kiegyezés

hiábavaló lenne mentegetni az anyámat. szép nő volt, és csodálták a férfiak,
rajongtak érte. éppen ezért, önvédelemből, már egész fiatalon igyekeztem
kibolondulni belőle, de hiába csaltam és csalattam másokkal, úgy gyűlöltük
egymást, ahogyan a legrosszabb szeretők vagy ahogy a legszenvedélyesebb
versenytársak gyűlölködnek. éreztem vágyait, égető kínját, gyengeségeit.
némán csodáltam érte, amíg ő látta, hogy többet tudok a gesztusaiból, belső
életéből kiolvasni, mint aminek valódi okait ténylegesen megérthettem volna.
beleéreztem anyám legmélyebb bűneibe. ott volt a kéztartásában, a csípőjén
pihentetve, haja, szájrúzsa színében, dereka ívén. amikor ráemeltem tekintetemet,
nem meglestem vele, nem is kíváncsiskodtam gyermeki módra, hanem egyenesen
lerántottam a fátylat, lelepleztem az összes gondosan rejtegetett titkot. sokáig
úgy képzeltem, hogy valamiféle látnoknak képzel, csak később értettem meg,
én magam vagyok a bűn, az ő személyes mocska. magamat takartam ki
minden figyelmes pillantásommal, magamat mutogattam, szatír, ezt utálta, emiatt
irtózott tőlem egész életen keresztül. rajtam ezt követően a rajongó gyermeket,
bódult férfit sohasem érhette tetten, de saját reménytelenségét,
az elrontott, félrecsúszott életének torzóját, igen. a bűn, nagy szabadságok
és felszabadultságok leigázója, betegségek, elfajzások szülőanyja. születésemtől fogva
a kémiáját figyeltem, természetét a rohadásnak, fejlődését a nyomornak. ma, mikor már túl vagyunk minden háborún, szemembe néz, és természetes közönnyel,
de céltudatos mozdulattal, egyszer csak kezemhez nyomja a mára hervadozó,
dús mellét a régen legyőzött, szerelmetes édesanyám.