a legutóbbi összeomlásra, látszólag, nem volt semmi idegi alapom,
karcos recsegés, löszomlás, sem finomabb homok a szájban. mégis
képtelen voltam elviselni a külvilág terheit: sziporkázó sztorikat,
sértődött színjátékot, egyáltalán bármiféle elsózott, versengő produkciót
a környezetemben. nincs olyan tág csatorna, ami elbírta volna
már ezt a posványos áradatot. és nem apadt bennem a mocsár,
hogy tűrjek, akár egyetlen kortyot, szippantást is tovább, belőle.
torkig lettem minden szépelkedő hittel, szabályozott kirakatmutatvánnyal.
elveszítettem a személyes történetemet. testemmel, ha tájékozódom
a kinti világra, alig ismerek korábbi szereplőimre, csak néhány mozdulat,
derengő arcvonás. hiába próbálnak sértődéssel, odaadással, felháborodással
közeledni felém. előzékeny vagyok és hideg. elsüketültem, belevakultam
személyiségem törött szilánkjaiba.

beléd kapaszkodom. lefüggönyözött hétköznapjainkba. évek óta
csakis a te arcodon kutatom lényegem domborzatát, folyók medrét,
nagy esőzések kiárkolt nyomait elemezve, fájdalmaidat a boldogságban,
küzdelmedet féltékenységben, hiányban, beteljesültségeit az arcodnak.
bennem az anyám nem láthatja meg a dicsőséges jövőt, apámnak
más fiaiban kell tovább keresnie a hadvezért, kinek a nagy titkokat
még oda lehet súgni, átadva örökséget, letéve terhet, vértet, hadviselést.
néhány győzelmet, azért mégis zsebre kell vágnom. feltűnés nélkül
és mellékes egyszerűséggel. ha ezt elég gyakran ismételgetem,
kemény leszek és hallgatag. ha nem beszélek róla, megtébolyodom.