az apámat soha nem ismertem,
és nem tudom, hogy neki én ki vagyok.
ő dolgozott, amikor óvodához keltem,
és volt, hogy nem jött értem senki,
az óvónő vitt haza magukhoz, este
lett, a férje rám haragudott. még nem
volt a melósoknak otthon vezetékes,
pláne nem voltak mobilok. elfelejtettek,
vagy csak azt, hogy kinek kellett
volna értem jönni. aztán nyolc körül
apám jött: sörszag és kölni illata.
nem mondhatom ma sem, hogy ez
vagy bármi más úgy igazán rá vall. inkább
csak hogy minden megvan neki valahogy
mondva. elvált apaként vitte őt félre
néhány elvált szoknya. amikor szabad volt,
akkor is maradt legalább három gondja.
én a legnagyobb, ha gond, mikor néha szégyenkezni
kellett. a pénz meg a másik, vagy a két kisebbik fia?
a harmadik, hogy a szép nők is megöregednek.
de nem emlékszem, hogy kerültünk idáig,
hogy jutottunk el otthonról, idegen szívvel
más-más hazáig. ha beszélünk, én nem értem,
milyen vélemény, mondat, mi tartja távol.
mitől olyan hosszú az út az önfeledtnek
kinéző apámig.

anyám mesélte, hogy aznap rábízott.
szőke volt az öreg, sportos, nagyhangú, amikor
szabad volt, ha ivott, de nem iszik. már nyugdíjas,
fiának nevez, amikor büszke, ha mégis szabad.
képzeld, ballagásra kaptam tőle egy velem egykorú
babettát. újrafestett motoros biciklit, bár tekerni,
csak ha kifogyott a benzin…, tehát sokat.
nehéz volt hajtani apám elismerésére,
pedig próbáltam. majd leszakadt a lábam,
kerülőutak, csavargás, idegenség…

téged szerettek otthon, vagy úgy jártál haza,
elvált szülő gyereke te is, mint egy kelletlen vendég?
különben felnőttünk, minden rendben…
az apám kulcsa, ha belegondolok, sosem volt
sajátként a zsebemben. diszkók táncterei,
kocsi, lakás, rajongás és kudarc. mintha lett
volna olyan életszakasz, mintha riválisaként
nézett volna rám a már félig kopasz apám.
negyvenévesen is pont úgy rémüldözök,
te jó ég, mint egy magára hagyott kiskamasz.