az egyik barátom --tegnap mesélte--szombatról vasárnapra
őszült kétmaroknyit. nincs mese, komolyan kell venni
a hétvégéket. éppen harmincnégy vagyok. azzal vigasztaltam,
hogy három hónappal ezelőtt én is találtam borzos hajamban
egy ősz szálat. azóta megpróbálom magamat igazán komolyan venni.
az előbb odaálltam a tükörhöz, --semmi rémület-- de basszus,
elveszítettem azt az egyet is.

***

nincsenek görögdinnyék a hónom alatt. mióta nem edzem a testem,
már nem kovácsolom magamat bemutatkozásnál. tisztábban csendülnek
sóhajok fülemre, halántékomra. fénylik pár kürtszó, vonatfütty,
téli dér, hajnali padok deszkáin a tenyérnyom. ameddig az izmok
összetartanak csontokat, önérzetet-- a nyár ízeiről nem szólhat
csakis a testem. trikómba csorog felszívódni a cukros dinnyelé.
eltart magától a tél. fehér sóhaj. körtebefőtt.
zihált ventilláció a vékony árnyékom. felkar semmit sem üzen
a lélekről negyven centis kerület felett. befagyott patakokra
vágyom. csontig sorvaszt minden szellemi felfedezés.

¬¬ ***

izmaim másodnapjai nem tartanak lázban többé.
lazulnak-feszülnek még ugyan, de semmi öncél,
se túlzás vagy testi diadal. fájdalmasan őszinte mára
az ölem, a szám. mégsem kevesebb, homályosabb,
mint húsz éves testek ruganyossága, bőrök, ajkak illata,
tapintott, kiforrásban lévő idegek utcái, huzatos,
elektromos alagutak fénylő pályái.
már csak a remegésemmel, gyöngyöző verejtékkel,
testillattal vallok, vádolok, kutatlak tovább, fel,
magamból.