kérsz-e még bocsánatot, vagy kérjek én?
már hiába gombolnád rám az inged.
hogy forró lesz a nyár, tudtuk az elején,
s hogy butaság volt a hűvösben hinned.

legvégül− ne haragudj meg érte. most is−
én hívlak. szeretni tőlem tanulnál,
de zsongít a diszkzsoké, meg a taxis.
nyitott ruhádban maradj egy őszi pultnál.

apám, mint bármelyik cinevégi fiúcska,
mezítlábas herceg, iskola csibésze, úgy rohant
át uborkaföldeken, szomszédok gyümölcsösén,
hátsó udvarán, mint ahogy beszakadt szereléke
után gázol hínárba az elbóbiskolt, fölriadt horgász.
damilt szakított az apám megvadult papírsárkánya.
hatalmas, sárga, kifeszített újságszörny. a félel-
metes fenevad vészjóslóan körözött a szomszéd
kertek fölött. egy főpincér fia mindig többet tud
bátorságról, önfeledt szabadságról, hősiességről,
mint a szomszéd tanár málé kölykei. de a magán-
terület, az − nincs mese− magánterület, a lebontott
és nyitva maradt budikotorékával együtt. a pokol,
kénköves, bűzlő veszedelmével, pláne, amikor így
van: csurig. apám, a nyolcéves, szőke herceg, egyetlen
fiúgyermek, a felhők, papírsárkányok ismerője,
győzedelmes trónörököse, az eget zabolázza, szelet
a sárkányba, sárkányt a damilra, fogná be, vissza,
rendet, nyugalmat hozva a félelemtől megalázottakra,
erre az egész mélybecsúszott, mégis fölényesen bűzlő,
igaztalan világba. így szaladt, ezzel a reménnyel,
át a szomszédék kertjén, gyanútlanul a gyilkosan tátongó
pöcegödörbe.

úszott apám, a tanár, felesége, meg három savanyúképű
fiuk sűrű szartengerében a nagy loccsanás után. két méter
mély szargödör aljáról visszajönni több, mint halott
királylányokat csókolgatni, sárkányt lefejezni. másfél óra
fuldoklás, szartaposás, nemcsak az orrba, fülbe, szembe,
szájba kent világot idéz, de végleg beavat egy szakrális
létezésbe. a kémiatanár és fiainak szarából tanulható
csak igazán az élet, összes szívás és fújás, segítségért
kiáltás lélegzet üteme, a túlélés technikája. ezt máig
tudják ők is, a tanárék, nemcsak viselik, sopánkodnak
tanárian, de suttogva hencegnek, szűk társaságban:
„ a kovácsék kölyke a mi szarunkban tanulta ki az élet csínjait!”
hiába a hangos köszönések, focizás közben a legjobb
cselek, gólok, súrolókefe, elevenre dörzsölt bőr, a strand
hetekig áztató vize. lemoshatatlan a szégyen. napi százszor
átsuvickolt test, haj szappanozása −semmi nem segíthet.
amikor édesapámat, ritka ünnepeken magamhoz ölelem,
még ma is érzem rajta a királyfi próbatételének meghatódottságát.

önvizsgálatot kellene tartanom,
mondod. hajadat babrálom,
miközben (be)feléd figyelek.
máskor attól rettegek, félreérted
gesztusaimat. gyűlölsz vagy
rajongva kutatod fel magad
szerteágazó érzéseim között.
bele se gondolj, mi lennék mára
nélküled. ott folytatlak, a legelején,
ahol kettétörtelek. ki hitte volna,
hogy szakadásnál melegszik át,
kötődik egymáshoz legerősebben
az anyag. többet tud rólunk
e drótcsavaró, mint ahogy remélni
mertük. a tartásnak nincs fizikája.
roncsolni többet, már magadért,
nem szabad. becsavarodni másért,
ugye sosem lett volna érdemes?
áttúrok göndör szavakon hozzád.
ujjaim arcodra meztelenednek.
szemérmesülök némaságodban.
ne fésüld ki, újrafonlak, ha engeded.

amikor azt a szívrohamot kívántam neked, még
nem hittem, hogy ekkora hordereje, trombusa
lesz a legtisztább indulataimnak. egy sipoly vagy
gyomorvérzés még felelőtlenül és bármikor kifakadhat.
újraélesztek vadidegeneket, ha felismerem bennük
szeretteim múlandóságát és elhalasztok néhány tetsz-
élőt, mihelyt rám telepednének. egy hátfali infarktusból
nem lehet becsületsértési ügyet csinálni. tiszta égbolt,
fekete táj, fényes, csillagbeszűrődésekkel. ki ismeri fel
a tejutak munkaütemét, amikor csakis a kedvemért
alszik meg a szád. ha komolyan vágysz valamire,
előbb legyél bátor megfutamodni, erősödj bele
a lelkiismeretgörcseidbe. aztán ernyedj, elegánsan,
mint egy diasztolés balkamra, engedd végleg kiömleni
a választottad szívét.

úgy feküdtem a gödörbe, nagykabátban,
felhajtott gallérral. a földet, mint kutyadögre,
lapátolták a megkönnyebbülést. ősz volt
és nagyobb felhajtás, mint amit átlélegezhetnék.

recseg a homok a gondolataim között. nehézkedj,
még elbír a mellem, ezt szuszogom tovább.
nyálammal keverem össze a közönyödet.
sárjelen, sárnyugalom, langyos leves. eltart

eszemtől a hideg, fátyolos egekre érzek. a szív
lelassul, megállnak a léptek, topogásodat halogatom.
majd valaki, egyszer csak, visszahozza a gumicsontot.

megpróbáltalak elcserélni, valami
komoly gondosságra. azt hittem,
egy sál vagy kesztyű, ha átmenetileg is,
de kisegít a kényszerűségekből.

életben tartanak a lassú változások,
ciklusosan hullik pár régi hajlam. belülről
őszül a táj. sapkát húzok a szemedre,
nagyi kötött cuccait:

sima recept ki- befordított életemre.
legodaadóbb, legszeretőbb,
ki duzzogni tud rám vakon, reménnyel.

dehogy akarok én a hallgatás nyelvén
alkudozni veled. amikor nem figyelsz ide,
lyukas zsebembe csúsztatom a kezedet.

hatalmas gödröt ástam neki a kertben.
a lúgos oldatot lassan öntöttem csak rá,
vissza ne csapjon. áztattam, egy jó napig.
csontos testéről rétegesen oldódott a hártyás bőr.
előbb csak megpattant, majd nyersen hámlott le,
tekeredett, mint napozás, égés után szokott
az elhalt hámréteg. hevesen reagált, fehéren
pezsgett a savós nátronban. mintha csak naptejben
fürdettem volna, csobogott, habzott az oldat.
fejőasszonyok vödrei zubogtak így, régi, pillés
délutánokon. már tíz perc is elég, hogy többé
ne tudj ráismerni, hiába éltél vele hosszú
évtizedeket. törölgetted, tapogattad, húzgáltad
fiókjait át háborúkon és békeidőkön. bezúdult
a vegyszer testnyílásain keresztül a zsigerek közé.
szújáratain és kirepülő lyukain át okádta vissza,
amit visszaöklendezni még lehetett. a szúvak egy életre
pusztultak ki az ódon ruhásszekrényből -- így mondják.
meg hogy ez a legjobb módszer az elgázosítás
mellett. fullasztó ködfelhője van a délutáni sírgödröknek.

lemostam vagy száz év mocskát, olajfestéket, pácot.
az orrnyálkahártya fárad el leghamarabb az összes
érzékszerv közül. olyan, akár egy kisóvodás, játék
közben. persze, amit már nem vagyok képes érzékelni,
visszaemlékezésből kell tudnom, hogy lassan öl meg,
mint minden hosszúra hagyott vagy elodázott feladat.

végül mégiscsak sikerült felújítani a száz éves bútort.
bent áll ma is a napos szobában. amikor a legnagyobb
csendben fülelek, néha meghallom, ahogy el-elpattan,
megszakad egy újabb rost a kiszáradt fatestben.

úgy vagyok a vacsorákkal,
ahogy nagyapám a felejtéssel.
átbeszélem őket. sztorikat
sütök ki, köretnek, elterelésből.

a gyomor nagy éhségek idején
képes egyetlen köpésnyire csökken-
teni a savtermelést. komoly vegetációk
kor szikkadt emlékeit forgatja át,

rágja újra az ember. a túl-
éléshez, persze, kell még némi krumpli-
héj, hadifogoly tűz mellé kucorodás.

de én csak nagyapám oroszkrém
tortái körül forgok: egy sor test,
egy sor mész, egy sor test..

már csak a szerelmeimre emlékszem.
akik azon kívül esnek, végleg kiestek.
ha eszembe juttatod, még fel tudom
idézni az ösztönös és igazán jó szeretőket.

de az illatukból már biztosan semmi nem
maradt meg bennem. mégis szólongatnak,
például azzal hogy: „veled álmodtam megint”.
remegni tudnék még értük, velük együtt, ha kell.

akiknek a szívütemét is rég elfelejtettem,
azokat mind csak jobbá akartam tenni,
jobb életre, jobb szeretetre simítani őket.

az ajándékokat meg, ugye.
az ajándékot nem számításból adja
az ember. azt bátran szabad. szabad elfelejteni.

hanyatt vágódott a folyosón.
zihálni kezdett, a szeme rebegett.
néhányan körbeállták, mert incsel-
kedni kell a halállal. szemébe nézni

mások rebegő szemén keresztül.
a tömegpszichózis mindenkit beavat.
igazi hőség lesz odalent. bárcsak
későn érkeznének a mentősök--, erre

gondolsz. amit elképzelni
bírsz, feltétlenül teljesül. vigyázni
kell a gondolatokkal, kerülőutakon

érkeznek vissza hozzád. beteljesülve.
amikor semmi nem jut már eszedbe,
akkor üt be az igazi lórúgás.