kávéház kedden

mondanám, hogy üljetek ide az asztalomhoz,
de az túl sokba kerülne nekem. nem a kávétok,
sütitek, inkább a mozdulatok, a félig üresen hagyott
terem. látni ma, mit élsz, miféle hittel és hogyan,
kanállal a cukrot, felkavarod újra, a nyugodni
igyekvő bolondot bennem. a sütit is jobb, hogyha
mögöttem, hatalmas ablakok felé fordulok inkább,
az utcai nyüzsgést: úgy teszek, mintha kint, az élet,
mintha ott lenne, igen. ami bent: feszít, szédít, padlóra vág…
kint meg csak muskátlisvirág a beton lámpaoszlopon.
ki mondaná meg, hogy a látszat a fájdalommal rokon?
ki mondja meg, hogy elbukott minden, hogy rossz
voltam hozzád, és te is gonosz legvégül. na tessék,
a sokat mosott, kifoszlott ingem már megint leittam.
lehetne vicc is: mi együtt, én neked, szerelmes verseket írtam…
most még rám haragszol, minden pecsét, szempár,
tűnjön el a régvolt tulajdonodról!— semmi sem múlik el
nyomtalan. ásványvízzel a kapucsínófoltot, szalvétával
az átázott lelkemet itatom… pedig megvan minden:
vers, család, verseken kamat—, mitől is kéne, hogy boldogtalan
legyen ez a délután? mitől is kéne, csak azért mert fáj?
jobb lenne, hogyha a szél elhessegetné a rügyező fákról
a télből itt maradt varjakat!