vers a versről

Őszintének lenni nem túl becsületes dolog!

amikor kifulladsz

amikor kifullad a szerelem,
elhibázott reflex levegő után kapkodni.
elég ha tudod: megint gyáva voltál!
éjjel ha forgolódsz is,
úgy tűnhet minden rendezett.
új szokások, régi munka,
szaladhatsz időre, le ne késs magadról.

fogyatkozásodra nincs, ki rámutatna.
eltelik néhány hónap, egy-két évszak,
megszabadulsz közös mámorotoktól.

végül egy délután odakuporodsz
lecserélt bútoraid közé, hiába.
nem érted, mitől lett egyszerre minden
megmásíthatatlanul érvénytelen.

szándékolt baleset

hasznot akartam húzni belőle. felélni, kizsigerelni,
életem összes kudarcát számon kérni rajta.
a tiszánál találkoztam vele legelőször, barna volt,
szélvihar tépte a nyárfák lombjait, miközben
véletlen folyók áradtak túl épp tengerekké bennem.
szemei úgy álltak keresztbe, annyi kancsal bájjal,
mint mikor órákon keresztül sodró szeretkezések
áramában veszítesz kontrollt.

sárló, fiatal kancák szeszélyével szaladt messzebbre
tőlem, jött vissza újra. a szagában is volt
valami a lovakéból annak a lánynak és úgy izzadt,
mint egy lipicai, ha nyereg alatt ficánkol.
a fogatlovak fegyelme, habzó verejtéke
kiszámíthatóbb ettől a csataktól.
de ez a fajta állati szépség fanyarkás illatával
nem kényszeríthető igák, sem törvények elé.
torkomig ért már megannyi túlszabályozott
parfüm-ittas, kisszerűen emberi férfi-nő játszma.

érzékenyen kérdezgettem, nem tudhattam
látja-e saját ösztönös mibenlétét. nem látta.

zabolátlan csikó, elköteleződni vágyó fegyelmezetlenséggel.

azt mondta, hogy ő olyan, mint bármelyik nő.
olyan volt: nem ismerte kozmoszának szubsztanciáját,
létének legbelsőbb szabálytalan beteljesületlenségeit.

a közmegegyezések süketté és vakká, bányalovakká tördelik
a legszentebb tüneményeket is. mikor már úgy határoztam,
meghagyom őt a gazdátlan közgondolkodásnak, na, akkor kezdett
el szemeim tükréből nagy szomjakkal inni.

esős napok jönnek

az apámat kértem, jöjjön kutyát, halakat etetni. locsolni virágot.
a postaládám más fegyelmet igényel, azt anyám gondozza majd,
amíg távol leszek. hagytam pótkulcsot, cetlit a konyhaasztalon:
„esős napok jönnek, a fűvel ne törődjetek!”
úgy rendeztem körém a családot, mintha csakis értem lenne,
vagy legalábbis lenne, addig, ameddig én nem itt vagyok.
elmenőben neked hazudoztam a fészbukon, hogy mindjárt,
hogy éppen most értem haza. posztoltam néhány fotót,
bizonyítéknak, és nagy gonddal bántottalak meg,
hogy végre idegenben legyek, (legalább erre a néhány hétre).
tébolyom üzemzavara, ez az izgatott rajongás. akikről tudom,
szeretnek, azokat egy darabig még szeretve hagyom.
barátaimmal, ugyan türelmetlenkedem, mint anyám a rábízott,
mégis ronggyá áztatott hivatalos leveleimmel. odaadásom viszont,
ma épp olyan mérhetetlen entitás, mint apám alázata
itt felejtett aggodalmam fölött.

akár egy feketerigó

egy ornitológus feleségébe zúgott bele a helyi sátán.
balkezében sörösdobozzal, kiállt a reggeli rigózajba.
angyalszárnyakat húgyozott homokba és arra gondolt,
megrázza a világot néhány fölhabzó borzongással.

nagy úr a hiány, naponta kétszer vacsorázik,
csirkemellet ránt és orosz légpuskát, verebek ellen.
hivatkozik, hogy az audiját!- vele senki sem szarakodhat.
szőröznek a hentesnél vele, ha a halállal kérked-
ik. haza úton, meghágja az összes fecskefészket,
majd fütyörészni kezd, akár egy elárvult feketerigó.

gergelyugornya

lényeg, hogy még senki nincs lent a parton,
rabol a nyár: tisza csobban. szünet.
plédemet bár egeszen széjjel hajtom,
mégsincsen helyem rajta nélküled.

gazdátlan eb csorog az áradatban,
felhőt terel a hűs reggeli szél.
pár óra még, s a part vicsorgó katlan,
s az apály új kudarcokat ígér.

szedresedik

szedresedni kezdett a lábam,
különös foltok, odalent már a halál van.
függöny, ha moccan, mintha tényleg lenne
benne félelem, készülök a mennybe.
ígérted, hogy jössz, csöndesen ma is várlak,
aggódom, helyetted, valaki meg, rám találhat.
mivel mentselek ki, bejártam hűtlenséged,
nem kérdik, de tudjuk: csak az erős téved.

apám a szerelemé

nincsenek barátai. elcsúszott életében botladozom.
válásuk után, kissrác koromban arra buzdított,
eresszem le anyám szeretőjének kocsikerekét.
szerelmi bosszúnak fortélya van, nagy, elegáns szíve.
szeleptűt a fémsapka villájával kell kicsavarni, két ujjal,
könnyedén − így tanított. de én nem akartam, hogy bárki
nálunk aludjon, akár egyetlen éjszakára is.

apám sosem volt finnyás a kétkezi munkára,
kommersz szeszekre. a szép nőkre viszont finnyás
még ma is, közel a hatvanhoz, anyám melegének
emléke ez. félek, egyszer a nőit bízza majd ide.
saját testéről már végrendelkezett, nálam.
„ha meghalok, hamvasszanak el, a te felelősséged!
− az én testemet ne zabálják férgek,
méltatlan lenne ilyen asszonyok után.”
kemény arccal hallgattam őt, ahogy azok az
érintetlenül hagyott kocsikerekek.

oidipusz királyságom

a legelső fürdetésnél azt hittem, mindennek vége van.
nem azzal hogy más tehetetlen testét kell mosdatni,
hanem hogy éppen a saját anyámét. de lehet
csak a sorrend, pontosság, a mozdulatok mértéke,
alapossága, nyomatéka aggasztott. persze nemtelenül
vagy ismeretlenül mindez kézenfekvőbb lenne, magától
értetődő. úgy terveztem, hogy zuhanyoztatni fogom,
végül be kellett látnom, a fürdőkád kényelmesebb,
biztonságosabb, személytelenebb közeg, mint a zuhanyzófülke.
nem akartam még több intimitást, igaz rideg személytelenséget
sem, ebben a rövid, de különös együttlétünkben. vannak helyzetek,
mikor az ember se férfi, sem fiú nem akarna lenni. hogy ő nő
vagy anya volt-e ott, azt máig nem tudom. azt mondta:
„csak valós férfi-nő viszonyokban van helye szemérmeskedésnek
vagy féltékenységnek”
(nem próbáltam hálálkodni vagy bosszúskodni’ régi dolgainkért.)

hogy az én testemet hogyan fürdette az anyám, arra már végképp
nem emlékszem. a hajmosásokra igen, de azok félrevezetőek lehetnek.
arra a tényre tudok támaszkodni, amit a szerelemben adok
vagy amit kaphattam hálás szerelmeimtől. (gondosságunk erős)
anyánkkal tanult intimitásunkat visszük a felnőtt életünkön, keresztül.
azt a szerelmet élem, amit onnan tapasztaltam. ha erre gondolok,
még óvatosabban ültetem bele abba a kád forró vízbe. lassabban kezdem
mosni a hátát, melleit. – a hajával, samponnal tudom, még gondatlan lennék.

úgy adta a nevünket, fiainak, hogy ne csíphesse senki szemét,
királyai lehessünk bármelyik fürdőszoba, plafonig csempézett ragyogásának:
(lászló, istván, attila). most, ahogy odanyúlok, combjai közé,
a habok alatt. ahogy én mosom meg, helyette, a felkent, az elsőszülött,
jogutód, a trón örököse, ahogy kislánnyá változik a tenyeremben,
arra gondolok: sem hitvány apja, sem elvadult fia nem lehetek többé
elöröklött birodalmam hullámtöröttjének.

lassú észjárás

anyám gyönyörű pulóvereket kötött nekem,
nem mai: egy sima, egy fordított, unalmas,
nemtelen göncöket. nem. csavartmintákat,
egymáson átívelő szabályos cikk- cakkokat fűzött
a sorokba. az osztálytársaim anyukái és a tanítónők
is mondogatták rólam, előttem: helyes kiskölyök.
- még ha épp focival rúgtam be a leány wc
ablakát vagy más szándékolt bosszantásban
voltam főkolompos. nem. mégsem azt mondták,
hogy helyes kölyök, hanem úgy:
„pisilni fognak utánad a lányok, fiacskám!”
belegondoltam, ahogy elmegyek előttük a parkban,
még sandán visszafordulva láthatom:
nagy ívűn, aranysárgán pisilnek utánam a homokba.
mekkora marhaság−, gondoltam még hosszú évekig.
érett, szerelemben, szavakban jártas férfivá kellett
válnom, hogy megértsem végre:
„nem kell, hogy előttük menjél el, ráérsz utánuk is
vagy közben, épp egyszerre velük, ha érted
mire gondolunk. – így akartuk mondani neked,
hogy megértsd végre, de ezalatt rólunk végérvényesen
nyúlik le a kötött kardigán. mafla, lassú észjárású, fiacskánk.”