négy előtt tíz perccel vág félarcon a márciusi nap,
pontosabban, az utca másik oldalán lévő emeleti
ablak tükröződik be rám, s az asztalomra. három nő
az ablak mellől már készülőben. fizetnek és vonul a fény
át a termen. bőven tele vagyok még keserűséggel,
néhány hónap talán elég, azt mondják, a kávéba
csak kevés cukor kell, különben oda a hatás.
oda az egészség, a szív, ha túl édes, többet árt,
mint az elme, mi kesernyén leleményes. ha magára
figyel az ember, asztalra gyűrt kétségekkel:
megint nem ismerem fel életem folyamát, minden
meder más vízfenékre, más tükröződésre lát.
sötétlő csésze alja, ragad bele a kanál, ahogy szárad
körém a délután. ahogy sötétbe vegyül a szerda,
hogy bármi, ha körbevesz, volt vágyaknak felolvadt
maradéka. kéne, hogy szeress—gyilkos, haszontalan
vágyak—, fejet hajtok, megelégszem veled:
életre szóló bukásnak.