egy valószínűtlenül ködös kedden
kocsival indulsz a városba.
ködlámpák biztonsága mögül
arra gondolsz, hogy végül is
meg kellett sebezned azt, aki túlszeret.
mert ördögi a bátorság,
kiktől is bitorolt el magának kúszva
és sziszegve? egyszer minden tárgy,
rang, birtok bosszút áll:
földre zuhan, ripityára törik,
fölveri a gaz. egyszer minden tulajdon
kipereg, mint a homok, elfolyik,
betölteni névtelen árkokat.
a sebek kivéreznek, hiába szorítod,
emelnéd magad fölé, akit szeretsz.
ködös úton csak anyázhatod
az előtted bénázót, mert hiába
zöld a lámpa, folyton belefékez. mennél,
haladnál, menekülnél, de birtok vagy még,
el nem peregsz, nem zuhansz,
nem ver fel a gyom, de már az irányjelzőt
tennéd, mellékutakon félrehúzódva.
ütni a kormánykereket, hogy minden
kárba veszett, és majd csak aztán
omlasz, ahogy a köd oszlani kezd.