a vizes deszkákból lehet a legpontosabb padlót, tetőt,
falat építeni. amíg nedves, addig igazodik csak jól
a kényes és szikkadt elgondolásaimhoz. a tér elhajlítható,
ahová a fatároló vázrendszere vagy az előző deszkasor
követeli, ott őszül, sárgul ki legelőbb a mellszőröm.
mielőtt bármire is vetemedhetnék, már rég ki vagyok
találva. mint két lator vagy egy levakarhatatlan, lassú
enyvű piéta. felhúzva, nekifeszítve, kiszögezve tapad
a test a csersavas gerendákra. leteríteni innen, többé
nem tud semmiféle titok, rejtett reménykedés, viharos
hegyi beszéd. akár egy idejétmúlt tundrabugyi, úgy fut
a szálirány, a nyárfaminta erezete végig az elmúlt korokon.
huzatos, akár egy fekete lyuk. feszes évgyűrűi bevágnak
a testhajlatoknál: nem szexi, nem ciki, de ördögien kényel-
metlen. összetart a hasíték, össze a filcelt combközök . apró
rések, el-elgyengülések: ablakok egy mázsálatlan világra.
sorozata van szögeknek, görcsös rángásnak. feloldozás
ritmusát, csak belülről érezheti meg jól az ember. nem akarom
egyetlen ács rutinját sem magamon érezni, érteni, ami
eszközszerű és atyaian haszonelveket követ. legyen költemény
a fészer, semmirekellő, fölöttes értelmű, mint szájon a csók,
hasított tűzifa, magasles, őziramodás.