Nagyobb tér kellene, kisebb székek az asztal köré, vagy inkább a régi garnitúra, csak fel kell újítani, a csapolásoknál hullik darabokra. Nem merek ráültetni, pláne súlyosabb vendégeket, sőt mára már senkit. A zöld bársonya is elvékonyodott, hintázó hétköznapjaink, kiült rugók, aggodalmas nehézkedései az elpazarolt fél felnőttségünknek. Szóval teljes generál, újrafogalmazni, eltorzított bennünket az élet, új súlypontozás, nehézkedések. A barokk szék fáit a városi színházban dolgozó szaki fusimunkában csinálja meg, jó szakember, de már közel sem dolgozik olcsón.
Külön művészet jól választani a székhez bútorszövetet, a csíkos, aranylóan fonákmintának kinéző bordós, ezüstös csíkokat aranyszálak szövik át, folyóméterárba egy kárpitostól rendeltetem, de a munkát egy harmadik szaki, spéci kárpitos vállalta végül. Külön-külön kifizetve is egy kisebb vagyon, de így együtt végképp elgondolkodom, hogy nem érte volna meg venni újat, vagy megkímélt hagyatékból licitálni össze egy garnitúrát a netről.
Az ember mégis ragaszkodik a saját gondolataihoz, úgy értve, a bútorok megformálják az agyat, meg a lelked hullámait, amennyiben nem a kínaiaktól vásárolod össze az életed. Gázolajszagú konfekciók világában kellene élnem, pléh hodályokban vásárolni, kínálkozó örök akciós termékek között válogatva, cserélni ugyanolyanra, ami elmállott, elkopott.
Elvekké faragták át a család életét ezek a cikormányos széklábak, háttámlakoronák, fényes lakkjai a kacskaringós, helyenként áttört domborműveknek. Röhögsz, hogy vagyonokat fizetek a négy székért—, hogy lehetek ekkora balek, miközben bármit megkaphatok, amire csak vágyom, de nekem ezek a lestrapált, egyedi darabok kellenek... Merthogy én mindent és mindenkit megmenteni szeretnék, mert már megint a Jézust játszom, folyton megszabadítani a képzelt nyomorból ezt a hisztis picsa sleppet. Eközben hülyének néz a közeg, vagy lélekrabló, garantált főgonosznak, csak mert odaülök hozzád megadóan az ebédlőasztalodhoz.
Recseg az élet, összecsuklana, ha tehetné, de senki nem menekülhet ki a saját ebédlőjéből, míg el nem jött az ő megváltásra szánt ideje. Karban tartjuk egymást, ültetjük kivárt bizalmatlanságok fölött, mert annak terhétől már valóban szétesne tákolt, vak reményünk. Szakemberre kell bízni a négy széket, többre is, biztos lábakra helyezni, akár egy beszélgetést, amiben nem szabad kérdéseket feltennünk egymásnak. Ülni szabad, lehetőleg moccanatlan, de diskurálni természetes rajongással mégis.
Az embernek annyi a becsülete, amennyi együgyűsége van a szeretethez, és épp annyi a státusza, aminek eladni tudja magát hozzá. Pocsék kereskedő vagyok, bizonyítja ez a négy szék horror ára, amit végül a kocsi hátsó ülésén hoztam haza, két fordulóval. Szép lett a négy barokk szék, a csíkos kárpit igazán különleges, csak a fényes anyag színváltását viselem nehezen ebben a későesti lámpafényben—, mondd: most mitől néz ki épp elviselhetetlen babarózsának innen, énfelőlem?