Vérbükk
1.
hideg vagy ma reggel, Vérbükk,
lelassult szívvel és áramokkal.
el tudod- e nézni nekem azt,
hogy ember, hogy nem érted
vagyok, hogy a perceink is
zavart gondolatokkal. hogy épp
se árnyam, se koronám, de ígérted,
mutatsz utat tisztábban az égre.
a gondokat az értelem neveli, Vérbükk,
aki voltam, vadhajtás önmagam.
nem vagyok törzs, míg nyom, ragyog
a fölény, önkényes ágbog, győzelemroham.
véreres folt, tátogó remény, lomboddá,
szellemmé, hogy kéne válni? nem innom,
nem ennem, és többé senkivel, semmiről
sem dumálni. a személyes érdek
túl közel hozzám, hogy magamra lássak.
Vérbükk, terád ki tekint, hogy magadat
megérthesd? hogy leszünk mi,
hogy leszünk egy, ha úgy tudod
legjobban, amikor magad sem érted?
ilyen hitetlenül karollak, Vérbükk,
de a személyest feladom, ha kéred,
ne áldozz értem, ne butulj, minden
okosság, haszon, törzshöz tapadó kéreg.
2.
ahogy karoltalak, egy hangya mászott
a feltűrt ingujjamba. kívülről, persze,
semmi sem látszott, de mérges voltam
magamra: döntenem kellett, Vérbükk,
hogy mi lehet igazán fontos, törődésed
vagy a viszkető felkar, rád bíznám
magam—, de pont most? pont most, ahogy
itt van egy kényszer, mikor már a köldököm
felé tart, ha nem is a vágy, de tenni kell
valamit érte, és mert az önkéntelen szétszórtság
vezérel, feladtam figyelmünket a hangyáért
cserébe. elbuktam, hatalmas, hiába próbáltam
csak terád figyelni, ott vesztünk el,
ahol az éretlenség csíp, mar, viszket.
és hiába kértem, vagy mondtam még pár szót,
te, mikor voltát, vagy—, bárcsak rád figyeltem volna…
gyerekre bízni az égi csodákat, neki csak
a csillogás, cukor, fagyi, torta...
3.
nem zsibbadsz, Vérbükk?— neked támaszkodom,
ahogyan sokan teherként viselnek mart sebet.
meg tudod tartani sejtjeid között az aszályos,
száraz éveket? én is csak egy vagyok, mi más
is lehetnék, új évszakkal gyűrű, körkaréj,
hiába ölellek, valakid lennék, csak lehulló
termés, mi szétesett. volt olyan század, hogy
egynek a szívét magadra vetted?— rajonganak
téged túl sokan. de volt olyan, Vérbükk,
fa vagy, ne lódíts, mondd meg, odaadtad
magadat egyszer is boldogan?
dobtál már lombot, ágat és reményt, veszítettél
már lágy szívet? engedtél könnyen el halálos indát,
vagy volt olyan inkább, mi elengedett?
kérges vagy, Vérbükk, tudom, hogy mélyen
volt olyan búcsú, mi kivásott.
ilyesmik jutnak az eszembe, Vérbükk:
mikor sírnak a fák, s volt- e, aki már látott?
4.
látom a vágást a törzseden, Vérbükk, szép a heg,
észre sem venni. tudom, hogy oltványként nehezebb
egy parkban erősnek, bátornak lenni. a törzsed
bár másé volt, ahogy gyökered, azóta táplál,
--hát ez van. százötven éve szégyelled, Vérbükk,
bármit is küzdöttél, láttál. bármennyi győzelem
feszít, és lám csak, bármennyi alkukényszer,
mégis a parkban te vagy a király, díszed, mint korona-
ékszer. de azért itt van, itt ez a vágás, s a magoncok
fecsegő szája. tudom, hogy ki vagy, tiszteletlenül,
mégiscsak utánad jártam. itt van az ideje,
hogy elmondjam, Vérbükk: ereje teremt a szónak.
főkertészed szerint te vagy itt egyetlen, nemtelen,
vérbeli klónnak. ne pirulj, Vérbükk, ezért ugyan
nem kell, kettőnkért mondom, hogy megélhesd.
vöröslő koronád alatt csak állok, mások
míg jönnek-mennek uzsonnájukkal, tovább-
lépnek. az utat bejárják, akár a magoncok,
de rájuk se légy nagyon mérges.
5.
utolsó napom ez veled itt, Vérbükk,
elhagylak, ahogy a többiek. hűtlennek,
csalóknak, esküdözőknek kevés idejük
van, megértheted. elengeded hát, ahogyan
ősszel az ájulásig sárgult lombodat,
viharok idején ágat és fészket. engedsz
a harkálynak odvakat. lelkendezőknek
a sugdolózást, hogy: sosem hagylak el—, sóhaj,
és engeded, s így tovább, Vérbükk…, bicskával
törzsedbe vésik a nevét annak, ki tiéd nem lehet.
aki az oltár, aki a kegyhely, akié ez az egy pillanat,
hogy: szeretlek, --persze, érzed is most már…
életen át a heg megmarad. viseled, ahogy
az elmúlás gondját, remények égető nyarait.
bármit is ígértem, jól tudod, nincs más, búcsúzni,
mint ki sosem hagy itt. itt maradsz a kertben
súlyponti fának, csodálni járnak lombod alá,
te pedig ismered: rajongás, bánat… -hallgatsz,
s csak ágad, mi megremeg.
6.
Vérbükk, a helyedről lótuszokra látni,
nőszirmokra és tányérlevelekre.
nélküled is megél már a park, na látod,
lombod között búg a vadgerle,
és visszhangzik a tó a békák zajától.
a korai lármát, parkot veled lakom,
nekem itt az izgága magány, neked
mókus cikázik kérges oldaladon.
hajnali kórus a lótuszokon gubbaszt,
bölcsül a táj, ahogy érik a málna.
nem vagy öreg, de mégis úgy van,
hogy már megint előtted ébredek.
csókot adnék, ha volna, a szádra,
locsolják a kertet, aszály dúl, hiába
suttogva szólok, hogy: ég veled!
7.
ugyan már, Vérbükk, hogy mehetnék
innen? minden úgy lesz, ahogy akarod,
évekkel ezelőtt ide gyökereztem,
ha felbosszantanál, akkor is maradok.
kertészed, madarad, bármi munka volna,
tudhatod magadtól, mélyen beléd estem.
kapirgálok fütyörészve, leveleket gyűjtök,
lombod alá teszem, majd beviszem a széket.
vigyázlak magamnak, kérhetsz tőlem bármit,
mármint bármi olyat…érted. na. mintha csak
napi torna volna, sporttal ölöm a tébolyomat.