borba est

hagyom a bort, engedem levegőhöz jutni.
mégis, csak te vagy a legelső korty az
elfojtott hónapok után. amire figyelsz
valahogy kilöttyen előlünk. a szám érintése,
csersavakba halkul, pezseg a fehér csontokon.
eltompult vágyakozásom forgat még, avat
újabb poklokat bennem. köréd szisszentek
csendesebb téli hónapot. emlékbeli tájakat
festek a falakra, nyugtalan orgonaillattal.
izzaszt a lámpafény. ígéretnek jó még
a palackokból kirántott nedves dugók szele.
ki találna ránk, itt a lüktető agyam elhajlott
tekervényei között?
kiégetett belőlünk minden gyalogutat
a húsba fúródott repeszek sistergése.
friss vizekbe csobbanni, csak magadat
kivérezve lehet. metszem, csak
vágom az elnyúló édeskés cseppeket.
hagyom a homlokod levegőhöz jutni,
hagyom ízünket belemúlni a szilánkos
emlékekbe. igényelj magad mellé,
ahogyan a holtakat sem illene sosem.

súgás reggelire

reggelre a tükörből rám ömlik az űr.
keresem, hogy az éjjel mit üzent az úr.
nem üzent az ma se semmit, úgy aludtam el,
ahogy konyhaasztalon savanyodik a tej.

nagyüres kenyeremre rászáradt a zaj.
lágyuló szívem meg, kenhetőbb, mint tavaly.
ne követelőzzön csenddel, mikor nem szeret:
tejbe- vajba fürösszön vagy fojtson engemet.