rozsdaboglya

„Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe”
Ady Endre

egy rozsdaboglyát, százéves ringlispílt
üzemeltetettél az amúgy is lepusztult
nyaralóövezetben. korhadozó faházak,
szétázott, elnyúlt fények áradatában
köröztünk kopott fülű szamarak, törött lábú
műanyag lovak gerincén. émelyítő
gépkezelőbódé köré hordta a menetszél
a közeli spár használt műanyagszatyrait.

te meg kopaszra nyírt fejjel,
odvas, kirohadt fogakkal vigyorogtál
a sok félkegyelműn. füveztél, piáltál,
de az alkoholt nem éreztük rajtad,
szánalmat sem, bár mire is szántál
volna minket, mint aprópénzen
eltartatni magad.

egy tetkó díszítette a vállad:
„fél-emberek, fél-nemzetecskék”
–villantottad ide józanésszel.
kétezer tizenhárom, esetleg ezerkilencszáz-
tízes évek eleje lehetett. stíroltad a fiatalos
anyukákat, zörgetted az aprót, akár a gépzsírszagú
szél a nejlonzacskókat. szalonnát katonáztál,
míg forgott a gép. intettél, hogy „mehet tovább,
mehet még egy kör!” s győztesen kétpofára gyűrted
a hagymás, szalonnás zsemlekatonát.

Kora március füstje

Papírdobozokat hoztam le a padlásról, még az előző tulaj gyerekeinek tankönyvei, játékai kerültek elő belőlük, és egy gondos csomagban ott voltak azok a kreppapírdíszek is, amik az esküvőnket díszítették tizenpár évvel ezelőtt a gimi tornatermében. Úgy gondoltuk akkor, hogy az öcsémék lakodalmába jó lehet még, ne kelljen annyi időt elpocsékolni ilyesmivel, de hamar rájöttünk, hogy az életünk kellékei nem díszíthetik mások életének egyetlen jelenetét sem. Hivatkozási alapnak persze elmehet, szamárvezetőnek is jó néhány díszcsík, de a hártyavékony lampionglóriákat felesleges bárki feje fölé is belógatni.
Alig vagyunk babonásak, a konvenciókat, ahol lehet, elkerüljük, ami fontos volt a mi szüleinknek, az másként lett fontos nekünk, saját ritmusunk, habitusunk, ízlésünk, belátásunk szerint. A testvérek meg, a saját zakójukba akarnak belenőni, saját csajokkal, saját kitörési pontokkal: cigaretta, zenetanulás, színészet, fotózás, versenysport.
Eltelik négy-öt év és mások az esküvői divatok, ceremóniavezetések, díszítések, köretek, technológiai lehetőségek. Kicsit ódivatúnak is tűnhetünk már, ha visszanéznénk a VHS- kazettát– ha volna még lejátszó hozzá…
Valahogy az első csaj jutott eszembe, mármint az az első, akit először vittem haza egy szalagavató bálról, anyámhoz, még tizenöt évesen. Az első alkalom mindent szentségesít, átszakadás a felnőttségbe, akárcsak a házasság. Ki tudja mi lett azzal a lánnyal mára, mindketten tudtuk, hogy ez nem a szerelem. Én a szégyenletes tapasztalatlanságon akartam túllenni végre, ő valamiféle szentséget szeretett volna megélni a kamasz testeinken keresztül.
Ihletett ember az, aki belefeledkezik, aki a maga dolgához igazítja a napi világ gyakorlatát. Az emlékek pedig arra valók, hogy rávetüljenek a jelen valóság tereire. Azt mondta az a lány, hogy szerelmes. Gombnyomásra. Belém. A tér, mert már odatágult, megvolt benne a lelkiéletre, lehettem volna én az a fasz, aki ezt a teret majd mindörökké betölti. De hiába ügyeskedik, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. Nincs mit sajnálgatni, leválik rólunk az alkalmi matéria, elszabadulnak az arcizmok, akár mellek a kapcsok nyitása után, leesik az ember álla, ahogyan elkezdődik az önállóság, tehetetlenségi erők hatására váratlanul kibomlik az élet. Felelőssége van az adott szónak: ma este itt, holnap már sehol sem együtt.
Lecsengtek a nagy ígéretek, esküvők, százfős lakodalmak, itt maradtunk talpig hűségben. Tapasztalatokkal tele a padlás, ígéretekkel a finnyáskodva megkezdett legújabb év is. Főleg a kötelező feladatokról szól itt a minden. Őszülnek vagy kopaszodnak az öcskösök, fitneszeznek a család asszonyai. Régi ismerősök, ha bejelölnek a fészbukon, alig foghatok már régi státuszokat mai önmagamra. Részletekből idézgetem vissza magam, csalóka valószínűségek, akár a legelső komolyan vett, de eltévesztett szerelmeim.
A gyerekem padlásra dobozolt dupló legói között botorkálok. A kupás cserepek alatti verébfészkek, előszült vadvirágok szárai peregnek hajamba, nyakamba, ha felmegyek a poros padlásra. Világítást már vagy tizenöt éve nem vagyok képes megcsináltatni, de fél-vaklálva is tudom: otthon vagyok, hazai pálya. Ha félrehúzok néhány cserepet, télvégi avarok kesernyés füstje mardos, belátható a táj egy szelete, szomszéd kertek domborzata, hömpölygő felhői a koramárciusnak.

kazán, jótállás

kitöltöttük a garanciajegyet, azóta panaszkodom,
hogy rosszul megy az élet és nincs, aki felmelegítse.
kávézóban a pincérnek, buszon az utasoknak adok
tanácsokat nőügyekben. napra-nap, lejárt szavatosság,
huzatos a lakás és az iskolai irattárból leselejtezett
tanítási naplókkal fűtöm a házat. kispórolt szerelmi fészek.
őszi füst, régi terv, hogy leszigeteljük a padlásteret.
de még elillan a hő, te pedig este hétig dolgozol.
szellemként járom be az üres házat, dobok a tűzre
még két negyedikes iskolai naplót. a hetvenhatos évjárat,
most igazán lobogó generáció. jó diák, rossz tanár,
minden dokumentáció a múlhatatlan enyészeté.

zammioculcas

ott állt a robosztus kiskomódon, a szoba déli ablaka alatt.
tizenhárom éve, de valamiért csak tízszer átültetve,
földet cserélve alatta. cserépdézsából kinyúló,
fényes levelű ágakkal az elhalt tönkszárak körül.
erdői és hirdetői az életben maradásnak,
a te életed megmaradásának.

itt van ez a nyár, redőnyözött és hűvösben tartott
nappalijával, gondosan óvott túlélő növényével,
de szétszedni a gócos gyökérzetet, kivágni
a káros, sejteket emésztő szöveteket
még senkinek nem volt elég bátorsága.

a szike megcsúszott a melleden, egész a hónalj-
árokig vágott a főorvos. ha a nyirokmirigyekbe
szóródik a rák, nincs visszaút.

műtéted után feketeföldet szórtam
a zammio alá, hogy a kaspóban
friss tápanyaghoz jusson a fiatal növény.
amikor magadhoz tértél a kórtermi ágyon,
azt kérdezted kábultan, levágták-e?
hogy levették- e a melled.
de csak látszólag sekélyesebb a kérdés,
mint a mariana- vagy a hónaljárok
legsötétebb veszedelmei.

túlfutott a szike, úgy tíz centivel.
tegnap sebészi pontossággal vettem ki a dézsából
a túlélő virágodat, mestem a túlfejlett,
gócos hálózatot és tereket emésztő csonkokat.
szétültettem az egészséges ágakat
a hozzájuk tartozó közvetlen
gyökérzetettel nyolc, külön kaspóba.

megrémültél a látványtól, hogy elaprózódsz,
hogy ez a kertészetinek nehezen nevezhető
életmisztérium gyengíthet a szétszóratással.

önmagadra látsz most, a nyolc felöl elindult,
de az ég felé tartó makulátlan egységben.
másfél melled tápláló, életben tartó anyag,
gyermeket, férfilétem éltető táperőd,
családként fogja egybe déli ablakunk alatt
azt a ragyogó virágligetet.

megérkezni

azt hittük sokáig, hogy maga
a lelkiismeret, de kiderült róla,
hogy elferdített tények.
a közös életünket kibeszéltük
és nagy pofon volt tőle, hogy
a mindenünk csak személyes érdek.

a valamit felkerestük újra, hogy mesélje
el, kik is vagyunk. nyögött a valami és intett,
hogy a lámpánál jóra és balra van az út.

de egyikünk sem volt tisztán jó vagy tisztán
bal. zöldnél a forgalomban állva maradtunk.
dudáltak és káromkodtak, akiknek céljaik
voltak és úgy képzelték, tudják, merre viszi
a dolguk. néhányan örültek a dugóban,
hogy itt egy készen kapott haladék és nincsen,
aki ezt számon kérje rajtuk. mi pedig kiszálltunk
az autóból, mert tudtuk, hogy megérkeztünk,
ha nem is dél, de a valamihez kései ebédre.

a munkáról valami

(levél a túlpartról)

én azt a rovatot viszem, amelyik nem létezik.
annál az irodalmi lapnál, amelyik az én szavamtól
visszhangzik egy kocsma húgyszagú mosdójában.
cipelem a felelősséget és visszakérdezek bárkitől,
aki nem az én lapommal törli ki naponta elméjét.
különben ível a pálya, szép a kilátás az árnyékos völgyre,
nekem integet a tömeg ujjongva, és nő a példányszám,
az olvasottságom az egeket veri. gyarapszik
az táborom, akár egy pár napos kismacskaalom.

nézem a népemet, benneteket, haladókat: ha kistálkába
tejet öntök elétek, bekajáljátok azt is! hát miért nyúzassam
el veletek a csecsem, legvégül nektek is meg kell tanulnotok
egeret fogni.

levél

(Kántor Péternek)

ne haragudj, hogy annyit hallgattam,
jött ez az álom, mint valami karma,
amiből itt találtam magam bokáig kitakarva.
hajnal van, persze, ott már megbeszéltünk
mindent, hogy a hosszú hétvégén befejeztem
a könyved, valahol itt van az ágy alatt a földön,
belefirkáltam, írtam bele pár verset,
tudom, hogy nem haragszol, hagytál
benne pár üres oldalt erre. szótlan voltam,
igen, nagy volt itt a baj, és nagyobb a rémület:
az öcsém, akivel végül is nem találkoztál,
harmincöt éves, két kicsi gyerek,
szóval szép családi sztori. tipikus nyárelő,
zöldülő fákkal, menetrend szerinti fiatal férfi,
menetrend szerint diagnosztizált hererákkal.

klassz, hogy itt voltál, ne haragudj nagyon,
se mail, se sms. ebben az álomban elpanaszoltam
néhány bajom. most meg kakukk szól, az eresz alatti
gerlepár is ébren, eddig meg napokig csak a halálos csend.
fene se tudja, hogy ez a sok történés így együtt mit jelent,
de száz szónak is egy a vége, tegnap kikerült a fiúnak
a bal heréje. fél lett az egész lent, egyik napról a másikra
elpusztult a macskánk vagy csak világgá sántikált,
ki tud kiigazodni ezen az egészen? már csak
a terápiákat kell átvészelni valahogy, tudod,
„a gond csak az, hogy ahány orvosság, annyi
méreg.” persze nem sírunk, pedig tényleg,
„csalni is volnának érvek” de ilyenekről inkább hallgatunk.
szóval vannak ezek a rémisztő szavak, de nem a túl kemény,
nem a bal here, inkább a rák, a daganat. jó-jó a képekkel
vigyázok, csak jókat őrizgetek rólad, s a családról, ahol mesét
olvasol fel nekik az ebédlőasztalnál, abból a könyvből, amit az úton
ide, debrecenben vettél. ahol esküvőre készültek az állatok,
de nem vigyáztak páran és oda lett a szabadság, oda a nyári
program.” tudnak valamit ezek a lappok” – tudnak.
Befizettünk egy hetes szabadságra, most meg oda a nyári program.
jöhet a kemoterápia, meg a nap- helyett a célzott gammasugár.

de a macskánk még holnap megkerülhet, az indulat jóindulattá
nemesülhet, a családok egészben, boldogan heverésznek
tengerparton holnap. beszéljünk másról inkább,
remélem megkóstoltad azt a szatmári szilvát, amit adtam
és jó lenne összefutni, utazom fel talán már májusban.
különben jól vagyunk, minden rendben, nő a vetett fű,
legel a nyúl, én meg szédelgek itt egy felnőtt, érett
férfi szerepben.

kávét cukorral

legelőbb azt a hármat néztem,
kik letipegtek a teraszról,
majd eszembe jutott, aki
amcsiba disszidált és itt
hagyott mindent kalandból.

kávét ittam és ásványvizet,
április végi szél söpört.
a teraszon két férfi egyszerre
intett, hogy fizet, pedig még
alig ittak a sörükből.

virágok szirma a szomszéd
kertből behavazta a délutánt,
arra az amcsi nőre láttam,
ki húsos volt és meggyízű,
de nevetve mondta, hogy utál.

azóta persze eltelt húsz év,
a kávét egy cukorral iszom.
míg nőket lesek a teraszról,
ez is úgy jön, talán a korral,
pereg a meggy–, a nőszirom.

különben őszül bent a táj is,
erre még nem láthatnak ők.
gesztenye között meggy virágzik,
tárcám keresem, s a zakóm,
de nem értik itt még a készülőt.

délután, félkettő lehet, mert
alig van még árnyékom. inget
igazítok, lényeget. arra az amcsi
két halomra hordja a szél a vágyam,
itt lent az a három, mostmár mindegy…

végül is amcsi tök messze van,
itt meg, mire tipeg ez a három?
örülhetnék a vannak is, hogy
tűz a nap, s élhetek kicsit,
mielőtt még végleg elkiabálom.

gyűjtemény

volt egy képeslapgyűjteményem,
azokról a bikinis csajokról, a kilencvenes
években, akiknek mára egész biztosan
lepergett fenekükről a tengerhomok.

kitolt dombok az ég felé, pálmafás délelők,
árnyéktalan élmény, nyári tenger, félrecsúszott
kísérlet volt kitalálni, hogy melyik csípő,
boltos medence, milyen lelki alkattal tud

csak beteljesülni igazán. látogatók, finnyás kóstolgatók
vagyunk mi csak ezen a partvidéken. a homok
megszárad, lepereg akár a képsor.
két titok van: a megőrzés és a befogadás.

arany doxa

még ma is egy igazi modell, díva.
ránézel: arany idők. ragyog, te is
ragyogsz tőle. pedig már hetven éves,
gondoltad volna róla? hogy csodálták
egykor a nők, és ma is még hogy,
a férfiak. sohasem volt csak valakié,
max. megjelent egy-egy férfi karján,
itt-ott, néhányan magukénak látták.
az idő vele számít, nem telik, nem fogy.
tőle való. tőle fut körbe, ahogy
engedi, s ahogy te belátni hagyod.

aztán mégiscsak itt van ez az elmúlás
dolog. nem beszéltek róla, nem húzzátok
egymást vele. de, egyre többet késik,
majd megáll. hallgat. körbenéztél:
számlap, rovátkák ráncai, eltelt mutatók.
forgatod, látszólag semmi változás
–itt még csak annyit értesz az egészből:
eliszkolt ragyogásod. elnyűtt, málladozó
bőrszíjadat visszacsatolod a bal csuklódra.
ránézel, leesik: ő a díva.
rettegsz, elhagyod, percre pontosan.