mit mondjak még, nincs hozzá
közöm. délelőttök elmúltak.
a delek. parazsunkra égett
a köröm. mire is emlékezzek,
a nyárra, a klimatizált, sötét
szobákra? elismerem, minden
hiába volt, a lázas akarás
megszúrt, körbefont, lesből
támadt, mint éhes, hatalmas
potrohú pók. most minden
mozdulatlan, nem törte zúzta
szét lelkemet a düh, álombéli
vadkan. hímelek-hámolok:
minden így, meg úgy, nah, jó.
megszakadt liszteszsák a menny,
ömlik nyakamba a hó. nem véd
ernyő, sem a szitkokkal teli
kabátom. jobb, ami van, sze-
szélyes évszak, fel sem veszem.
átnézek rajtad, mint ablakon,
de kezem nyomát a kirakati
üvegen hagyom. egy élet kevés,
persze, százszor betört, kiömlő
szilánk, revans, penge. nincs,
mi lemossa a hétköznapok
akaratát, nem segít felejtés,
se idegroham, mély kutak
lyukas vedre. cseresznyefák
helyén banán, narancs. ki érti,
mi folyik ezen az égövön?
nem öregszem, de mint a vének,
igaz sem volt jégveréseken
szörnyűködöm.