nincsenek barátai. elcsúszott életében botladozom.
válásuk után, kissrác koromban arra buzdított,
eresszem le anyám szeretőjének kocsikerekét.
szerelmi bosszúnak fortélya van, nagy, elegáns szíve.
szeleptűt a fémsapka villájával kell kicsavarni, két ujjal,
könnyedén − így tanított. de én nem akartam, hogy bárki
nálunk aludjon, akár egyetlen éjszakára is.

apám sosem volt finnyás a kétkezi munkára,
kommersz szeszekre. a szép nőkre viszont finnyás
még ma is, közel a hatvanhoz, anyám melegének
emléke ez. félek, egyszer a nőit bízza majd ide.
saját testéről már végrendelkezett, nálam.
„ha meghalok, hamvasszanak el, a te felelősséged!
− az én testemet ne zabálják férgek,
méltatlan lenne ilyen asszonyok után.”
kemény arccal hallgattam őt, ahogy azok az
érintetlenül hagyott kocsikerekek.