kifeküdtem a napra, vártam, hogy majd a hullámokkal
jön a színem. vártam, hogy a szél, hogy néhány kóbor tekintet
mégiscsak kisüti belőlem a bajokat, újrafogalmaz. épp olvastam
a cetekről valami furcsa könyvet, tudtam, hogy ebbe az öbölbe,
ha várnám is, akkor se jönne. van hűvösebb mélység, fullasztó
délutánokra. van nagyobb öröm, ha bálna az ember, mint idevetődni
a partra magányos nyaralónak. megtisztulni jöttem a nap alá,
megérteni, hogyan méregtelenítsem a lelkemet, felülvizsgálni
rejtett és útközben szétdobált kincseket, terheket. lomtalanítani
szívet, törött cserepek között mezítláb botolva, csorbát se kímélve,
esni bele a sóslevegőjű lidóba. mászni ki az otthoni bajokból,
feküdni mozdulatlan, vagy fecskét igazítva, hogy mégse világítson
a seggem, ha hazamentem, ha valaki rálátna, ha volna érdek,
szem, ha volna bennem bármi vágy, ha volna, akinek eddig,
most meg, már…, szóval kellettem. aztán a böjtökre gondoltam,
húsmentes napokra, elfojtott mondatokra, öledre, szádra,
meg hogy mennyi lelki nyavalyának a vedre ez a szertemálló
alkalmi gönc, a testem. mennyi eskü alól felmentő sejttömeg
gondoskodik, hogy végül is majd a halállal felmentsen.
addig reménytelen fogadkozás, elmúlt évek, félrecsúszott
szeretni akarás kudarcaival lapozom a könyvet. fut át fájdalmas
oldalakon a tekintet, de tükörként villan minden oldal,
ahogy egy hal oldalán a pikkely, a magány, a végleg
pléden felejtett, fényvédő nélküli vagyonon. pedig ez csak
egy könyv a partmenti cetekről, akik valamikor szárazföldön
éltek, de miként döntötték el, hogy itt hagynak kudarcot és
reményt egy mozdulattal… és végleg.