Láncfűrész és a hangyák

Tizenöt méteres nyárfák voltak, odvakkal, fészkekkel, kérges, vad barázdákkal, vörös- és feketehangya-telepekkel. Telefonon hívtak a vízügytől, hogy három napon belül vágjuk ki mindet. Ott álltak a kert végében, pár lépésnyire a határmezsgyétől, a strand kabinsora mögött. Felújítják a fürdőt és veszélyessé váltak a fáink, azt mondták. Nagyapám öröksége, nagyapám nyarának itt felejtett árnyékai, gyerekkorunk rejtelmes, átjárhatatlan dzsungele. A fák belsejében kartonfészket építenek a fahangyák, szétrágott fa morzsalékából, majd nyálukkal ragasztják össze, ahogy azt a fészek megkívánja. Kötőanyagokból, őseink nedveiből eredünk mindannyian, ragaszkodásunk pedig a család intézményének kötelékéből való. Az igazán komoly, nagycsaládok életében nem elegendő egyetlen fészek, egyetlen fa, egyetlen égig érő, szélringató otthon sem. Mert ott vannak azok a szomszédos fák is, meleg mellékfészkek a család lombozatába, gyökérzetébe fonódva, titokzatos, láthatatlan ölelkezésben, ragaszkodva, akár a fagyöngyök, örök áldozatiságban és érthetetlen egyensúlyokban.
Nyolc éves voltam, mikor nagyapám bemutatta nekem a munkahelyét, legnyilvánosabb titkait, csalános bozótjait az élet sikamlós útvesztőinek. Szatmár étterem, Utasellátó, akkoriban fogalom volt, mindenki megfordult ott, aki számított, meg aki nem annyira, azok is. Így hát én mindenkit és mindent ismertem: a bisztró könnyű nővendégeit, rosszarcú vasutasokat, jól fésült cigányzenészeket, magyar nóták keserűségét, borravalók önfeledtségét, hitelt, hó eleji elszámolást, üzemi raktárak csöndjét, pincértanoncok titkos légyottjait ebédeltetések utáni lopott szünetekben, azt, hogy a sör hasznot habzó áru, a göngyölegek, délelőtti kártyaasztalok, öltözők szagát, igazgatói irodák kanapéját, egyszóval tényleg mindent. A főszakácsasszony nem volt túl vonzó, hatalmas farára, irdatlan csöcseire emlékszem, de a kisegítők és pincérek között volt néhány másféle női szépség is. Kortól, beosztástól, testalkattól függetlenül rajongtak az öregért, nagyapám pedig a cicázásért rajongott, bármennyire is volt komoly, pénzhez is értő szakember, a munkát hittel, fegyelemmel viselő férfi. Én pedig nagyapám ifjúságáért rajongok még így, halála után is négy hónappal. „E föld befogad, mint a persely”. Most meg itt van ez a reggeli telefon: irtsam ki, ha nem is gyökerestől, de a tájból, kertje határvidékéből szabálytalan, örökké tavasz természetét.
A láncfűrész, az enyém legalábbis, kényes jószág. Ha nagy nehezen beindul, alig tudom leállítani. Nincs alapjárata hidegen, utógyújtása van, nincsenek köztes megoldások, bőg, mint szamár a benzingőzben vagy egyszerűen csak lefullad, ha nem túráztatom a motort. Hidegen folyton a szívatás van, minden meló eleje ezzel telik. Pedig takarítom a karburátort, gyertyát cserélek megadott üzemóra szerint, láncot rendszeresen éleztetni viszem, ahogy nyúlni kezd, spannolom, lelke van, én pedig régről spannja vagyok a szerszámomnak. Mégis, néha azon kapom magam, hogy szolgája csak, hasznot, vágyakat beteljesítő eszköze, saját, elgépesített életemnek. Mert stihlfűrészelni, bírni a tájjal, anyaggal, környezettel, felhőket megtartó lombkoronákkal is, ha kell: megtévesztő hatalom.
Vegyes tüzelésű kazánban a kiszáradt nyárfa hamar ellobban, kalóriaértéke, akárcsak a kartonpapíré, otthontalanok egykori, súlytalanná vált otthona, emléke, hamuja. Hűlt helye marad a régvolt, virágzó, dicsőséges koronáknak. A hamu lúgosítja a talajt, nagyapám hamuja például a ránk hagyott földet termékenyíti. Egy úriember nemcsak elegánsan hallgat, él vagy hal meg, még az utolsó havat elsepri a járdáról, majd hátrahajtja fejét a konyha karos ládáján. „Műalkotás az élet”–, így mondogatta. Láthatatlan gondoskodással, ahogyan az erdő egyként vesz fel tápanyagot, majd gondoskodik az egyről. Valahogy így vannak a családok, az utána érkezők is, kiválasztva, hangyatelepek katonái, munkásai, karcsú, szárnyas hímjei. Így jövünk mindannyian, nagyapám után, hangyaszorgalommal, mágikus fegyelemmel erdőségeket átható, iszonytatóan zöld, örök természetébe.