te, aki végeztél a nőkkel,
de férfiakkal sohasem kezdenél,
most mit keresel mégis a női napozók,
tangák és bikinik árnyékában?
hová sodort az égető nyári szél,
mint zörgő papírzacskót, mikor
már üresen recseg megszakadt szíved.
kifáradt belőled a nap, a hős, a szerelmes,
a bármire fogható bolond lelemény.
mit vársz még a remegő mellek,
ringató csípők otthonától, leselkedve
és elbukva egy koszlott narancssárga pléden?
vagy azt képzeled, hogy nem látni át
ezen a koldusszagú bűzlő álszemérmen?
nem tudni pontosan, hogy nem gyermeki
együgyűség tapogat itt a fűben. minden
szerelmi váz csakis teher, átrozsdállt
vasdarab, amit roncstelepre adni is csak pénzért
szabadulhat, aki él, hal, aki még marad.
hogy képzeled, lesz itt neked gyógyulni
rajongó nő, kinek szívét megállítani,
összezavarni még számodra elég nemes feladat?
ne aggódj, már nem tőled tanulja meg a tiszta
szomjúság az ostoba, kegyetlen gőg fölényes
tekintetét. nincs már erő a két rozoga lábadban,
napoztasd, lógasd a folyóba! aszalódj szótlanul,
majd süllyedj ingyen, akár egy megszakadt roncs
a fölhabzó, iszapos áradatban.