(1)
azt álmodtam, ahogy búcsúzol tőlem,
megölelsz, és… ez a szeretet!
közben eszméltem,
mégis, hogy lehet?- mikor tudom,
három éve elmentél. haragudtam
rád, megint egy öleléssel itt hagysz.
te már megfutottad mindazt,
aminek a felénél vagyok épp
összetörve, de még idejében mindent
felsöpörsz egy régi vasvödörbe.
meghaltál, mint hiányos puzzle-t,
magamat rakjam össze újra, minta
nélkül és deformált emlékek mentén
egy lehetséges jövőre.

(2)
nagynénim rég eladott lakása
volt az otthonod ebben az álomban.
hosszan néztem, a lépcsőházi falak
mitől lettek ilyen mocskosak,
hányan járhattak azóta erre, hogy
ekkora öble lett a lépcsőfokoknak?
mikor beléptem hozzád, nem tudom,
hogy miért, sírtam. de így józanésszel,
visszaidézve a gyermekkor kedves
helyszínét, talán a lakás, vagy
hogy sosem bírtam idegekkel
a nosztalgiát. aztán megkérdezted:
félsz? és hogy fogja maradtam-e
én is a régi, nagy, közös mesénknek?

(3)
mindketten elevenek voltunk,
rettegtél, hogy végleg elveszítesz,
ezzel a nagy halállal… homlokon csókoltál,
hálóing volt rajtad, úgy jöttél ki
velem az üvegfalú erkélyre. mutattad
a régi buszmegállót, meg a két háztömb
közti furnér zöldségest. „azzal a busszal
jövünk majd haza, és kedden, ennél
a bódénál találkozunk!” csakhogy ez egy
harminc évvel ezelőtti panoráma:
se buszjárat, se zöldséges bódé. azóta
várva, majd titkon szorongva félem,
hogy megint szerda, hogy megint elkésem.