Fájdalmakkal, félelmekkel, ha szembe kell nézned, mert nincs az az élet, hogy folyton legyen egy kiskapu, hogy meg lehessen szökni, akkor tegyél le vagyonról, dicsőségről, hatalomról. Bármibe vegyülsz, elgyengít, fölemészt, tönkretesz. A szellem magasabb rendű, mint az anyag, és ha másba adod bele magad, akkor már nem vagy ott, hogy farkasszemet nézhess magaddal, már nem méred a súlyod, nem keresed rendjét, ösvényeit az életednek. Pedig felkészültnek kell lenni, mint nagy csomagokkal a járatlan, vidéki tömegközlekedőnek a leszállásra, minden pillanatban készen a fájdalmakra, készen a vágányok váltására, készen a kilépésre a körkörösen zakatoló szerelvényből. Akit folyton csak babusgatnak, képtelen megérkezni, méltósággal kilépni, de élni, érteni is képtelen, mert csak viszi a forgalom, történik körülötte a világ, ő meg szorongatja a kapaszkodót, foglalja a helyet mások elől.
Ne szeressenek, ha beteg vagy! Ne kérdezgessék, mit hozzanak, hogy érzed magad! Ne főzzenek fogadra valót, ne küldjenek vesemelegítőt, ne hívogassanak hozzád orvost, papot, barátokat… Féljenek tőled, vagy vessenek meg! De bocsássanak is meg, amikor nincs jobb ötleted, amikor rettegve, izzadtan vergődsz éjjelente, amikor nem tudod hogyan tovább, csak akkor legyenek ott!
Amit elgondolsz, az eléd merül, akár egy víziló a nílusi dagonyából. A tibetiek szerint szellemi építmény csak a világ, fejben kigondolt víziló, vagy sárkánygyík, tibeti hegycsúcs, kolostor, egy szerzetes lerágott körme, koszos mutatóujja. Ásító, ritkafogú, vagy inkább agyaros óriás, az életed vízilova. Én a vízióimmal vagyok azonos, a pofátlanul is vastagbőrű gondolataimmal, olyanok akár a halálfélelem, olyan akár egy Nílus menti ménes, vagy mint egy májgyulladás, amiből másfél évig képtelen vagy kigyógyulni, ami összetiporja hatalmas terhével a lelked, és mikor mégis sikerül kilábalnod veszedelméből, nem tudod, hogy ez, aki itt maradt, te vagy-e még? Ki maradt itt belőled, mikor te elveszítetted már vágyaidat, akarásaidat erre a világra? Amikor nem fáj semmid, amikor nem vagy azonos azzal, akit ismertél magadból, talán már ott van a legvége. A rettegés szerkezete biztosan mered zsigereid körül, akár egy természetvédelmiterület figyelmeztető vastáblái. Berozsdállt csapok, hegesztések tartják az anyagot, nem szétszerelhető, nem csomagolható össze könnyen, költöztethető odébb, akár egy cirkuszisátor. Megbékélni a félelmekkel könnyebb lenne, mint szétszerelni azt, és leadni egy közeli méhtelepen, eladni roncsárba, odaadni ingyen, csak vigye már valaki tőlem, belőlem. Beletanul betegségébe az ember, aztán már nehezen engedi, és el sem hiszi, hogy szabadulhat, hogy van élet a fájdalmakon kívül is. Zavarodottan nézi, hogy kinyílt a kalitka, és nem látja a galamb, mi vár rá a ketrecen túl, elfelejtette, vagy sohasem volt alkalma végiggondolni, mint ahogy most, a rabság, a halálosbetegség idején.
A fantomvíziló fingját senki idegen meg nem érezheti, a halál szele is úgy csap meg, akár egy párnapos influenzát kísérő takonytenger. Fújod a magadét, hogy kikezelhetetlenül beteg vagy, és hiába mondják, minden rendben, egészséges vagy, hogy kimehetsz a házból, emberek közé, fütyörészve, hetykén! Hogy sportolhatsz, szerethetsz, dolgozhatsz, ahogy kedvedből telik, de te csak tapogatod a hasfalad, meg a köldököd tájékát, méred a lázad, melegfürdőket veszel, és rettegsz az élettől, a szabadság elfelejtett önfeledtségétől. Behúzott függönyök mögött hetekig leselkedsz a havas tájra, az egykori iskolákra, csavargásokra, a gyerekkor játszótereire, a csajok illatára, munkák nyomasztó fegyelmére, tekintélyre és bukásokra, társadalmi szerepjátékokra leselkedsz még, de várod a vízilovadat, hogy végre szemedbe nézzen, mert te hónapok óta készen állsz: harapjon ketté, nyeljen el.
A tibetiek szerint kiművelt légzőgyakorlatra van szükség a teljes nyugalom eléréséhez, hogy a félelmetes víziód végre feléd forduljon, szemedbe nézzen, hogy elindulhasson úszva, majd ügetve hozzád a lassúfolyamú vízből, aszályos kelet-afrikák idején. Te pedig megérted, hogy bármit is éltél, akár ez az afrikai dög, ami zihálva, csatakosan megáll előtted, majd összecsuklik, mint életközépválság idején egy valószínűtlenül behemót halálfélelem.