arra lettem figyelmes, hogy részletesen újramagyarázza
a mosógép, kávéfőző, itthoni készülékek működését.
és ne igyam a fagyos vizet. legyenek titkaim, néhány legalább.
hűvös legyek, mint ásványvizek természetes ciszternái
vagy mint a búvópatakok. sérthetetlen és látszólag minden
önmagán túlmutatóval szemben érdektelen.
a gyermekünket a legjobb belátásom szerint és szellemileg
úgy vezéreljem, hogy áldásként ismerje csak a létezést.
az élet, általam figyelmen kívül hagyott szokásait,
biztonsági működését, komolyan tartsam eztán szem előtt.

ekkor még, látszólag, nem ijedtem meg komolyan,
de azért késszúrásként idézte vissza azokat az időket,
mikor a betegsége után−, még a kemoterápiás kezelés
és a sugár alatt kezdett el velem. beavat a háztartásunk,
életünk, számomra láthatatlan, de minimum járhatatlannak
tűnő gyakorlatába, titkokat bízva rám:
„a mosogatógépbe itt kell a sót adagolni.”
tengervíz mossa az ember lábát ilyen jóleső gondossággal.
lassan, de alapos következetességgel készítget fel valami
testen túlnyúló fájdalomra. búcsúzkodik.
szelíd hullámokban: ma ez legalább a hatodik ilyen különös mondata.
tudja, hogy bele fogok rokkanni. a fájdalmakat, akár a mondatait,
halálos nyugalommal, fenyegetés nélkül készíti, vezeti elő:

„ne tarts szeretőket, de majd olyan nőt válassz,
aki tud téged nemcsak túlszeretni, de igazán jól szeretni túl.”

„ a virágokat, pláne, amit a rákom után, gyógyulásomra
vettél nekem, a túlélőt (zammia culcas¬¬), akkor is locsold,
ha úgy érzed, minden hiábavaló, ha úgy tűnik,
épp a mindennek van vége, amikor már nem vagyok itt.”

én mindmáig úgy tudtam, hogy soha nem hagyna el, senkiért.
önmagáért pláne nem. arca boldog szomorúság, ölelése
egyre anyaibb, egyre távolibb, egyre homályosabban,
egyre, egyre engedékenyebb.