A kutyánkról kellene írnom mindenekelőtt, aki hetek óta sír az udvaron. Esténként behozzuk a házba, az utóbbi napokban már csak a pincébe, mert nem győzzük a szőnyeget takarítani utána. Próbáljuk megerősíteni, óvni a hidegtől, tartani benne a lelket, tömni fehérjedús táppal, házikoszttal, míg az életmentő tavaszba be nem érünk. A vizslánk viszont egyre fogy, közeli égitest, amit egy fekete lyuk nyeldekel napról napra.

Ahogyan az ember veszíti el egzisztenciáit – rágalmazás, rejtélyes feljelentés alatt, hiába ismerte eddig helyzetét, rangját a társadalomban, szakmában, ahol eddig érvénnyel működött, körülötte most mint üveggolyók, kihűlt tekintetek. Az otthon ott van, ahová nem jön ki a hatóság, nem gyűjti be a laptopodat, külső meghajtóid, szóval az otthon az fix, ide nem jönnek. Nálam nem járt senki, és nem hívnak be, hogy nyilatkozzak, védjem magam, hogy szembesítsenek bármi váddal. Csak futnak a napok, hetek, a média fals infóktól zeng, amit a szomszéd mesél, meg az anyám hall. „Elhagyta a család, elköltözött az asszony a gyerekkel”. Mi pedig az asszonnyal, gyerekkel várjuk, hogy most mi van, fröcsög a média, micsoda leleménnyel adja szájába a gyűlölet a sztorit, majd gyúrja tovább a hírműsor sokat sejtető hazugságait.

A teremtettség jelképe ül a kanapén, nem ír, nem beszél, leblokkolja a facebookját, ne oda járjanak fröcsögni a mindent bekajálók, az igazság szájkarate tévbajnokai.

Most csak a kutyánkról kellene, tényleg, hogy megőszült pofával, csontsoványan, lábra alig bír állni, imbolyog és remeg, majd összeomlik, akár egy védőbástya az alattomos támadást követően. Fekszik az udvar közepén, míg haza nem érünk, míg be nem visszük a melegre. Takargatjuk, etetgetjük, de látható, hogy visszafordíthatatlan az állapota, amifelé inog, remeg, gyűri lábait, mint valami rongyot maga alá, nyüszítő szuszogással.

Az állatorvost hívom, hogy jöjjön, altassa el végre a családunk gyönyörű magyar vizsláját, amelyik a kislányunkkal együtt volt szertelen gyerek itthon. Az orvosnak épp elfogyott a vakcinája, így várnunk kell az altatással még egy hetet... nem kis idő, pláne, hogy legalább három héttel így is túlcipeltük őt a fájdalmaiban. A szomszédok már nehezen bírják cérnával, szenvesztem itt a jószágot, állatkínzok, gondatlankodom. Míg várjuk az orvost a halálinjekcióval, gondolkodom alternatív lehetőségeken, nagy pulóveremmel magamhoz ölelem a kutyát, befogom az orrát, száját néhány percre. Szeretem, ölelem, szeretem, rúgkapál. Szorítom, szeretem, rúgkapál, elhalkul...nincs tovább. Vagy megkérek egy vadász ismerőst, jöjjön el a puskájával, egy durranás a kertek végében, ahová senki sem jár, mellig érő gyom, gazdátlan délután, se fájdalom, se légszomj. Egyik ötlethez sincs elég bátorságom, így maradok gyáva, szaralak, várakozva még egy hetet az állatorvosra.

Itthon vagyunk ketten a gyerekkel, nem megy suliba, belázasodott a hétvégi médiahírek hallatán – apa, médiafeltételezések szerint kisvárosi szatír, zaklató, gimnáziumi diáksereg megrontója. Hív a gyermekorvos, a család régi barátja, hogy mellettünk vannak széles családi támogatással, tudják kik vagyunk, tudják, ki vagyok, látják a feltételezésekből légvárakat építő hírhajhászást minden csatornán, megy a fröcsögés a feltételezéseket tényként hirdetve. A hatóságoknál hírzárlat van, akkora nagy, hogy felém sem szivárog semmi. Kivizsgálás folyik, kérdezgetik a diákokat, kollégákat, ki vagyok én, ki lehetek? Egy költő, aki mindenféle gyanús szöveget ír, gyanús könyvei jelennek meg, gyanús lapokban publikál, nehezen értelmezhető, mit is akar, miről beszél. A tévé viszont egy gesztusból tönkretesz, lángokban áll az életünk. Minden eddigi munkám, teljesítményem, de a családom egészsége, becsülete, elemi jogaim egyszerre szertefoszlanak. A feleségemmel kollégák vagyunk, nézünk egymásra, és felfoghatatlan számunkra, ami történik, hogy ez mind velünk, hogy az élet ilyen rágalmakkal ellenünk. Én sem vágyom olyan világban élni, ahol bármi megtörténhet... Ismerjük az iskolánk minden paraméterét, diákját, kollégáink hozzánk való viszonyát, a városban kivívott rangunkat, helyünket, közösségért tett áldozatos munkánkat, megbecsültségünket. De most egy ostorcsapásra minden elpattan, lehetetlen színes buborék. Voltunk és most nem tudni, hogy éppen kik is vagyunk, mit is jelentünk, jelentünk- e bármit, vagy minden csak a rágalomé, minden csak a bulvárkacsa féktelen hápogása. Ma szatírnak kiáltják a költő-tanárt, holnapra hátha fel is köti magát. Az egy stabilabb hír lehetne, ráadásul igazolva tudhatnák az előzőt hangulatkeltést. Lefut a híradó, de pörgetik még napokon át a szenzációt, tesznek hozzá, körítésezik az utca emberével… és köröznek a keselyűk újabb dögvészeket, sejteket oszlató szárnycsapásokkal. Kattintások, nézettség az újságírói siker valódi mutatója. „Mi életemmel s halálommal játszik,/ az másnak csak hír, pletyka, vadregény.” Hiába van egy tizenhárom éves lánygyermekem, hogy értse meg bárki, mi az apa gyerek, szeretet és család… hiába annyi érettségihez segített áldozatos munka a diákokért, velük együtt átdolgozott tíz év iskolaújság, cikkírás, személyes presztízsek, jövőjük megteremtésének segítése, a továbbtanulási pontokért való küzdés, támogató tanári háttérmunka. A tizenöt éven át tartó rendhagyó irodalomórák szervezése az ország számos, jelentős költőinek meghívásával és beszélgetések levezetésével teljes intézmény, a város színháztermében ötszáz diák előtt, színművészek, vers-zenészek előadásaival a kortárs líra megszerettetésének missziója, komplett emelt- és közép érettségi tételek személyes jelenlétének idevarázslása, Mátészalkára.

Egyik pillanatról a másikra egy jól ütemezett gyűlölet beteljesedése virágzik. A hálát csak egy paraszthajszál választja el a gyűlölettől – ezt kicsit nehezen érti meg az ember, nem azért, mert a szavak túlságosan bonyolult fogalmakat takarnak, hanem, mert a hála és a bosszú látszólag fényévekre vannak egymástól. És nincs olyan paraszthajszál, ami ennek ellentmondhatna – így gondolhatnánk avatatlan józanésszel.

Hívnak a barátok, írnak a pályatársak, mintha kiestek volna a saját életükből az iskolai kollégák, holott csak én estem ki a közös munkáinkból, szervezett programjainkból, osztályainkból, szüneteinkből, irodai viccelődéseinkből, közös teázásokból, meglepetés névnapolásainkból.

Délelőtt, végre az állatorvos, megvan a gyilkos szer, de vigyem el hozzá a rendelőbe a kutyát, mert egész nap műtéteik vannak. A kutyát felhozom a pincéből, beteszem az autóba, megnézem mennyi pénz van a tárcámban, vajon mennyi a bér egy családtag haláláért?

A dokinál épp egy franciabulldogot műtenek, közben egy macskát ölbe hoz ki egy nő a rendelőből, félrefogott nyelvvel, műtéti heggel, még altatásban. A kutyánkat egy félreeső fémasztalra kell feltegyem a rendelő sarkában, egy polc mögött. Az asszisztens leborotválja a jobb mellső lábának egy szakaszát és beültet egy kanült, közben azt mondja „Tudod Laci, ha senki lennél, most nem lenne semmi” – talán nem kellene elaltatnunk a kutyánkat? – de inkább csak hallgatok. Míg csepeg a sárga lé, egyre inkább a tizenöt évvel ezelőtti kutyánk kölyök pofájára emlékeztet a tekintete, bármennyire is volt már megőszült agg. Ugyanaz a gyámoltalanság, ugyanaz a magatehetetlen, ráncolt homlokú, imádni való ragyogás.

A nyugtató után újabb fecskendő az altatásé, aztán itt a harmadik. Szívmegállás. Hazaviszem, majd ölben tartva le a kertünk mögötti gondatlan területre. A fák között ásom a sírt a domboldalon, ahogy hátra fordulok, ott áll az erdőkerülő öregember, akit még gyerekkoromból ismerek, árufeltöltő volt az abc-ben, megrendülve nézi, rendes ember, ismerte jól a kutyánkat, legalább annyira, mint a médiahíreket, így ima helyett azt mondja, hogy „bármit is tettél, csak semmit ne vallj be, semmit be ne ismerj!”

Szó nélkül leteszem az ásót, ölbe veszem a kutyát újra, még meleg a teste, mintha aludna, belehelyezem a sírba, aminek alján akácfák vékonyka, átvágott gyökerei fehérlenek, mintha valami fészket adnának az ernyedt, puha testnek. Ahogy a földet hányom vissza a gödörbe, rá a kutyánkra, arra gondolok, hogy vajon a teljes életemé, irodalmi pályámé is egyben vagy lehet méltó kizárólagossággal a szeretett vizslakutyánké ez a gyászos, sárgahomokú temetés? És miféle gyászbeszédként mondhatnám el az öregembernek, hogy semmiféle diákzaklatást nem követtem el, ahogyan egyetlen diákommal sincs semmiféle titkos szerelmi viszonyom, bármivel is rágalmaz az életerős média vagy egy túlságosan régről dédelgetett, istentelen szándék.