eltűntél, az éjszakák szörnyen strapásak.
álomba merültem, minden munka várhat.
fölkeltem legvégül, úgy lett könnyű minden,
hogy száradni hagytam izzadt hálóingem.
arra gondoltam, erényed csak új hobbi,
istenfélelemből összefércelt holmi.
sötétlik az utca, nyitva hagyott ablak,
átjár a vén aszfalt kátyúbűz salakja.
kerülgetve zúg el néhány teherautó,
jól tudom, nem a bűz, ami ilyen fojtó.
megidézlek néhány hajnali imával,
nem az emlékezet, bűnünk, ami szárnyal.

a tulajdonviszonyokkal úgy állok,
mint más a részegséggel: kialszom
magamból őket: krumplit a földből,
tíz körömmel tékozlom el az árát.

távoli, falra hányt borsó, kiszuperált
szervi életek vallomásaira hagyatkozom.
gyomor, máj, belek labirintusaiból

megjósolható bármelyik magánéleti
rettenet. kiismerhetetlen jogi viszonya-
inkat felfüggesztem a legelső imára.

nem a közönyösség kezdett növekedni,
nem valami felnőtt rutin vagy rég elunt élet
hozta el ezt a beláthatatlan távolságot közénk.
mégcsak nem is a napi munka, gazdasági

érdek vagy bármi karrierkényszer. a depressziódat
úgy szoktam leküzdeni, hogy kétségbe ejtelek
néhánynapos hiánnyal. a hiány magasabb
inger az unalomnál, a befordult állapotaidtól is.

mert elsőbbsége van a magasabb ingereknek.
ez a szabály. amíg betartasz valakinek, addig
garantáltan létezel. uncsi, de új szabályokra

máig nem futotta. azzal vigasztalom magam,
hogy: nemcsak a közönyt írja felül a fájdalom,
de a fájdalmakat is az egymásra csodálkozás.

legelőbb csak azt mondani: megtetszett a térde.
ott folytatni: képzelje csak, évek óta várom.
nincs az a kincs, mit helyettem bárki más felélne,
nincs az a térd, amit szét ne vetne a hiányom.

elbeszélni lassan, hogy mi legyen nekünk fontos,
imák helyett fehér fátylak mossanak tisztára.
jól ismerem azt a ködöt, amit terít, pont most.
ne vetkőzzön, ereszkedjen bibliai tájra.

anyád kacsáját én eszem
karácsony negyed napján.
fertőtlenít az értelem,
részegre, mért tagadnám?

haza, ha jönnél, jól tudom,
lenne pár józan kérdés.
bántó már nem, de angyalom,
hűségem: személyes sértés.

imákra kulcsolt két kezdet,
kacsa, hogy meleg a nyár.
elhúztak évek, érkezhet
kitartóbb palimadár.

bármennyire is tetszett, vonzott,
aggódtam az anyajegyei miatt.
évekig nézegettem őket a nyakán,
melle felső ívén, a dekoltázson.
vannak jelenségek az életemben,
melyekről lehetetlenség eldönteni,
mit üzennek, míg fel nem tárja
őket a teljes környezetük.

a környezet nagy titkok rejtegetője,
mindent ismer évszakokról, jó és rossz-
indulatú sejtszaporulatról, erogén
hajlamokról, az érintés mindenható
erejéről, tekintetek borzongatásáról.

blúzgombjai: kavicsok a számban.
csiszolom felszíneit, alakítom,
átformálom a változásokban.
de nincs az a tapintat, amivel újra-
jelölhetném a visszafelé vezető utat.

(Kemény Istvánnak)

közben úgy van, mert volt hozzá kurázsi,
és cigánynak lenni éppen annyit ad,
mint füstszagún bűzleni tisztaszobában,
s nem tudni az ország miből... mibe van?

nem kontrázni rá, hogy válság van épp
itthon. kitagad a hazád, alukannád: tenyér.
megalszik a reggel, de ő a szádra csap, mert
megint vagány voltál, lejárni minket. ezért!

szégyent hozhatsz, testvér, görgesd
titkainkat, megváltást, azt hidd el, máma
nem lehet. kiröhög a falu, maradj magyar

magyar. ne feleselj, aludj! szégyenkezz
semmiért! de végül… pofázd csak ki bátran:
nyugtalankodjon, ki élni itt remél.

kifordította szemhéját: onnan bámult az ördög.
hiába féltem, ismerős, haja, s a vörös szőrök.
a teste jobban érdekelt, azt lestem, hogyan rezdül.
ki hitte, hogy egy életen e vágy visz majd keresztül?

úgy mondta: másra ne, soha!− végzetének hív engem.
hűvös voltam és túl kevély, kis blúzt gombolt felettem.
bugyik, elfeslett éveink, hittem, lemondott rólam,
most ajkak közül villan rám, hogy tudjam, mégis hol van.

néhány dologhoz volt közöm,
ne bánd, ha meg sosem érted.
féktelen voltam böjtökön,
fogoly, míg mások itt éltek.

rossz század, elmúlt lágerek:
nációkat vertek holtra.
meg-megbomlik az értelem,
halhatatlanságom kontra.

átfertőztek nők, ifjúság,
Istent veszítettem közben.
mégis, mert élet, van tovább,
hazám sem volt negyvenötben.

azzal, hogy, nézz rám: itt vagyok!
kilencven évesen, győztes!
nagycsalád. karolnak angyalok,
az Úr is tán épp ilyen őszes.

„ma még élünk, holnap kidob a föld.
beton a homok”− ezt hajtogatod.
hiába hinném, hogy értem,
a német tiszt úgy tört, akár a karton.

orosz volt a tél, recsegett. kicsi gödör
az ünnep. negyvennégyben a fogolybecsület:
megtört, úrvacsora kenyér, elmorzsált sípcsont.
„mennyből az angyal” -tán az még eljöhet.