ha gyötört már fájdalom óraketyegős, világtalan
éjjel, és bejártad a házat, kósza lélek, ki hazajár,
de aludni nem tud. kit évszázados görcs ránt egyetlen
fájó emlékezetbe, napok helyett égnek, égetnek
túlhajszolt szerveid, míg a többiek az igazak álmát,
te pedig a felejtés pohara helyett, esténként lerészegedsz,
akkor tudd, nem lehet különb életed ennél, hisz van
otthonod, szuszogó család, ki számol munkáddal,
álmodik terveiddel, együtt rezdül köznapi félelmeiddel.

mégis benned az érthetetlen emlék, fejthetetlen álom,
szorongás, távoli életek kínjaitól zaklatott vendég reszket.
mert ki tudja hányféle halálba fulladó fájdalomtól hánykolódsz,
sötétben tapogatva, akár egy cet gyomrában, zsigerek között,
elzártan, áthatolhatatlan alagutakon, mint túlhízott epekő.

az a néhány, látszólag semmiből jött pánikroham,
amit ki tudja honnan…
de emlékezik a májad, égő, savtól mardosó gyomrod
régi nagy büntetéseidre. mert hiába szent ügyek,
táltos hitűek varázsos látomása...

most menekülnél a még frissen
ruganyos, hibátlan testtől, de nem vagy elég bátor
elrúgni magad. kimászol hát nyári éjjeleken,
csillagokat nézni a tetőre, ahol a gerincen, cserepeken ülve,
arra eszmélsz, hogy az égi patanyom, alig se tűnik ma holdnak,
de a csillagos tejúton a szél inged alá kap. felvert portól kijózanodsz,
és az előőrsre gondolsz,
hogy mára egyedül te vagy, az utócsapataidra,
hogy azok a tiéid. furcsa minták, ismeretlen képek
ragyognak, régi életek, s hogy mindben ugyanaz a pattogó
máglya. És tartod az irányt, a szádat is súlyba, csak két sámáni
dobhártya pereg. a gyereked az ablakon túlról
felkacag álmában, és te továbbra sem tudod, hogy mi éget,
mi emészt, miféle hibák után, miféle dalt kéne újrakezdened.