telefonon hívtalak legelőbb, úgy terveztem,
eldumálgatunk a bajok mellett, búcsúzunk,
örvendünk, cukkoljuk egymást valami
csibészséggel. persze nem vetted fel a mobilt,
és mire visszahívtál, már tárgyszerű őszinteséggel
beszéltünk karácsonyi ajándékcsomagodról:
rákodról, ami a májadban burjánzik, de még
nem sikerült a kezeléseket felvenned, a gyógy-
fürdők viszont enyhítik a fájdalmaidat és az jó.

bárhol futunk össze, velem dicsekszel és:
„hogy van még bőr a pofádon, ilyen eleven
verseket írni?”
nyáron abban egyeztünk, elmegyünk
a hegyalja legjobb borászához, ahhoz az isteni
bigéhez, aki úgy búg a furmintjáról, hogy percen
belül bezsongok én is. és hagyjam a sok lőrét
másra, de figyeljem azt az újságíró kiscsajt, ahogyan
a tollszárral babrál. halálról soha, elevenségről
volt szó mindig is közöttünk:
„lacikám, tudod, férfiember állva hal meg, szóval
látogass meg mielőbb, és adj egy utolsó interjút nekem.”