A Sárvárat kerestem, biciklire ültünk, volt a városnak pályázatból egy összevásárolt, komoly kerékpárparkja. Az enyém is női volt, az ülést persze túl mélyre engedték, talán gyerek ülhetett rajta korábban, majdhogynem guggolva tekertem bele a nagyecsedi tájba. Úri finnyáskodáshoz, méltóságteljes vonuláshoz semmiféle korrekcióm nem volt. A hely személyes elárvultsága, a vakolatszakadt vályogházak, árok menti gyom a kivezető Sziget utcából ismerős szatmári léttapasztalat. Furcsa, de épp ezek a benyomások segítettek a szabadság érzésének önfeledtségét mégis megtartani. Kora őszi surlófényben, vászoningben, buszokból kiözönlő diákoktól volt zsúfolt a délután. A múzeum igazgatónőjével tekertünk át a dombon, hadvezérként csengetett bele a tömegbe, méltóságteljes közvetlenséggel, én pedig követtem az előttünk megnyílt hollófekete úton. Segíteni akarás, a terepmunka bája, egy régenvolt, alig városban, valódi kincsek felvillanásai között szlalomoztunk, szoknyalebbenések, küllők villogásában, hibátlan aszfaltszakaszon a múzeum utcában. Áttekertünk a hídon, surrogva a turulszobor mellett. Vannak, akik megszállottjai a történelemnek, kutatják a város titkait, gyűjtik a sztorikat a régi huncut boszorkányságokról. Vannak asszonyok, akik az ecsedi vár széthordott köveibe meg címeres, faragott kőoszlopaiba szerelmesek – fene a kényes ízlésüket! Kutatják a város minden épületében, pincefalában, lefordított zárókövében, a férfiak borongó tekintetében, az árterek régi maradékában széthurcolt boldogságukat. Polgári házakat vetetnek az önkormányzattal, közösségi helyeket hoznak létre, a kandallók alsó köveit forgattatják fel, a régi vár területét földlokátorokkal vizsgáltatják centiről centire. Tekintélyes múltat, címeres faragványokat keresnek, bizonyítékot, jogos méltóságuk valódi gyökereit igazolva. Erre hajtanak, nem a pénzre, nem a pasikra, szexre, ez a heppjük, erre a múlhatatlanságra gerjednek, mint azok a föld mélyét vizsgáló lokátorok, amik a vár faragott köveit térképezik. A nagyecsedi Sárvárat akarják egyben, a régi dicsőséget, a környék épületköveiből újrateremteni, ami nincs már, elveszett. Érettebb asszonyok szoktak talán így a szerelemmel, ahogy ez a nő a kövekkel, a várral, a tornyok falaival, illesztgetéssel, habarcs nélküli óvatos pászítással, csúcsra járva újra, az egekbe jutni fel, vissza. Csak észrevétlenül bele nem ereszkedni ebbe a lápos, süllyedező kismagyar, kisszatmári mélyvalóságba. Mert nem akárki, Rákóczi volt itt otthon, itt volt a férfi, ebben a várban volt neki buja, táltos, boszorkány asszonya. Kincse, ahol szellemét, ölét tartotta melegen, itt a lápi szigetek elcsábíthatatlanul mágneses világában! Míg lova lábára fordítva nem verette fel azt a patkót, míg el nem kényszerült menekülni a gyilkosai elől.

Engem az energiák érdekeltek, a régi lápi boszorkányok tanyavilága, kísértéseik a fák zúgásában, a gyommal benőtt faragott várfalak kiásott, elmosódott hepehupáin. A máglyán égetett asszonyok itt kerengő hússzaga, az ecsedi vár elhagyott, kormos kőrakásai, foghíjas halmai között nyöszörgő táltoszsivajgások. A lápi boszorkányok, volt idő, mikor még lóvá, kutyává, tehénné változtak a keresztúton, ha emberek közelébe igyekeztek átkot adni át, szerelmi rontást újholdak zsírosodásakor. Az Ecsedi-láp kétharmadnyi Balaton területén ma tengerimező, nem sós, nem édes, takarmánykukoricás, kaszálós, érdektelen, kimerült feketeföld. A nyírségi és a Szatmár–Beregi-síkság határvidékén röhögcsélünk az igazgató asszonnyal, értelmezve ezt a csengő-bongó betyárvilágot, ahol a régi lápi erdőben hatalmas lakodalmi zenebona volt nyári éjjeleken, de nappal hűlt helye mindannak a tivornyának, aminek zajától a helyiek szemhunyásnyit sem tudtak aludni. Géza bácsi pedig ott volt, ő mesélte, kirángatták a házból, majd meleg bundát fordítottak rá, és csilingelő szekéren vitték a boszorkányok lakodalmába. Mikor reggel magához tért az öreg, bunda helyett békanyál és békalencse fedte vacogó, meghűlt testét az árokparton. Kiszívták a nyakát, elszedték a pénzét, aztán, ahogy megtapasztalta, elátkozták a komámasszonyaitól egész életére. Ki hitte volna el neki ezt józan ésszel, és ki ne röhögne rajta ma is a tudományok megveszekedett korában?

Az alföld legnagyobb mocsárvidéke ez, csavargók, betyárok, boszorkányok biztos rejtekhelye, amit a bűnök: vágyak és bosszúk, a Kraszna és a Szamos érvizei tápláltak hosszú időkön keresztül. Termékeny sámáni szellemvilágok hússá lett melegágyából hűlt vissza innen a varázsosság, kitakart évszázadok vénülésében lett itt mindenből szikkadó sár, kérges vénasszonyok szürke bőre.

Zörgött a sárvédőm, ahogy tekertem, csapta a kerék a sarat a névtelen földutakon, szökkenve menekültek az őzek a tisztáson keresztül. A múzeumi terepmunka, a kulturális és könyvtári feladatok összevont dagonyájában időtlenül megragad az elhivatottság kereke – mondja az igazgatónő. Fejedelem és polgárság nélküli város maradt itt Rákóczi után, a belterjesedő, cigánnyá sűrvedő tájban. A kultúrára trenírozhatóság lehetőségéről túl hangosan beszéltünk, rejtőzködött a láp világa, amerre jártunk.

Pedig a régi korok veszedelmes mágiái úgy csúcsosodtak ezen a vidéken, akár az a három lápi sziget, ami sorsformáló, varázsos kegyhelye volt a magyar történelemnek. Láprétek, mocsári erdők, ingó talajú tisztások, virágkákafélék, békabuzogányok, mézgás égerek, rekettyés, zsombékos, gyékény, kosbor, szibériai nőszirom alatt többméteres bugyogó, nyákos, csúszós rétegek mágikus erővel óvták az itt megbúvó férfierőt.

Lecsapolt szigetek közti mélyföldön, kukoricáson át, szikkadozó, rögösödő traktornyomban toltuk aztán a biciklit, szagolva a régenvolt láp iszaposan puha levegőjét. Repülők csíkjai rácsozták be az eget, úszott az ökörnyál, szédítőn hullámzott az ugarok felett, épp ahová a Báthoriak építkeztek. Hatszáz év, sosemvolt nagyurak, sosemvolt fejedelmek történetét hallgattam Ecsed várának fénykoráról. Belehunyorgok a napba, ahogy Géza bácsi a petróleumlámpába, mikor a tivornyáról hazakerült. Szemfényvesztések, bukások, hamis világok eltűnésének kijózanodásából eszmélve. Mi nem az emlékezés társadalma vagyunk, hanem a gondolkodásé, de ezzel nem sértettem a kutató-igazgató asszonyt, élveztem rajta keresztül a keletiek tiszteletelvűségét. A régiek mesterséges gátakkal vonták körbe a szigeteket, s védték a kincset, várat a Kraszna becsatornázásával. Ami itt gyűlt össze, de ami aztán elmerült, már semmiféle lápcsapolással, élő vizekkel való elárasztással nem szabadítható fel újra. Aki ideveszett, az ide is született – ide ragadozott vissza az elmúlt várpusztítások óta, boszorkányságok és nagy tüzek idejéből. Ideragadtunk mi is, a ki tudja hányszor megégetett, csengő-bongó biciklijű igazgató asszonnyal a dagonyára emlékeztető Sárvárban, békanyállal és lencsével a vállamon, nikkelezett női bicaj csillogó kormányába kapaszkodva.