szedresedik

szedresedni kezdett a lábam,
különös foltok, odalent már a halál van.
függöny, ha moccan, mintha tényleg lenne
benne félelem, készülök a mennybe.
ígérted, hogy jössz, csöndesen ma is várlak,
aggódom, helyetted, valaki meg, rám találhat.
mivel mentselek ki, bejártam hűtlenséged,
nem kérdik, de tudjuk: csak az erős téved.

apám a szerelemé

nincsenek barátai. elcsúszott életében botladozom.
válásuk után, kissrác koromban arra buzdított,
eresszem le anyám szeretőjének kocsikerekét.
szerelmi bosszúnak fortélya van, nagy, elegáns szíve.
szeleptűt a fémsapka villájával kell kicsavarni, két ujjal,
könnyedén − így tanított. de én nem akartam, hogy bárki
nálunk aludjon, akár egyetlen éjszakára is.

apám sosem volt finnyás a kétkezi munkára,
kommersz szeszekre. a szép nőkre viszont finnyás
még ma is, közel a hatvanhoz, anyám melegének
emléke ez. félek, egyszer a nőit bízza majd ide.
saját testéről már végrendelkezett, nálam.
„ha meghalok, hamvasszanak el, a te felelősséged!
− az én testemet ne zabálják férgek,
méltatlan lenne ilyen asszonyok után.”
kemény arccal hallgattam őt, ahogy azok az
érintetlenül hagyott kocsikerekek.

oidipusz királyságom

a legelső fürdetésnél azt hittem, mindennek vége van.
nem azzal hogy más tehetetlen testét kell mosdatni,
hanem hogy éppen a saját anyámét. de lehet
csak a sorrend, pontosság, a mozdulatok mértéke,
alapossága, nyomatéka aggasztott. persze nemtelenül
vagy ismeretlenül mindez kézenfekvőbb lenne, magától
értetődő. úgy terveztem, hogy zuhanyoztatni fogom,
végül be kellett látnom, a fürdőkád kényelmesebb,
biztonságosabb, személytelenebb közeg, mint a zuhanyzófülke.
nem akartam még több intimitást, igaz rideg személytelenséget
sem, ebben a rövid, de különös együttlétünkben. vannak helyzetek,
mikor az ember se férfi, sem fiú nem akarna lenni. hogy ő nő
vagy anya volt-e ott, azt máig nem tudom. azt mondta:
„csak valós férfi-nő viszonyokban van helye szemérmeskedésnek
vagy féltékenységnek”
(nem próbáltam hálálkodni vagy bosszúskodni’ régi dolgainkért.)

hogy az én testemet hogyan fürdette az anyám, arra már végképp
nem emlékszem. a hajmosásokra igen, de azok félrevezetőek lehetnek.
arra a tényre tudok támaszkodni, amit a szerelemben adok
vagy amit kaphattam hálás szerelmeimtől. (gondosságunk erős)
anyánkkal tanult intimitásunkat visszük a felnőtt életünkön, keresztül.
azt a szerelmet élem, amit onnan tapasztaltam. ha erre gondolok,
még óvatosabban ültetem bele abba a kád forró vízbe. lassabban kezdem
mosni a hátát, melleit. – a hajával, samponnal tudom, még gondatlan lennék.

úgy adta a nevünket, fiainak, hogy ne csíphesse senki szemét,
királyai lehessünk bármelyik fürdőszoba, plafonig csempézett ragyogásának:
(lászló, istván, attila). most, ahogy odanyúlok, combjai közé,
a habok alatt. ahogy én mosom meg, helyette, a felkent, az elsőszülött,
jogutód, a trón örököse, ahogy kislánnyá változik a tenyeremben,
arra gondolok: sem hitvány apja, sem elvadult fia nem lehetek többé
elöröklött birodalmam hullámtöröttjének.

lassú észjárás

anyám gyönyörű pulóvereket kötött nekem,
nem mai: egy sima, egy fordított, unalmas,
nemtelen göncöket. nem. csavartmintákat,
egymáson átívelő szabályos cikk- cakkokat fűzött
a sorokba. az osztálytársaim anyukái és a tanítónők
is mondogatták rólam, előttem: helyes kiskölyök.
- még ha épp focival rúgtam be a leány wc
ablakát vagy más szándékolt bosszantásban
voltam főkolompos. nem. mégsem azt mondták,
hogy helyes kölyök, hanem úgy:
„pisilni fognak utánad a lányok, fiacskám!”
belegondoltam, ahogy elmegyek előttük a parkban,
még sandán visszafordulva láthatom:
nagy ívűn, aranysárgán pisilnek utánam a homokba.
mekkora marhaság−, gondoltam még hosszú évekig.
érett, szerelemben, szavakban jártas férfivá kellett
válnom, hogy megértsem végre:
„nem kell, hogy előttük menjél el, ráérsz utánuk is
vagy közben, épp egyszerre velük, ha érted
mire gondolunk. – így akartuk mondani neked,
hogy megértsd végre, de ezalatt rólunk végérvényesen
nyúlik le a kötött kardigán. mafla, lassú észjárású, fiacskánk.”

még néhány hónap

azt ígérték, hogy hajszálvékony heg marad csak utána,

egy csinosabb lánc, tengerparti nyaralás halványuló emléke.

a téli hónapokra már világossá lett, hogy ez a heges vonal egyre

csak vastagszik, hatalmasabb lesz, nemcsak a fiatal évek

nagy ívű vágyainál, de az egész kiszabott és szabálytalanná lett

fagyos létezésnél is. nincs védelem, fűthetőbb, biztonságosabb

otthon, parti homok, téli sál, ami még eloldhatna

ebből a félresikerült árnyékvilágból.

„a pajzsmirigy alulműködés könnyen orvosolható női betegség”,

így olvastad a neten. és tényleg: operáció óta a 131-es tömegszámú,

sugárzó jód kapszulába zárt radioaktív anyagot, olyan könnyedén

szeded, mint ahogy más roppant, hasít szét maghéjat, szotyit,

vasárnapi focimeccseken. egyszer használatos evőeszközökkel,

műanyag tányérokból eszel. wc-t többször kell öblítened,

mint normálisan szoktad, ágyba senkivel nem bújhatsz,

nem érintkezhetsz, azt mondták, még legalább néhány hónapig.

tapintat

„Amikor a feleség/ Bevallja a daganatát vagy a szeretőjét”
Térey János

amikor mégiscsak a szeretőjét vallja be az asszony,
mert a rákon, még úgy hisszük, végleg túl vagyunk.
de nincs szerető, mit le ne cicázna egy újabb,
a daganatokról meg végképp hallgatunk.
léteznek még szavak, nevek, hogyha mégis,
elszólásból ugyan, de föl- fölemleget:
jóska, pista, marcsi… nyelvébe úgy harap,
óvatos lesz eztán, hogy én nyugodt legyek.

megint kölcsön pénzen ülök kávézóba,
bár nincsen tétje közöttünk: adós- társ viszony.
tartozom, nem tartok, viszonzok, úgy kérek.
kár, hogy semmi sincs úgy, ahogy én hagyom.
„egy hónapja még csak...”
és
„egyszer- kétszer, tényleg…”
esküdözik, én meg meredten hallgatom.
szike- éles ésszel, kutatom, hogy ezzel
a vallomással melyikünk szörnyeteg.

karácsonyi üdvözlet

ezt az ünnepet békülésre akartam használni.
engedni, hogy közel üljenek hozzám
vagy csak képes legyek szólni, mérlegelés nélkül,
valami személyeset. szeretnék tartozni, adósságba
keveredni velük. dadogva, hadarva kérni még desszertet,
kölcsönt, kocsit félórára. hogy gyanakodni sose kelljen,
okost vagy bolondot hazudni. északi világok többé
ne ragyogtassanak kedélyt, morcos isteneket bennem.
vágyaim lassan érjenek el spájzig. villogjon készülődés.
„friss kakas vérére mindig ecetet önteni”
híg ünnepek, alvatlan szemeidbe borzongok.
használt villámmal sütit vág ketté az öreg, tálcáról eszi.
helytelenkedik. nincs pontosabb gesztus üzenni haza.

megváltás előtt

isten nevét megint, nem fogta rád senki,
fúj a szél a hideg földalattiban.
„hé, te ott, figyelj csak! adj már egy kis tüzet!”
ha kínálnak is sörrel, már csak hab, mi van.
nem hitetlenkedsz, de ismered a dörgést,
nődtől úgy köszönsz el: „ szádra ma se végy”.
ajándék talizmánt, híved, hogyha adna,
úgysem fogadnád, mert rettegsz, hogy lelép.
inkább sétálj vele, őszi duna parton,
lelkendezhessen, hogy színed, színarany.
mert hisznek benned szépek, rútak is még
régről, s kulcsolná derekad, ki még boldogtalan.
de azt a nevet egyszer, csak mondaná rád bárki,
„saját tanúm lennék, esküszöm neked”.
míg a gyors szerelvény, deákig nem ér el,
jegyet válthatnál, mert lejárt a végzeted.

feltűnés nélkül

a legutóbbi összeomlásra, látszólag, nem volt semmi idegi alapom,
karcos recsegés, löszomlás, sem finomabb homok a szájban. mégis
képtelen voltam elviselni a külvilág terheit: sziporkázó sztorikat,
sértődött színjátékot, egyáltalán bármiféle elsózott, versengő produkciót
a környezetemben. nincs olyan tág csatorna, ami elbírta volna
már ezt a posványos áradatot. és nem apadt bennem a mocsár,
hogy tűrjek, akár egyetlen kortyot, szippantást is tovább, belőle.
torkig lettem minden szépelkedő hittel, szabályozott kirakatmutatvánnyal.
elveszítettem a személyes történetemet. testemmel, ha tájékozódom
a kinti világra, alig ismerek korábbi szereplőimre, csak néhány mozdulat,
derengő arcvonás. hiába próbálnak sértődéssel, odaadással, felháborodással
közeledni felém. előzékeny vagyok és hideg. elsüketültem, belevakultam
személyiségem törött szilánkjaiba.

beléd kapaszkodom. lefüggönyözött hétköznapjainkba. évek óta
csakis a te arcodon kutatom lényegem domborzatát, folyók medrét,
nagy esőzések kiárkolt nyomait elemezve, fájdalmaidat a boldogságban,
küzdelmedet féltékenységben, hiányban, beteljesültségeit az arcodnak.
bennem az anyám nem láthatja meg a dicsőséges jövőt, apámnak
más fiaiban kell tovább keresnie a hadvezért, kinek a nagy titkokat
még oda lehet súgni, átadva örökséget, letéve terhet, vértet, hadviselést.
néhány győzelmet, azért mégis zsebre kell vágnom. feltűnés nélkül
és mellékes egyszerűséggel. ha ezt elég gyakran ismételgetem,
kemény leszek és hallgatag. ha nem beszélek róla, megtébolyodom.

tavaszi áradat

a hibák miatt aggódsz, hogy már nem tetszel eléggé.
túl nagy a hasad, pórusok az arcodon, hogy vannak
pórusok, melyek mára átugorhatatlan szakadékokká
nyílhattak közénk. vagy épp nem ott kezdődött
az élet, ahonnan én kezdtem el veled. pedig minden
csakis énvelem kezdődött, ezt hajtogatod. bűnössé
tesznek a kompromisszumok, kései önvallomások.

napokra megtagadsz magadtól. rajongásom irtózatos,
mint korán érkező görcseid, átvérzett bugyid,
sápadozó arcod. nem sürgetlek, nem gyűlölködsz már,
ha migrénes indulatok vezérelnek még néha.
ferdítéseidben bolyongok, elterelő kérdezősködéseidben.
bennem nem a megbocsátás erős, hanem az elköteleződés.
történetünk hangtalan, eleven áram, változékony
sodrással, mélységgel. bátrak vagyunk, mert kiszolgáltatottak.
pedig úgy szüllek, magaddá, hogy mocskommal eltakarhasd a sajátodat.