száznegyvennel a sztrádán, azt még nem büntetik,
egyébként is január elseje, koraesti sötét, köd van.
lehunyja sok szemét a mérőkapu, lehunyja
reflektor fényét az elhaladó forgalom.

előbb még eldöngetsz egy dzsip mellett,
és figyeled, miféle terepgumi hangja mohog.
hagyod el, és csak mohog a jobb hátsó felől
egyre biztosabban, de nem jelez a gumiszenzorod,
hogy a levegőnyomás esik. mert nem esik,
csak a köd hatalmas. lassítasz, kiszállsz, és lám, szétrobbant
a tavaly vett téli semperit. szó sincsen nyomásesésről,
elszállt a jobb hátsó gumid és pont! mi jelezhetne hát
neked ezen a lakhatatlan tájon? a család bódult
kétezerhuszonkettő január elseji, újévi kábulatban.
jól kezdődik ez is, míg benned épp véget ér néhány
nagy és elkötelezett súlyos év. nem ránt félre semmi
az útról, csak lassít, megállít kicserélni lerongyolt kereked.

elakadásjelző háromszöggel a kezedben vagy száz
méter séta vissza, hogy belétek ne fusson valami állat…
a sztrádán minden egyszerű, semmi szövevény, mellékvágány.
az évek darálnak, és te maradsz, aki mindig is voltál:
egy defektes kereket cserélő pasi az út szélén.
család, asszony és gyereked, a halálos veszélyzónából kilép,
szalagkorláton túli fűre. kerékőrrel baszakodsz, mert a kulcs
nem fekszik a mintába, ha lábbal rúgod a csavart, mert az erőkar
túl rövid, hogy kézzel, pontosan igazítsd, meglazíthasd
azt a kurva kereket. úgy húznak el melletted, mintha ez itt,
most nem is az egész összerakott életed lenne. a mankókerék
még originál, tiszta vagy, egyedi, ma is beláthatatlan utadon,
bármennyi mocsok, fölkapott csavar fúrta, zavarta meg
eddigi munkád.
majd visszapakolsz emelőt, kulcsot, elakadásjelző háromszöget,
ripityára szakadt kereket. szalagkorláton túlról visszaemeled,
majd beül a család, ülésfűtés és biztonsági zóna, indulás előtt
az öv, mint mindig, gondosan bekapcsolva. ami körbe vesz,
békés családi érdek. pálya van, kell néha mégis izomból
nyomni, negyvenöt kilométer és végre hazaértek.