amikor elpusztult a kutyám, még
semmit nem tudtam a lelki fertőzésekről.
mára kitanultam a nemlét minden rákfenéjét,
mellékhatását, idegállapotát. úgy hurcolom
magamban a kórt, akár egy lappangó gyulladást
a véráramban. eleinte ragaszkodtam
nagyvonalú felelőtlenségemhez, elhanyagoltam
minden lelki sterilitást, elővigyázatosságot.
halott kutyák, feketeföld után soha nem elég
a kézmosás vagy a gyors ima. köröm alá,
az elme mintázatos barázdái közé úgy ássa
be magát düh, tehetetlenség és a fájdalom,
hogy nem marhatja ki onnan sem körömkefe,
sem pedig a hosszú, néma gyász. vannak
események, szeretett lények, akiket csak
felejtéssel vagy antibiotikumokkal irthatsz
ki magadból. akár a gombák, vírusok,
baktériumok, megülnek némán a sejtjeid között.
néha herpesz: bosszantóan kellemetlen,
máskor végzetes betegségek emésztik fel
az életedet. lappanganak akár évekig,
majd lassan felélnek. emlékezetedbe oltják
a romlandóságot, halált, rámutatva az épp
most bomladozó, foszladozó önmagadra.
két szárnyra nyílt udvarkapuk szabadságérzetével,
angyali jelenésekkel bódítottam magam.
virított le rólam a felejtés mámora, a tudatos
döntés, akár egy állami kitüntetés: bárányhimlő,
ragályos gyerekkori nyavalya. de valahogy
máig kivakarhatatlan belőlem a kutyám szelleme.
kinőhetetlen melldísz. sokáig kapargattam a sebet,
hogy mégiscsak elfedjem valami aktivitással: kerti munka,
hosszú séták, vastag téli pulóver, nyári pigmentáció.
leszárítani magamról, lepergetni, egy egész életre
elveszíteni végre vonyító nyomorát, égető viszketését
a felelősségnek, bűntudatnak, hullamerev emlékeimnek.
legyen felmentő ereje a baleseti halálnak. elvadítani
akartam magamtól, kiéheztetni, belső utazásaim közben
ottfelejteni egy büfékocsiban, az asztal lábához kötve.
mint lelki poggyászt elereszteni, kivágni a vonatablakon.
a messzire dobott csirkecsontokat követően könyörtelenül
elhagyni a kiszemelt és bevégzett helyszínt.