Papírdobozokat hoztam le a padlásról, még az előző tulaj gyerekeinek tankönyvei, játékai kerültek elő belőlük, és egy gondos csomagban ott voltak azok a kreppapírdíszek is, amik az esküvőnket díszítették tizenpár évvel ezelőtt a gimi tornatermében. Úgy gondoltuk akkor, hogy az öcsémék lakodalmába jó lehet még, ne kelljen annyi időt elpocsékolni ilyesmivel, de hamar rájöttünk, hogy az életünk kellékei nem díszíthetik mások életének egyetlen jelenetét sem. Hivatkozási alapnak persze elmehet, szamárvezetőnek is jó néhány díszcsík, de a hártyavékony lampionglóriákat felesleges bárki feje fölé is belógatni.
Alig vagyunk babonásak, a konvenciókat, ahol lehet, elkerüljük, ami fontos volt a mi szüleinknek, az másként lett fontos nekünk, saját ritmusunk, habitusunk, ízlésünk, belátásunk szerint. A testvérek meg, a saját zakójukba akarnak belenőni, saját csajokkal, saját kitörési pontokkal: cigaretta, zenetanulás, színészet, fotózás, versenysport.
Eltelik négy-öt év és mások az esküvői divatok, ceremóniavezetések, díszítések, köretek, technológiai lehetőségek. Kicsit ódivatúnak is tűnhetünk már, ha visszanéznénk a VHS- kazettát– ha volna még lejátszó hozzá…
Valahogy az első csaj jutott eszembe, mármint az az első, akit először vittem haza egy szalagavató bálról, anyámhoz, még tizenöt évesen. Az első alkalom mindent szentségesít, átszakadás a felnőttségbe, akárcsak a házasság. Ki tudja mi lett azzal a lánnyal mára, mindketten tudtuk, hogy ez nem a szerelem. Én a szégyenletes tapasztalatlanságon akartam túllenni végre, ő valamiféle szentséget szeretett volna megélni a kamasz testeinken keresztül.
Ihletett ember az, aki belefeledkezik, aki a maga dolgához igazítja a napi világ gyakorlatát. Az emlékek pedig arra valók, hogy rávetüljenek a jelen valóság tereire. Azt mondta az a lány, hogy szerelmes. Gombnyomásra. Belém. A tér, mert már odatágult, megvolt benne a lelkiéletre, lehettem volna én az a fasz, aki ezt a teret majd mindörökké betölti. De hiába ügyeskedik, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. Nincs mit sajnálgatni, leválik rólunk az alkalmi matéria, elszabadulnak az arcizmok, akár mellek a kapcsok nyitása után, leesik az ember álla, ahogyan elkezdődik az önállóság, tehetetlenségi erők hatására váratlanul kibomlik az élet. Felelőssége van az adott szónak: ma este itt, holnap már sehol sem együtt.
Lecsengtek a nagy ígéretek, esküvők, százfős lakodalmak, itt maradtunk talpig hűségben. Tapasztalatokkal tele a padlás, ígéretekkel a finnyáskodva megkezdett legújabb év is. Főleg a kötelező feladatokról szól itt a minden. Őszülnek vagy kopaszodnak az öcskösök, fitneszeznek a család asszonyai. Régi ismerősök, ha bejelölnek a fészbukon, alig foghatok már régi státuszokat mai önmagamra. Részletekből idézgetem vissza magam, csalóka valószínűségek, akár a legelső komolyan vett, de eltévesztett szerelmeim.
A gyerekem padlásra dobozolt dupló legói között botorkálok. A kupás cserepek alatti verébfészkek, előszült vadvirágok szárai peregnek hajamba, nyakamba, ha felmegyek a poros padlásra. Világítást már vagy tizenöt éve nem vagyok képes megcsináltatni, de fél-vaklálva is tudom: otthon vagyok, hazai pálya. Ha félrehúzok néhány cserepet, télvégi avarok kesernyés füstje mardos, belátható a táj egy szelete, szomszéd kertek domborzata, hömpölygő felhői a koramárciusnak.