megváltás előtt

isten nevét megint, nem fogta rád senki,
fúj a szél a hideg földalattiban.
„hé, te ott, figyelj csak! adj már egy kis tüzet!”
ha kínálnak is sörrel, már csak hab, mi van.
nem hitetlenkedsz, de ismered a dörgést,
nődtől úgy köszönsz el: „ szádra ma se végy”.
ajándék talizmánt, híved, hogyha adna,
úgysem fogadnád, mert rettegsz, hogy lelép.
inkább sétálj vele, őszi duna parton,
lelkendezhessen, hogy színed, színarany.
mert hisznek benned szépek, rútak is még
régről, s kulcsolná derekad, ki még boldogtalan.
de azt a nevet egyszer, csak mondaná rád bárki,
„saját tanúm lennék, esküszöm neked”.
míg a gyors szerelvény, deákig nem ér el,
jegyet válthatnál, mert lejárt a végzeted.

feltűnés nélkül

a legutóbbi összeomlásra, látszólag, nem volt semmi idegi alapom,
karcos recsegés, löszomlás, sem finomabb homok a szájban. mégis
képtelen voltam elviselni a külvilág terheit: sziporkázó sztorikat,
sértődött színjátékot, egyáltalán bármiféle elsózott, versengő produkciót
a környezetemben. nincs olyan tág csatorna, ami elbírta volna
már ezt a posványos áradatot. és nem apadt bennem a mocsár,
hogy tűrjek, akár egyetlen kortyot, szippantást is tovább, belőle.
torkig lettem minden szépelkedő hittel, szabályozott kirakatmutatvánnyal.
elveszítettem a személyes történetemet. testemmel, ha tájékozódom
a kinti világra, alig ismerek korábbi szereplőimre, csak néhány mozdulat,
derengő arcvonás. hiába próbálnak sértődéssel, odaadással, felháborodással
közeledni felém. előzékeny vagyok és hideg. elsüketültem, belevakultam
személyiségem törött szilánkjaiba.

beléd kapaszkodom. lefüggönyözött hétköznapjainkba. évek óta
csakis a te arcodon kutatom lényegem domborzatát, folyók medrét,
nagy esőzések kiárkolt nyomait elemezve, fájdalmaidat a boldogságban,
küzdelmedet féltékenységben, hiányban, beteljesültségeit az arcodnak.
bennem az anyám nem láthatja meg a dicsőséges jövőt, apámnak
más fiaiban kell tovább keresnie a hadvezért, kinek a nagy titkokat
még oda lehet súgni, átadva örökséget, letéve terhet, vértet, hadviselést.
néhány győzelmet, azért mégis zsebre kell vágnom. feltűnés nélkül
és mellékes egyszerűséggel. ha ezt elég gyakran ismételgetem,
kemény leszek és hallgatag. ha nem beszélek róla, megtébolyodom.

tavaszi áradat

a hibák miatt aggódsz, hogy már nem tetszel eléggé.
túl nagy a hasad, pórusok az arcodon, hogy vannak
pórusok, melyek mára átugorhatatlan szakadékokká
nyílhattak közénk. vagy épp nem ott kezdődött
az élet, ahonnan én kezdtem el veled. pedig minden
csakis énvelem kezdődött, ezt hajtogatod. bűnössé
tesznek a kompromisszumok, kései önvallomások.

napokra megtagadsz magadtól. rajongásom irtózatos,
mint korán érkező görcseid, átvérzett bugyid,
sápadozó arcod. nem sürgetlek, nem gyűlölködsz már,
ha migrénes indulatok vezérelnek még néha.
ferdítéseidben bolyongok, elterelő kérdezősködéseidben.
bennem nem a megbocsátás erős, hanem az elköteleződés.
történetünk hangtalan, eleven áram, változékony
sodrással, mélységgel. bátrak vagyunk, mert kiszolgáltatottak.
pedig úgy szüllek, magaddá, hogy mocskommal eltakarhasd a sajátodat.

nem a vér

sugdolózom fűnek, fának,
vissza nem szól senki.
túl némák, szürkék a szájak,
élőt kell szeretni.

élőt kell, szóval, tartani,
ölben, hitben, vágyban.
csended, ha van, csak alkati,
oldódj bennem lágyan.

elevenedik a szájad,
néhány évem ráment,
forró öled, nyitott kályha,
sóhajts újabb áment.

érzékenyedik az este,
barna hajad érzem.
hálóingedet keresve,
állok, nézz rám! készen.

ne kapkodj most göncök után,
maradt még pár óra.
nem a vér, a szív kalapál
bennünket valóra.

versenyt köptem

hánykolódtam az éjszaka, elveszett szobámban.
versenyt köptem szörnyeimmel, s törték közbe szárnyam.
legújabban csalnom sem kell, úgy gyűlölnek engem,
mintha saját szörnyük lennék, csak elevenebben.

a szörnyeim kiveszőben, sápadnak egymáson,
rettegnek, fent hagyom őket egy égő padláson.
esküdöznek, ők csak annyit gyötörnének rajtam,
őrületté virágozzon bennem minden hajlam.

csalni kezdtek a szörnyeim, köpnek győzelemre,
jó bolondjuk leszek, hagyom, néhány évtizedre.
nem bánják, ha megalázom, verem őket, kéjjel,
térdre rogyva borzasztanak újabb leleménnyel.

tükörhatás

beteggé emelt az örökös megvonás.
hiába jegeltem, jött újabb látomás.
álmot váltottam be, zörgettem az aprót,
köptem több szokásra, hirtelen kalandból.
vágytükre lehettem szépülő arcodnak,
vakító fénytenger, hozzád, ha úgy szóltak.
biztonság amerre, nincs jóság ,se illem,
sorsokat bíztak rám, fájdalmasok ingyen.
mégsem vagyok hitvány, hízelgő, áruló,
fröccsöntött istenek közt, hőre lágyuló.
ne kényszeríts térdre, eleven ismerős,
hadd legyek dalnokod, te pedig néma hős.

bemutatkozás

természetben, gyűlöletben nincs morál,
kár, hogy megtanítottak rá: túl korán.
de mert megkövetelték az istenek,
gyilkos szavú vagyok, mint egy kisgyerek.
hiába törtek, én mégis itt vagyok,
nem zuhantam le, mint fáradt csillagok.
két szemem tüze tart fent világokat,
nem ismertem félre soha vágyukat.
kinek adok, mennyit, sosem számolom,
csók vagy tenyér joggal ég a szájakon.
követelni nem fogok bort, gyóntatást,
nem éltem gyámságot, sem kölcsönlakást.
aki gyűlöl, átkot és pletykát kohol,
kihányom, csak annyit árt, mint alkohol.
ki meg szeret, azt névről, mind ismerem,
mutatkozz be, végre, édes istenem.

akit sosem várnak

ez az világ, nem az én szabályom,
mégsem kérem rajtatok ma számon.
a szabadság véreskezű hóhér,
nem ülök babéron, hasznon, lóvén.
az, hogy tenyeremből gazok esznek,
csontos kezem jó lesz fegyelemnek.
nincs többé már haza, remény, jóság,
mindent felzabált a vak valóság.
utcazenészt nincs, ki befogadna,
combom közt, ezt kongja üres kanna.
szánd meg e szép koldust szerelemmel,
hitet bízni rám, isten már nem mer.
pánik, ha új rohamokban támad,
boldog lesz az, akit sose várnak.

téli folyó

a vágynak nincsen arca és
a vágynak nincsen teste.
a vágynak nincsen illata,
de érzed minden este.

nem nyughatsz, mert a vágy ravasz,
mire eléred, eltűnt.
hírtelen, gyilkos, mély folyó,
elmossa féltett lelkünk.

a vágy hűtlen, gonosz csaló,
beszakít, vékony jégbe.
de mégse féltsd, az életed,
mert nem húzlak ki, én se.

vonatos vers, haza

szeptemberi délutánon
hová visz e sínpár?
rozsda pereg a nyomunkban,
jönnék gyalog inkább.
botlanak a ritmusai,
legyint csak a bakter,
aki itt él, tényleg mai?
nem csak árnyék, nap kell!
huzat tépi a hajamat,
zokognak a tájak.
életem kisiklik, hogyha
téged ma se látlak.
nyírmihálydi, gelse, jaj de
messze meg a csókod.
nem üti az időt dante,
főhőse csak hortyog.
eldöcög az ifjúságom,
s mikor őszbe érek,
vár- e még rám a virágom
vagy elhagyott végleg?