boncasztalon
magához tért a tetem.
cianózisos volt vagy mi a fene,
légzése, szívhangja, semmi.
mereven feküdt, ellilultan
a priccsen, mikor megtalálta a neje.
a szakma összezár, három orvos,
egy vélemény. csak neki nem szóltak,
ne fészkelődjön, hogyha már nincsen.
hullamerev orvostudomány ellen
nincs gyógyszer, de a jelenlegi állás szerint,
eltekinthetünk a tervezett boncolástól.

nem tudom, hogy kiket láttam,
ültek a tartályban nyitott szemmel.
köszöntem, mintha a szomszéd
szőke nő lenne, két gyerekkel.

térdük alá ért le a karjuk, a színük
meg fénylőn zöldessárga.
kézen fogva jöttek, velem szemben,
elég széles volt hozzá a járda.

vagy nem is jöttek, lebegtek éppen,
akár az angyalok, üvegtartályban.
úgy sejtem, éltek, csak pihentek,
meg-megrándult a nagyobbik lába.

széles volt pedig, akár a járda,
talán éppen a boltból jöttek.
nehogy beszélni kelljen hozzám,
földig ért karján a színes cekker.

kérdeztem, hogy ők meg? kik lehetnek?
az egyenruhások vállat vontak.
tudták, hogy elszállok mindjárt én is,
akár egy űrbéli, titkos mondat.