1.
pont úgy fojtogat, ahogy a kertedet,
az édent. mint az a kurva borostyán
a kőrisfádat. ha elalszom, nem kapok
levegőt, de a félsztől maradni ébren,
tán még nagyobb szégyen. rest vagyok,
tunya, mozdulatlan tűröm a tekeredő
hideg testet a kérgen. magamra vettem,
amit sohasem kellett volna. mostantól
más baját lássa el valaki más. nem nevetek,
de mintha egy véletlen kéz csiklandozna.
téli fákon örökzöld, parazita kúszónövény.
volt, mikor suttogástól két lábbal
gyökereztem én is a földbe. Istenem,
hol voltál, vagy miért nem rúgtál bokán,
ordítottál a fülembe?

 
2.

Lázár Lacira gondolok, meg a kőrisére.
fuldokoló kertjére, amiben az a fa éppen én
vagyok. de mit keresek mások kertjében
évről- évre? miért nem mint gyümölcs estem
gondos asszonyok ölébe? tavaszodik Lővétei
kertje, mégis napos tavaszban a harag
vicsorog. roppannak télből vissza nem érkező
elszáradt lombkarok. örökzöld bűn, borostyán,
soha nem alvó rettegés. hazudni bosszú,
de szeretni így sem kevés.

 
3.

legyőzhetetlennek láttalak, Uram, akár
dombtetőkön szigorú méneket. kusza
sörények lobogtak, mint tépett kőrisek
nyakán a borostyán. mének névtelen
csikajaira gondolok, sárga cserép-
csengőkre, újra sárló kancákra, nyitva
felejtett, összetaposott kertedre.
paták cuppanása, szügyig gázoló tavaszok.
tőben levágott sörények sercenése,
ahol már sem nyak, sem fa, sem lovász,
de már a gondos kertészed vagyok.