hagyaték

megpróbáltam magamban elfojtani a hangjukat,
azt reméltem, hogy így mindenkinek
könnyebb lesz, aztán véglegesen és maradéktalanul
kiejteni őket a fejemből. jó terv. apró tejfogak:
nagyapám kiköpött titkait nekem kell cipelnem.
képen töröl a felismerés, hogy hiába
veszítem el, visszajár, fölbukik ismét
az egykori, az összes szerelme. megbabonázott,
elcsábult, régi asszonyok súgnak a fülemre
gondoskodást, fenyegetést, lakáscímeket.

a nők, míg hús van a csonton, visszajárnak
a szerelemre. hosszan hallgatom
érvelésüket, meggyőző technikáikat.
nem csak a rajongásért, a hitekért,
nem csak marni, követelni. vissza.
járnak belém nyugodni, ragyogni, emlékezni.
remélni nagyapám szavait, beteljesedni
elmulasztott éjszakáikat. meghalni is, végre,
hogy legyen miért.

suta szabály csak az idők rendjének
betartása. ha néha áthajolok rajtuk,
önfeledt hajnalaikba, erősen csíp
a lokálok füstje.

záraikat, lassú megértésüket zörgetem.
fúrom át magamat zárbetéteken,
lakathosszal, vaskos titkaikkal
többet időzöm, térdelve előttük,
mint ahogyan illendő lenne. meglepődnöm
többé már senkin sem érdemes.
kiélvezhető vagyok a régmúlt szeretőkért.
kincseiket kacatokká rejtem, hogy fiaim is
érintetlenül találhassanak rájuk.