mindegy, hogy fosszíliák, porrá tört lávakövek,
silóhomok, apró díszkavicsok vagy fekete föld,
amit a kutyám egyszer megkapar, kigödrösít,
az elveszíti a napi létezés biztonságos evidenciáit.
a gödrök- sebei a földnek- mélyebben tudnak
a világról, mint a fizikai létünk vagy a napi élet
paragrafusainak ismételgetése. vérfoltok,
visszhangok csak ritkán idézik be a válaszokat,
pontos kérdések sem vezetnek el a tetemig.

a mindentudás sötétlő nyúlüreg, feketelyuk,
elvész benne a puskacső, hallgat, akár a vad .
amit a talajvíz, pincehűvös, keresztezett
csiganyálvonal a fejünk fölött egyszer
beárnyékol, azokra a dolgokra már csak
a fogyó hold, kutyavonyítás, hajnali
fagyok hártyásodnak vissza.

az udvart gereblyével járom körbe, és hiába
igazítok minden földkupacot, szétszórt
rögöt, valahogy a gödrök sohasem tömhetőek
vissza vízszintbe, egyenletes, akadálytalan talajjá.
egy teológus ismerősöm azt állítja, hogy épp
a test az, ami a hiányt kelti bennem, és nem a föld.
reggeli testemet a telefonom vekkerére bízom,
arcomat a párás víztükörbe temetem. talajvíz:
fenséges űr. ha magamba nézek: a rémülettől
már neked is kezitcsókolomot köszönök.