piperkőc nagyapám közel ötvenéves volt,
mikor megszülettem. akkoriban járta estin
a gimnáziumot. azt mondta mama később,
kiskamasz korunkban, hogy „nagyapátok
vasak között a harapófogó”.

egy üveg konyakkal rontott a nevelőibe,
hogy koccintsanak vele tanárai első unokája
érkezésére, nagyapaságára. olyan kivételes
dolog ez, magyarázta a fiatal tanárembereknek,
mint mikor szüzességét bízza rád szerelmed.

mi pedig fiúcskák, utódok, apró szögei nagyapám
sorsának, úgy ragyogtunk, mint ritka műveltsége
mosdatlan kis falujában. akkor még nem értettük,
hogy mit is jelenthet, ebben a korrodáló kézmosó-
lavórnyi létben – melybe esténként szorongtunk
nyaranta –, harapófogónak lenni.

olyan jólesően folyt a beszéd, konyak, ahogy
lyukasórákban szokott sutyiban régi, esti iskolák
sötétedésekor vagy érettségi banketteken.
mert érettnek kell lenni győzelemre, családra,
kárhozatra.

és mosni hátukat a pancsoló unokáknak,
kilukadt lavórok, szivárgó szerelmek
után áztatva konyhakövet, majd nagy kacagva
kikapni a kis lurkókat, mint szöggel a képet,
fölázott vályogház omlékony falából, mielőtt
még az ő mosdóvizük is végleg elhűlne.