a zsinagógát bezárták, de a szomszéd házmestertől
még elkérhető a kulcsa. hogy nincsenek padsorok,
se szószék, az mára rendben, de tudod, az a furcsa,
hogy épp itt kell szakítanunk, ahol száz éven át
életek köttettek egybe. pereg a mennyezetről a festék,
nem ígérgettünk semmit: orgonaszóra fogadott hűség,
és nincs közösen megküzdött élet, de biztosan
lesz még, hogy hajunkba vegyül a templom szálló pora.
födém a szerelem, most pedig mállik körülöttünk
a szentély. mert prédái voltunk valami másnak,
bűzlő tetemei e fölperzselt, vidéki szavannának. úgy tűnt,
hogy éltünk, görcsbe rándult sokkos hónapok alatt.
fölöttünk díszes kupola. pedig volt valami hitelesnek
tűnő közös önkép. most mennyezetre nézel, és szédülsz.
én rád, és irtóztat a festett, elkent minta, zsebkendőnyi emlék.

egymás nélkül kell eztán az életet igazabbul vagy szebben.
vinni tovább a mennyezeti boltot, hanyagul
vállra vetett cekkert. innentől tej, kenyér. takarékos,
csoszogó évek, ünnepi kalács templomi máza, csendben.
csak eresztene már, annak a toronyba szorult
gerlének a kétségbeesett szárnycsapkodása.