madáretető

kitartó januári hideg, az utak lefagytak,
fogak koccantak, autók csúsztak
egymásba péntek reggel. megdermedt
tájban varjak fekete lombjai tartják
a platánok ágait egybe. két hónapja
nem kereslek, egy hónapja,
hogy károgó sötét felhők kísérnek
át a parkon. most kéne végképp
elfelejteni, úgy gondolni rá, akár
a szennyre. csúszkálok a felfagyott
járdán, csak nehogy végleg hanyatt
vágjon ez a kurva hétköznapi szellem.
átjárja garbóm, csikorgó hideg van,
a park bokrai közelebb hajolnak,
ahogy repeszti sarkam vékony tükrét
az elmúlt teleknek.
roskadozom, akár egy elaggott testben.
pokolba veled, rád gondolok, akitől
mindig is féltem, aki kicsaltad belőlem
a szívet. zörgő, huzatos madáretetőt,
most kint himbálózik a metsző korareggeli
szélben. a parkon át van a munka világa.
varrás menti magány, a fájdalom áthasít.
nyüzsgő semmire kellés, ugyanúgy, mint régen.
szerettem volna kitakarva élni, de helyette
életben tartó meló, mint dunna, társadalmi réteg.
a pofára esés az egyetlen, ami kijózanít.

akvárium

kidobáltam belőle sok évnyi tengerpartról összegyűjtött
kavicsot, csigát, meg a díszes akváriumi bútort.
nemcsak a fekete algákkal volt bajom, amit sem vegyszer,
sem pedig a halaim nem tudtak már letakarítani
az elhanyagolt falakról. nemcsak húsz év összehordott
emléke, súlya húz szememnél fogva a medence aljára.

az ízlés változása fullaszt, a süllyedés kavar fel,
mert amit tegnap szépnek találtam, az mára
érvénytelen kacat, kirakati giccs. nem a hűséggel
van bajom, az összetartozással, érzéketlenné
lett varratos hegekkel.

az érvénytelenedés rettent, bisz-basz műanyag-
növények oldódása, levegőztető vízpumpák évtizedes
buborékfüggönye. meg a műgyanta bujkálók labirintusa,
kerámiakancsók, tengeri kincsek illúzióját keltő
hatásvadászat, szépelkedő közönségesség.
fehér homokot akarok, tiszta, átlátható viszonyokat,
dél-amerikai halaim között erős hierarchiát.
elég volt a megúszós helyzetekből, kishalas
bujkálókból, inkább zabálja fel a világ, ami kacat,
nemtelen, gyenge, minthogy szörnyűségekkel
ringassanak tovább vibráló fénycsövek.

majmok

nem kér inni, és tán, nem volt soha éhes,
ketrec előtt ülök, lámcsak, mozdulatlan.
hümmögjük, a rabság, nem is olyan rémes,
s nem nyílt még a föld meg, látod, énalattam.

vadakat etetni, bármi rossz dumával,
simogasd meg inkább, majd az ölebed.
mindig lesz új kórság, ellened új váddal,
te pedig, ki számít, csak azt öleled.

mindegy hányan jönnek, elborzadni rajtunk,
husánggal kezedben vársz a kifutón.
fagyival, vihogva, nem értik, hol tartunk,
bámulunk, fotóznak, ülünk semmit tudón.

záróráig kitart, csak egy mozdulatra,
józanul még kicsit, na, így kezdődik el.
mert nap süt ránk, legvégül, kifekszünk a padra,
rajtad nyáribunda, rajtam meg bankhitel.

leckék, ívek, árnyak

jött a büntetés, indítható rakétával a vállán,
jött a járdán, mellettem, ahol épp parkolok.
gyerekért érkeztem, épp vinném tanszobára.
a gyűlölet mellettem dúl, sodródva cipősarkakon
kopog. felhúzom utolsó pillanatban az ablakom.
átmegy a másik oldalra, párhuzamos járda,
össze nem érő, névtelen utcahossznyi egyenesek.
vonul a büntetőszázad. vonul, az összeszorított
száján vágy és gyűlölet remegve egyensúlyoz.
megy a büntetés, mereven maga elé nézve.
szúr a két szem, és a szíve, rossz feleletek után
csupa seb. ki adta? ki kérte? örök lecke,
örökbefogadott büntetés. károg a hiány kopasz fák
tetején. ívesen fosnak fekete árnyai a tájnak.

böjt

húsz órája nem ettem,
nem a fogyás, hanem a testem,
hogy mit reagál, mikor magára
hagyom. az érdekel, mit kezd
a hiány, a remegés nélkülem.
hogy mit kezd a vágy, a kényszer,
mivel eteti magát egy ördögi hatalom.
nélküle leszek most boldogabb,
nem kérek senkitől. látszólag,
mint aki hanyag, mint akinek kanyi
vasa sincsen. nem kell a kaja,
hiába ingyen. hiába tukmálod
gondossággal, főztél rám.
az éhezéstől nagyobb szégyen
nincsen- úgy hiszed.

Pörkölt kávébabok

(Serfőző Simonnak)

El akartam menni innen, ha nem is végleg, ha nem is messzire, de a tanyáról. Azzal a vonattal, ami itt húzott el a mezsgyében Újszász vagy Budapest felé. Azokkal az arcokkal, akik bámultak rám lenézően vagy nem lenézően, csak sajnálkozva. Álltam csak köldökig a gyomban, kialudt petrólámpák a lógatták nyelvüket, míg elhúztak itt a vagonok, mint a fecskék, nyakukat nyújtogatták a régiek, a lehúzott ablakaikból. Kattogva és zúgva, nagy menetszéllel, integettek, integettem utánuk én is. Elsajnálni való volt tőlem, háromévestől a feladat, mert volt, mert tanyán a hároméveseknek is dolga van az udvar körül. Vigyáztam az öt kiskacsát, rám bízta anyám őket, és hogy ebbe a gödörbe bele ne menjenek, mert akkor végük. Vigyáztam rájuk meg a libákra, tyúkokra aztán. Ültem naphosszan velük, kitartóan, hiába is untam. Hasznom volt, felelősség, a kosztért sosem alkudoztam.
Most meg utazunk, kisbuszon, eltelt nyolcvan év, Sárospatak és Kisvárda, Vörös István meg Kürti Laci között vizslatom a tájat, nevetgélünk a széltépte pipacsmezőkön, hogy nekünk is épp úgy kopik a hajunk, itt bent, a felhúzott ablakoknál, de azért nyomja fejünket a klíma. Nem a tyúkokat hajtjuk, rég nem is csirkefogók, akik vagyunk, kiabálja hátra Fecske Csaba, de pár verset felolvasni fogunk a kisvárdai könyvtárban. Eltelt nyolcvan év, ki bánja, egyre nő, amit kinevetni teli pofával lehet.
Lement a kérdezz-felelek, lement a felolvasás. A sétálóutcán megnéztünk néhány szobrot és azt a Warda Coffee Roasters-t, ahol a kávépörkölő vasóriások meg a milliókat érő kávéfőzőgépek rotyognak a kóstolópultok mögött. Mert nemcsak borkóstolás, nemcsak pálinkakóstoló műhelyek vannak mára. Ki érti ezt? Visszagondolok a tanyasi vályogszobákra…, a gyerekkori ház térdemig sem ér már, ahogy elmosták az évtizedek, ahogy kihaltak az öregek onnan. Itt meg, a picsába, egy csempézett kávépörkölő üzem van…
De várni kell, mert a tulaj épp nincs itt, valami volt miniszter családjáé a hely, de már hozzák a kulcsot. Csabát otthagytuk a kocsiban öt percre, pereg a délután, lassan egy órája tökölünk önhibánkon kívül. Mennénk, maradnánk, érdekelne is, ami van, de a feszültség, ahogy a pörkölődő kávébabok, az utcavégről is kiszagolható. Csaba vár, mi malmozunk, a kísérőnk mutogat darált, pörkölt, egzotikus kávébabokat. Majd végre, átviharzunk a manufaktúrán, köszönünk mindent, majd engem küldenek előre, a Kossuth- díjas nagy öreget, hátha Csaba csendesebben fogadja majd a felelőtlen, rendetlen bandát, de hosszú volt a várakozás... Behúzzuk nyakunkat hazaúton, úgy ülünk hátul, mint háromévesen a gangon, mikor vártam a vonatokra, hogy elvigyenek innen végre, de összenézünk hárman, együttérzőek is volnánk, de kitör a röhögés megint. A régi nyarak jutnak eszembe, az örökifjú fecskék, ahogy jönnek a hosszú tavaszban, meg a régi vonatvagonok villogó ablakai, amiket hunyorognék ma is, ha Kürti vagy Vörös finoman oldalba nem bökne.

felül az írás

mire a kávéház szokott termébe léptem,
émelygett létem, és kivert a veríték.
titkos hatalmaknak voltam a kezében,
boromtól vérzett át a szatén teríték.

az elcsábítható levakarhatatlanoknak
fülébe súgtam egy kinevelt, vén átkot.
hisztijük helyett a magány, ami oktat,
s némán, hosszú hajjal, mint a huligánok

vártam, hogy végre rám sötétedjen.
szépek voltak a nők, akik utánam sírtak,
könnyű velük most kegyetlennek lennem,
s tűzött rám, fel se néztem, névtelen sok csillag.

őszintének lenni

ma sem elég csak őszintének lenni,
annak is kell látszani, fiacskám!
ülünk az utcapadtkán nagyapámmal,
és a vártnál többen jönnek erre, alig férnek
a térkővel borított járdán. most lehet
vége a délelőtti műszaknak, vagy mi…
nincs, akire várnánk, nem tart lázban
csók vagy titkos randi. nem nézzük
a lányok remegő mellét kigombolt
blúzok tavaszi őrülete alatt. sodrással
szemben, akár az otthontalanok,
akár a költők régen, bejárni maradtunk
hűvös, végtelen utcahosszokat. hogy épp itt
a járdán, nem véletlen a bánat, a tékozló
Isten magunkra hagyott. most csak
az önvesztés utáni hétközi gyász van,
ülhetnénk otthon is a sötét kisszobában.
mégis a járda széle—, mert a fájdalomnak is
megvan a maga reménye. pedig letehetnénk róla,
hiába várni, csak a kongó főtéri toronyóra,
csak a fülsiketítő közterek. halkan zörgő
tüdő a szikkadt mellkasomban, úgy remeg,
akár az öregedő kéz, ami szorítana még
remegő húsokat, de csontjával együtt az is
elpereg. meghalt néhány barátom, és nincs
ami visszahozza őket, magamat elhagytam
nőért, kalandért, versekért többször:
roskadozó torony a kongó délutánban.
padtkaszéli csikkek, és a lábaink térdig koptak,
minden mondat torkomat szorító hurok.
őszintének kéne lennem végre, te már nem,
nem vagy itt, vegyük észre, itt hagytál,
akár az esküdöző, hős, vén kujonok.

fürtösparadicsom

villogó középszer halpénzei.
csörög a zsebben, vagy csak verdes,
okos mobilok, néma, fifikás rezgőfunkciói.
megelégedéstől tompult kockaélek. üvegfóliák
alatt érik a koraitavaszi fürtösparadicsom.
az igazság az, ami ki-bekapcsolható.
esténként töltőre dug a közakarat.
az az igazság, jobb megtermelni magadnak
a primer valóságot. megráz, ahogy ontja
zöldségét a tömeg, reggeli piacokon.
akiket elér a pletyka, sértett dühből
energiát termel, majd visszaáramoltatja
a közös hálózatba.
napelemes asztallapoknak dőlve isszuk
a csapolt kőbányait. két korty között
a fürtös hazaira gondolok,
„megöntözlek rózsavízzel!”

***

villogó középszer halhatatlansága.
fütyöl a zsebben, vagy csak verdes,
okos papagáj, fifikás csípőfunkciókkal.
megelégedéstől kopaszodó csirkelárma.
megkopasztva üvegfóliák alatt,
lúdbőrző koraitavaszi fürtösparadicsom.
az igazság az, bármit megvehetsz kilóra,
amire rábólint a szerda reggeli őstermelő.
az az igazság, torkig vagytok a franciásan
megkötött színes sálaktól, és fuldokolok
a nagyvárosi ősbunkók piperkőcködésében.
itt a nagy borravalókkal csinálsz hülyét
magadból. az az igazság, hogy mégiscsak
egy cipőben járunk mindannyian.
te az övét füzöd, ő meg épp most szaggatja
fel benned a lelket, akár egy tépőzárat,
vagy görcsre kötött műanyagszatyrot,
tele primör áruval! aprópénzért
csókolgatjátok szájon az elárvult másikat.

***
villogó középmezőny koraesti ledvillózása
az útburkolaton. eső utáni éticsigaszlalom.
nyálutak, csikorgó hazai pályakényszer.
mindig magad felé lejtő farpofák hűvösében.
bolyozás könyöklővel ellátott profi feltételek.
idegenek mutogatnak irányt a kereszteződésben.

térkép e prizma, hazai felezősávokon.
gurul a termelői haszon felvásárlói
nyergek alá. az üldözők leküzdhetetlen
tempóban köhögik a port, dörzsölnek
karcos szemeket. aki élre áll, annak
már csak szorongani szabad féktelenül.

vak kutyakölykök

ahol fuvaros lovát tartotta nagyapám,
azon az udvaron állt a csűr is, odajártunk
ugrálni a szénásba, mi, az unokák.
ahol meghallottuk a kölyökkutyák
nyöszörgését, vak jószágok várták
az anyjukat éhesen. azt a fehér korcsot,
a dédnagyanyám lógócsecsű szukakutyáját,
míg élek, nem felejtem, felém oldalazva jött,
úgy köszönt. kutyahűség, bizalom, tejszagú
kölykök, de nem jött az anyjuk. összeszedték
a cigányok a foltos kölyköket. nem mertünk
velük szembe szállni, felnőttek voltak
és késsel jöttek az udvarra. vinnyogtak
a kölykök, mentettük az irhánkat.
négy vak kölyök, futottunk haza, nagyanyánkhoz.
azóta szanaszét szórtak bennünket is azok
az ismeretlen kezek. cipelve, nyakon csípve,
túl az életünk felén, mit tehetnénk,
és van-e az akaratunkhoz bármi közünk?