I.
a félelmeket a környezet alakítja,
az anyaméh például a hangos zajok
és a zuhanástól való félelmet szüli.
mert kizuhanunk, és vége a lebegtető,
meleg vizeknek, tompa morajoknak,
éltető és féken tartó köldökzsinórnak.
aztán már csak egy-egy fülgyulladás,
zúgó tengeri kagylók — ritka óceáni öblök
fehérlő, meleg homokpartjain fekve
vigasztalódunk mi—, vigasztalhatatlanok.

II.
emlékek, öregedő testek csipeszelt
rongyai száradnak a nap alatt-
anyánk a Hold, nem szól hozzánk,
apánk a Mars, fenékbe sem billent.
Istenünk a szárító erejű változás.
néznek le ránk, és látszólag semmit
nem éreznek. néznek, és nem gondolnak
magukra, se rólunk. szégyenled,
hogy mennyi se vagy, mennyi se lehetsz
belőlük, utánuk, nekik. maréknyi Hold,
tenyérnyi elpergő Mars.

III.
az öregnek tiszteletet, a fiatalnak utat adjatok!
állócsillag és üstökös ragyogás: földhöz vágott,
leejtett csillogó evőeszköz, ki mondja meg,
mi a különbség a két zuhanás,
a két földbecsapódás között? tejúton félreeső
csillagrendszerben némi csörrenés, kattogás,
kasmatoló bánat. karórádat felhúzod. napra nap.

IV.
a bánat tartós elfojtása depresszióhoz vezet.
inkább felhúzod magadat ma is: tökölés városi
csúcsforgalomban, ütközések, súrlódások
munkahelyen, majd estére, akár egy rugósszerkezet,
újra és újra, ahogyan azt kell, negyvennégy éves doxa,
nullára leketyegsz. rá se nézel a lapra, a percre, az égre,
eldöntötted, boldogság lesz, ha valaki gondatlanul is,
de végre szétszerel. nem fojtod magadba az indulatot,
mert az haragossá, az irigységet, mert az féltékeny
szörnnyé változtat. aminek mennie kell, önzetlen szívvel
elengeded, ami bizonylatan, még időben kitessékeled.
amihez nincs kulcsod, kirúgod neki az ajtót.

V.
a szeretetet nem fojtod el magadban,
csak mert ezt várná el a regnáló kurzus,
csak mert a politika vagy a közfelfogás
ezt vagy azt a zászlót lengeti ablakában.

VI.
megtanulsz végre élni, nem nézni magadat senkinek,
de a világot teremtő atyaégnek sem képzeled
a következő pillanatban. a narcisztikus csorbákat
kiköszörülöd. nem kompenzálsz a szüleid miatt,
hogy nem szerettek jól, hogy a szerelmed nem rajongott
érted jobban, s hogy barátaid, nagybetűs
felnőttségük miatt végérvényesen elhagytak.

VII.
nem akarsz majd híres rocksztár lenni,
sem megmondóember
a környezetedben.
önfegyelmet tanulsz
és mértékletességet,
arányokat és önátadást.
megtanulsz elfogadni,
mert felismered,
hogy te is fontos lehetsz
valakinek.

VIII.
nem akarsz birtoklási vágyak kényszere alatt
roskadozni, mert aki elfojt, az fuldokol, roskadnak,
törnek benne a tartócölöpök. aki elfojt, azt hiába
élesztgeted, támogatod vissza az életre — stégre
ráncigált vízihulla, elkorhadt stég—,
nincs az az újjáélesztés, aládúcolás, amit jóvátehetne
egy pökhendiségig túlfújt mentőmellény.
nincs az a bármilyen folyó, vesszőfutás, jeges áradat,
amire hivatkozhatna egy pánikrohamokból
kiúszni nem tudó férfi, nő.

IX.
ha megtanulunk élni, nem kell legyőznünk
egymást sem okosságban, sem szófosásban,
sem karrierben, sem személyes fájdalmakban.
a dörzsöltséget levakarjuk magunkról, élesen
és szánakozva nézzük a csaló kis ügyeskedőket,
ahogy kapaszkodnak a szeretetlenségbe,
mert onnan úgy látszik, az a valódi szabadság.
de addig még van néhány feladat, lásd be!

X.
láthatóvá tenni a láthatatlant,
emberfölöttivé az emberit.
kicserélni néhány mozdulatlant,
mint széket egy erdőre, vagy pedig
hagyni a figyelőt figyelni hosszan,
rönkként úsztatva érzelmeket.
félelem, irigység, indulat, bármi,
uszályként vonul a kétségeken.
fatörzsek között is vonulni árban,
megáradt folyó vagy kivágott erdő!
nem tudod még, hogy ki vagy,
hogy mitől felnőtt,
de levegőért kapkodsz a tört lékeken.