nem döntöttem el, hogy mi maradjon utánuk,
amikor szeretteim véglegesen kilopják magukat
belőlem. még vissza-visszatérve hagyogatnak el,
majd bújnak ismét az ágyamba némán, takargatva
hátam, s titkaikat. épphogy megérzem, mikor be-
csapnak, lebegtetik még rafinált szavaikat, ügyes
tapintattal, addig tudom: biztonságban vagyok.
dehogy akarok én a ridegedő lakatlanságomba látni.
a legravaszabbakba és a hízelgőkbe kapaszkodom.
mérhetetlen a hitem bennük, ameddig csak engedik
vagy ameddig még puhán ugyan, de mindez
kierőszakolható. nem kötök az orrukra semmit.
joguk van belebukni titkaikba. hagyom. vagyis,
inkább engedem nekik. dicsekvés, hogy kipiszkáltam
a lelket függési viszonyaimból, vagy, hogy kiidegelték
azok, akik gyermekségre tanítottak korábban.
elvonókúra a saját belátásom. terápia: önképzés.
majdnem elhittem, hogy többé semmi sem tud már fájni,
hogy elbírok minden árulást, el minden közönyt, rosszalló
susmust, el a feleselő tökmagjankókat is. fütyörészek
a létezés megalázóan kisszerű, tiszta pillanataiban.
hálás vagyok az árulóimnak, acsarkodóimnak:
magamig cipeltek, saját magam elé. ennél messzebbre,
hidd el, téged sem vihetlek.