a szüleimet, akár a nyári szántóföldeket, már régen késő lenne összeboronálni.
pedig én még emlékszem, ahogyan együtt fürödtünk, hárman. az igazán nagy,
mindent átáztató vizek előtt. anya, apa és én. nem bántam, hogy nincs hová
leülnöm a szokolay utcai panellakásban, abba a szűkös fürdőkádba. nekem
mégis az maradt kapaszkodóm a felnőttségre. az a szorongás, az a reménykedés,
hogy tényleg szeretik egymást, hogy ez elég lesz, kitart, amíg csak élünk.
az a nagy hab pedig eltakar minden titkot, nemcsak előlem, de előlük is,
kegyesen és szeretettelin, ha baj van , ha mégis muszáj néhány titkot rejtegetniük
egymás elől. titkaik alig érdekeltek, vagy ha mégis, csak annyit akartam tudni róluk,
hogy rejtegetnivalóikat játékkal tudjam segíteni, odatolva eléjük a fürdőhabot.

ma már letagadhatnák az egészet, mondhatnák nevetve: képzelődés, gyermeteg
konfabulálás, fecsegő butáskodás, amit őrizgetek máig, makacsul . négyéves korból
alig maradhat meg valami a realitásoknak. a tények kilyukadnak, mint az elrozsdált,
panelfürdőkádak. műanyag sarokkádakban lubickolni közelről sem tűnik olyan
szégyenletesnek, mint szivárgó kegyelemben lebegni egy életen keresztül.
nem szeretem a színes, műanyag sarokkádakat. csak a dugót kell kihúzni, bámulni
a tölcsért, észre sem venni, hogy mi mosta le rólunk azt a régi összetartozást.