halmozódnak adósságaim.
sírdogálsz ugyan, de
évek óta nem fojtogatnak terápiák.
előzékeny vagyok a havi számlákkal,
hivatalos ügyekkel. úgy élünk, mintha
nem türelmi időben lennénk, mintha
nem egy titkos kegyelemben.
mímeljük a kezdők életét.

barátiam kiveszőben. gyorsan
mérgez a napirend, akár a sorsszerű rák.
irigyelhető a magány, a szegénység is,
nagyon. aki mélyről jön, mélyen figyel.
mélyebben ért.

téged nézlek, kutatlak
napi dolgaimban. a feladatok
jól terelik a figyelmet, remek
pásztorkutyák--, szétmegy
a fejem, úgy csahol a hűség.
reggelizésekről, ebédelésekről
nem feledkezem meg. betartok
minden elvárásnak, ha sértik
a szabályainkat.

erős önkontroll.

kinti zuhanyzásaimra emlékszem,
nagyapám kertjére,
hóesésben. nagy mínuszokra.
bennem az maradt meg, az a csend.
csodálatot hoz, aki visszajön még onnan.
a daganat hege, akár egy melltű, beragyogja
a fürdőkádas, meleg vizes estéinket.
felfokoz a gőz, ha legyintesz a halálra.
nagydíj, havi járadék, hogy örülni van még ok.

bekapcsol kávéfőző, bojler. fürdőhab,
víz süti a lábszáramat. átmelegszik, átél,
ami még van. hátra. előre. elkavarodom.
innen már, hidd el, minden csak mokkacukor.

tölgyesek tavaszán rád hasonlítok.
hasadozik az agytörzsem. konok vagy,
igazi fafej. míg bosszankodok miattad,
addig te intarziás asztallappá, faragott
lábakká nyarasodsz.
többes számod széles oszlopokban
gyökerezik, fölveri a leveles rigók
fekete hangját. azokban
az évszakokban vájtfüllel, füttyszóra

kell kitapogatnom téged.
nem hibázhatok a választással,
szuvas, porlékony szekrénnyé
fajulnál, néhány óra alatt.
hiába jönnének fakopáncsok,
láncfűrészek,

orkános viharok szakmai leleménnyel
megmenteni, kinyerni magunkat
belőled.
labirintusokat éltetsz, társz fel az égbe.
kétségbeejtően hosszú odvaidba
vágyom.
ki tudja már, hogy kinek is vagy a
teste,
törzse nyugalma.
bámulod a napom peremét, csillárom
sugarát a polcok illesztékei között.
susogva átderengsz mennyezeten,
neszektől reccsennek rostjaid.

fa felé fordulok, nagyot sóhajtasz,
én meg kezdhetem elölröl, belerágni
magam rügyező tenyeredbe.

dübörög egy kislány bentről, nem akar megszületni.
nagyot rúg apja hasfalán, húsából kezd el enni.
utolsó éjszakánk zubog, kívülem semmi terve,
hiába bármi józan érv, leszek örök szerelme.

lám készülődik az isten, gyermekkora neki sincs.
útközben néha megtorpan. tovább indul: hite kincs.
elesik, s öntudatlanul, sebeit eltakarja,
sírni, hiába van kinek, felriad minden zajra.

a konyhakövön térdepel, megfőzte már a szívem.
verseket súg hajnal körül, ki jegyzi le, ha én nem?
magára hagyott kisgyerek, keserű a zsenije:
kegyetlenségét hagyja rám, mert végképp nincs senkije.

átvirraszt hosszú éjszakát, forgatják régi álmok,
galambok elé szór sebet, minden győzelmet rám fog.
bevárja, amíg elalszom, szótlan akár egy árva,
rajtam tanulja ki magát egy ritmusos halálra.

borzadj el, amíg lehet. pontos terv szerint.
csábítsd délután, aki vissza sose jönne.
forró levesedben fuldokló légy kering.
ellep a gyorshalál, mielőtt kiköpne.

hústükör csobban ismeretlen arccal.
sültszag. gyorsétterem: nincs főúr, net, se pincér.
sárgálljon az abrosz, kezdjünk tiszta lappal.
ne kérj másik menüt, reklamálni sincs miért.

és rendje van a varjak reggelének,
ritmusa téli nyárfák ágain.
karácsony díszei bennem megértek:
nem ismerem fel nyári vágyaim.

sótlan az út, nincs ami képen ejtsen,
unom a károgó díszgömböket.
piros masniként fojt a jószerencse,
parktenger a bokámig öblöget.

kapaszkodnék,mélyre húznak az ágak,
ki gémberült, az úgyis szárnyra kap.
ha tényleg hívsz, én ott leszek ma nálad,
szitáljunk új szerelmet néhanap.

emlékszem még, úgy öt éves lehettem.
és szerelmes: anyába fiú. nagyon.
mást soha! mondtam: csak téged szeretlek!
persze, örökké – szorítottad karom.

rafinált, hazug és csinos lányok jöttek,
belőlük, mi nem rád hasonlított,
kóstoltam ugyan, de csak úgy: soha többet,
a lelkiismeretem visszaszólított.

harminc vagyok, belém hasít, hogy máig
szerelmeimet mind veled csalom.
ha látsz, ne szólj, mint mózest egy kosárban,
eressz le a folyón! kérlek vagy hagyom.

a rézdrót jobb vezető, mint
az alumínium. hajtogatom, hogy
kimelegedjen, de el ne szakadjon
bennem semmiféle tartás. ez a csípős
íz a múlt heti elektromosságom.
csak a nyelved hegyével érints.
minden testtájnak más a feszültsége.
a tenyeremen csak négy és fél voltnyi
elem apró csípését érezheted.
a nyakam és a hasam már forrón,
az arcod gesztusain bizsereg.
combom belső fele összerántja
teljes testedet. ölembe ha érkezel,
a szíved saját ütemét veszíti.
úgy ütöm, ahogy engem üt, ver
a pulzus. nem bosszú, nem szeretet.
eltűnsz magadból, ragyogsz vissza,
ha megérintesz, ha odatévedsz mégis.
összetart bennünket néhány réz-, alumínium-
huzal, rajongó áram. átlátható fémes kötés,
beláthatatlan következményekkel.
koszorúköreim átérnek rajtunk. elém villansz
minden aortatelődéssel. vöröshúsmágnes,
koszorúindukció. kialszol újra.

a vörös hajú nővel sohasem vitázom.
nem mintha félnék, de mire is a nagy
óvatlanság? néha megszólítom őt,
szelíden, rövid mondatokkal.
kérdezősködnöm semmit nem szabad.
azt mondom el, amivel láthatatlan marad,
nem tolakszom bele az életébe. addig
maradok a kisbetűs ismerőse, ameddig
csak engedi. fehér bőrét álmában
szagolgatom, csakhogy észre ne vegyen.
érinteni. érinteni még akkor se merem.
nem keresgetem sohasem a kegyét.
alig vágyakozom utána többet, mint
amit elviselni tudok. elnézően, épphogy
visszaköszönget, amikor dolga van:
szerelmes. évszakok múlnak el, mire
újra láthatom. elsüllyedt világunkat
belőlem fel nem ismerheti. direkt könnyű,
hogy százhetvenes az IQ-szintje. éppen
azt rejthetem el a legmélyebben,
amit a szeme előtt felejtek.

gyorsabban romlanak a zsigereim,
ha napokig nem alszom. az öreg
szervek többet árulnak el minden
lelkiségről, mint a gyerek száj,
felnőtt ész vagy a vértelen rutin.
a gondolatok sorra vezetik,
félremagyarázzák a formátlan érzéseket.
újabban nem használok egyetlen
gondolatot sem magyarázatokra.
csak levegővételre, szívdobogtatásra,
izom-, csont- és agyszövetek bioszára.

sokáig nem mertem
felkutatni, dobogtatni senkit.
tudtam, belém halhat, akinek
gyenge az izomfala, érhálózata.
kinek lelke nem képes tágasabb
világok felé nyomni vért, hiteket.
az álmatlanok erei egy életre
ruganyosak maradnak.

nem tudtam, hogy kihűlt-e már
esztelenül heves viszonyunk.
félelmeket szültek belém
a nyugtalan éjszakák, vén reggelek,
sűrű nappalok, el nem csattant
veszekedések pofonjai.
erőt vettem magamon, oda-
nyomtam a homlokomat a tiédhez.
ne nevess ki, nem bolondság:
a szerveidet kérdezgettem
magadról. megkönnyítik, amit
nem tudsz elmondani, megértetni
velem. kopott sablonokba
ne öntsd ki elém a szíved.

ne mondd, hogy gyerekeskedés.
ne, hogy jeltelen ragaszkodás.
hogy magányra szültek, átkoztak
minket csakis a szerető anyák.
ha elsötétül, ígérjük meg egymásnak:
nem kelünk fel majd reggelig.

kimentem az udvarra. bámultam a farakást.
nyakamba szitált a köd. a hasábok szálai,
görcsei, gyűrűi fénylettek: győzelmei a vannak.
maradéka a halálnak. jó, hogy itthon lehetsz.
süt a konyhaablak, bele a barna szemembe.
serceg a tujasor fekete árnyéka. ha benyitnék
hozzád, nem lennék felesleges. téli gyerek,
téli sors, téli farakás pattog, reccsen,
motoszkál néhány viszonyom, szerepem,
amit ideje lenne végérvényesen megtanulni.
éppen a te félelmeidbe kellett beköltöznöm.
a fájdalomcsillapítók gyomorvérzést okoznak.
a szűk udvarok szégyenérzetet. akik elmúltak előlem,
csak azokra gondolok vissza. két pocsolya van
a kertben, az egyik még táplálkozik belőlem,
a másiknak meg, holdtükör a neve.