véletlen hiba

nem akartam én szerelmeskedni, sem nyögdécselni
idegen szavakkal. a dadogás színtiszta testiség,
járatott nyelvek vezérelt mechanizmusa.
jól nevelt vagy, amit írok, félreolvasod,
én izgatott, mert úgy hiszed, félreéltem
valami fontos megélnivalót.

kimentelek kényelmetlenségeidből: hallgatok.
odavetett némasággal keresek véletlen hibákat,
elszólásokat, járatlan gesztusokat a kamaszos zavarodra.
ha elfogultságaimra hagyatkozom, folyton rád találok.

ne kezdj vallomásokba, amit direkt mondanál,
az átsüt istenfélelmen, bűnbánaton, önbelátáson.
ne gyónj és gyorsan felejts! hízelgéssel bármikor
próbálkozhatsz, könyörögni is mindig van kihez.
unatkozz mértékkel, a telefont is-- ne félj--
most kikapcsolhatod.

hagyaték

megpróbáltam magamban elfojtani a hangjukat,
azt reméltem, hogy így mindenkinek
könnyebb lesz, aztán véglegesen és maradéktalanul
kiejteni őket a fejemből. jó terv. apró tejfogak:
nagyapám kiköpött titkait nekem kell cipelnem.
képen töröl a felismerés, hogy hiába
veszítem el, visszajár, fölbukik ismét
az egykori, az összes szerelme. megbabonázott,
elcsábult, régi asszonyok súgnak a fülemre
gondoskodást, fenyegetést, lakáscímeket.

a nők, míg hús van a csonton, visszajárnak
a szerelemre. hosszan hallgatom
érvelésüket, meggyőző technikáikat.
nem csak a rajongásért, a hitekért,
nem csak marni, követelni. vissza.
járnak belém nyugodni, ragyogni, emlékezni.
remélni nagyapám szavait, beteljesedni
elmulasztott éjszakáikat. meghalni is, végre,
hogy legyen miért.

suta szabály csak az idők rendjének
betartása. ha néha áthajolok rajtuk,
önfeledt hajnalaikba, erősen csíp
a lokálok füstje.

záraikat, lassú megértésüket zörgetem.
fúrom át magamat zárbetéteken,
lakathosszal, vaskos titkaikkal
többet időzöm, térdelve előttük,
mint ahogyan illendő lenne. meglepődnöm
többé már senkin sem érdemes.
kiélvezhető vagyok a régmúlt szeretőkért.
kincseiket kacatokká rejtem, hogy fiaim is
érintetlenül találhassanak rájuk.

mokkacukor

halmozódnak adósságaim.
sírdogálsz ugyan, de
évek óta nem fojtogatnak terápiák.
előzékeny vagyok a havi számlákkal,
hivatalos ügyekkel. úgy élünk, mintha
nem türelmi időben lennénk, mintha
nem egy titkos kegyelemben.
mímeljük a kezdők életét.

barátiam kiveszőben. gyorsan
mérgez a napirend, akár a sorsszerű rák.
irigyelhető a magány, a szegénység is,
nagyon. aki mélyről jön, mélyen figyel.
mélyebben ért.

téged nézlek, kutatlak
napi dolgaimban. a feladatok
jól terelik a figyelmet, remek
pásztorkutyák--, szétmegy
a fejem, úgy csahol a hűség.
reggelizésekről, ebédelésekről
nem feledkezem meg. betartok
minden elvárásnak, ha sértik
a szabályainkat.

erős önkontroll.

kinti zuhanyzásaimra emlékszem,
nagyapám kertjére,
hóesésben. nagy mínuszokra.
bennem az maradt meg, az a csend.
csodálatot hoz, aki visszajön még onnan.
a daganat hege, akár egy melltű, beragyogja
a fürdőkádas, meleg vizes estéinket.
felfokoz a gőz, ha legyintesz a halálra.
nagydíj, havi járadék, hogy örülni van még ok.

bekapcsol kávéfőző, bojler. fürdőhab,
víz süti a lábszáramat. átmelegszik, átél,
ami még van. hátra. előre. elkavarodom.
innen már, hidd el, minden csak mokkacukor.

szuvasodás

tölgyesek tavaszán rád hasonlítok.
hasadozik az agytörzsem. konok vagy,
igazi fafej. míg bosszankodok miattad,
addig te intarziás asztallappá, faragott
lábakká nyarasodsz.
többes számod széles oszlopokban
gyökerezik, fölveri a leveles rigók
fekete hangját. azokban
az évszakokban vájtfüllel, füttyszóra

kell kitapogatnom téged.
nem hibázhatok a választással,
szuvas, porlékony szekrénnyé
fajulnál, néhány óra alatt.
hiába jönnének fakopáncsok,
láncfűrészek,

orkános viharok szakmai leleménnyel
megmenteni, kinyerni magunkat
belőled.
labirintusokat éltetsz, társz fel az égbe.
kétségbeejtően hosszú odvaidba
vágyom.
ki tudja már, hogy kinek is vagy a
teste,
törzse nyugalma.
bámulod a napom peremét, csillárom
sugarát a polcok illesztékei között.
susogva átderengsz mennyezeten,
neszektől reccsennek rostjaid.

fa felé fordulok, nagyot sóhajtasz,
én meg kezdhetem elölröl, belerágni
magam rügyező tenyeredbe.

február

dübörög egy kislány bentről, nem akar megszületni.
nagyot rúg apja hasfalán, húsából kezd el enni.
utolsó éjszakánk zubog, kívülem semmi terve,
hiába bármi józan érv, leszek örök szerelme.

lám készülődik az isten, gyermekkora neki sincs.
útközben néha megtorpan. tovább indul: hite kincs.
elesik, s öntudatlanul, sebeit eltakarja,
sírni, hiába van kinek, felriad minden zajra.

a konyhakövön térdepel, megfőzte már a szívem.
verseket súg hajnal körül, ki jegyzi le, ha én nem?
magára hagyott kisgyerek, keserű a zsenije:
kegyetlenségét hagyja rám, mert végképp nincs senkije.

átvirraszt hosszú éjszakát, forgatják régi álmok,
galambok elé szór sebet, minden győzelmet rám fog.
bevárja, amíg elalszom, szótlan akár egy árva,
rajtam tanulja ki magát egy ritmusos halálra.

menza

borzadj el, amíg lehet. pontos terv szerint.
csábítsd délután, aki vissza sose jönne.
forró levesedben fuldokló légy kering.
ellep a gyorshalál, mielőtt kiköpne.

hústükör csobban ismeretlen arccal.
sültszag. gyorsétterem: nincs főúr, net, se pincér.
sárgálljon az abrosz, kezdjünk tiszta lappal.
ne kérj másik menüt, reklamálni sincs miért.

téli kép

és rendje van a varjak reggelének,
ritmusa téli nyárfák ágain.
karácsony díszei bennem megértek:
nem ismerem fel nyári vágyaim.

sótlan az út, nincs ami képen ejtsen,
unom a károgó díszgömböket.
piros masniként fojt a jószerencse,
parktenger a bokámig öblöget.

kapaszkodnék,mélyre húznak az ágak,
ki gémberült, az úgyis szárnyra kap.
ha tényleg hívsz, én ott leszek ma nálad,
szitáljunk új szerelmet néhanap.

elbocsátó üzenet

emlékszem még, úgy öt éves lehettem.
és szerelmes: anyába fiú. nagyon.
mást soha! mondtam: csak téged szeretlek!
persze, örökké – szorítottad karom.

rafinált, hazug és csinos lányok jöttek,
belőlük, mi nem rád hasonlított,
kóstoltam ugyan, de csak úgy: soha többet,
a lelkiismeretem visszaszólított.

harminc vagyok, belém hasít, hogy máig
szerelmeimet mind veled csalom.
ha látsz, ne szólj, mint mózest egy kosárban,
eressz le a folyón! kérlek vagy hagyom.

drótszív

a rézdrót jobb vezető, mint
az alumínium. hajtogatom, hogy
kimelegedjen, de el ne szakadjon
bennem semmiféle tartás. ez a csípős
íz a múlt heti elektromosságom.
csak a nyelved hegyével érints.
minden testtájnak más a feszültsége.
a tenyeremen csak négy és fél voltnyi
elem apró csípését érezheted.
a nyakam és a hasam már forrón,
az arcod gesztusain bizsereg.
combom belső fele összerántja
teljes testedet. ölembe ha érkezel,
a szíved saját ütemét veszíti.
úgy ütöm, ahogy engem üt, ver
a pulzus. nem bosszú, nem szeretet.
eltűnsz magadból, ragyogsz vissza,
ha megérintesz, ha odatévedsz mégis.
összetart bennünket néhány réz-, alumínium-
huzal, rajongó áram. átlátható fémes kötés,
beláthatatlan következményekkel.
koszorúköreim átérnek rajtunk. elém villansz
minden aortatelődéssel. vöröshúsmágnes,
koszorúindukció. kialszol újra.

atlantisz

a vörös hajú nővel sohasem vitázom.
nem mintha félnék, de mire is a nagy
óvatlanság? néha megszólítom őt,
szelíden, rövid mondatokkal.
kérdezősködnöm semmit nem szabad.
azt mondom el, amivel láthatatlan marad,
nem tolakszom bele az életébe. addig
maradok a kisbetűs ismerőse, ameddig
csak engedi. fehér bőrét álmában
szagolgatom, csakhogy észre ne vegyen.
érinteni. érinteni még akkor se merem.
nem keresgetem sohasem a kegyét.
alig vágyakozom utána többet, mint
amit elviselni tudok. elnézően, épphogy
visszaköszönget, amikor dolga van:
szerelmes. évszakok múlnak el, mire
újra láthatom. elsüllyedt világunkat
belőlem fel nem ismerheti. direkt könnyű,
hogy százhetvenes az IQ-szintje. éppen
azt rejthetem el a legmélyebben,
amit a szeme előtt felejtek.